Suma Dartson
Ez az éjjel sem volt más, mint a többi. Szokásához hűen az eső egész éjjel szakadt, mintha dézsából öntenék, azonban vihar nem volt. Mostanában a délutáni szürkeséget hamar felváltotta egy gyenge eső, ami estére legtöbbször felhőszakadássá alakult. De soha sem viharrá. Se mennydörgés, se villámlás, se orkán erejű szél. Csak a monoton, nyomasztó esőcseppek megállíthatatlan sokasága, a természet haragos kitörése nélkül. Valami mégis volt a levegőben, ami még várat magára, de senki sem tudta, hogy mi fog bekövetkezni. Ha egy igazán nagy erejű viharral állunk szemben, az előtte lévő tipikus csendet - mint egy lendületszerzés - észre sem vesszük. Ez lenne a csend? Akkor mire képes az igazi vihar? Mekkora őrületes fejvesztett pusztításra képes ha kiengedi az erejét? A haragot, a dühöt, mindezeket elvakultsággal fűszerezve. Teljes káosz. Megőrülés.
Mind viharként működünk. A macska - maga a vadász - is akkor lapul a legjobban a földhöz, marad mozdulatlan az árnyékokban, mielőtt rávetné magát az áldozatára, hogy az után véghez vigye a tervét. Ezek a legfeszültebb pillanatok. Amikor érezni, hogy változás lesz, de még nem tudjuk, hogy mi. Eredendően, valamilyen oknál fogva minden ember fél a változástól. Egy olyan "rossz" -nak fogja fel, ami az eddigi megszokott életét felborítja. De biztos, hogy feltétlenül rossz ez a változás? A válasz: nem, nem feltétlenül. Csak nem merünk továbblépni, ezzel talán még a fejlődést is hátráltatva, mert annyira megszoktuk a jelenlegi állapotot. Minden rendszernek megvan a maga ideje, ugyanúgy az eleje és a vége. Azonban minden változás, ami egy már megszokott struktúra végét jelenti, a legtöbb esetben ellenállókkal jár, akik nem akarnak változtatni. De valójában kik az ellenállók? Akik a már megszokott állapotban élnének tovább, a maguk kényelmes monotonitásával, közben nem foglalkozva azzal, hogy valójában mi folyik körülöttük? Vagy azok, akik kilépnek a mókuskerékből, és próbálják saját akaratukat érvényesíteni valami más, valami eddig nem megszokott létrehozásához? Ugye, hogy nem is olyan egyszerű kérdés. Minden előző rendszer ellenállója, a megdöntött rendszer utáni új struktúra alapegysége, egy új létrehozója, ami természetesen soha sem működik úgy, mint ahogy azt valójában eltervezték. Ez okozza a folyamatos fejlődést, a motivációt, hogy még jobbá tegyük a világot számunkra.
***
- Érdekes dolgok ezek - tűnődött magában - de az én feladatom most nem a világ megváltása. Nem fogok csak úgy elsétálni innen egy olyan gondolattal, hogy ennyi. Nincs tovább. Nincs semmilyen befolyásom, és én egyedül nem tudnék változtatni a dolgokon. De ha szükség lesz rám, és az élet nagy paklijából olyan kártyalapot osztanak nekem, akkor ott leszek. Addig továbbra is az maradok, aki voltam. A vadász.
Már háromnegyed óra is eltellt, mióta ott várt a sikátorban a zuhogó esőben. De egyáltalán nem volt türelmetlen, és vastag lábszárig leérő fekete posztóköpenye megvédte az esőtől. Tudta, hogy milyen időre kell számítania ma, ezért még indulás előtt átkente az egészet a csuklyától az aljáig faggyúval. Egyébként is megszokta már, hogy várnia kell. Az egész élete egy nagy várakozás. Várni a levelekre, a válaszokra, az emberekre, és leginkább várnia a lehetőségre, a megfelelő pillanatra. Tulajdonképpen ez volt a munkája. Megtalállni a megfelelő pillanatot, ami időnként bizony sokáig várat magára. De tudta mindig, hogy nem kapkodhatja el a dolgokat. Mindennek akkor kell bekövetkeznie, amikor itt az ideje. Valahogy mindig abban hitt, hogy a dolgok nem történnek véletlenül. Mindennek meg van a maga oka, csak van úgy, hogy éppen nem értjük. De ha mindent jól csinálunk - ami persze lehetetlen - és követjük a jeleket, akkor a végén oda fogunk érkezni, ahova kell. Ő próbált a megérzéseire hagyatkozni, és sosem hitt a véletlenekben. Tudta, hogy ha úgy hozza a helyzet, nem lesz ideje megállni és gondolkozni, hogy mitévő legyen. A megérzéseire kell hagyatkoznia.
Most is így tett, amikor a sikátor peremén lévő kis kiálló perem mellé bújt el, és a falnak támaszkodva várt a megfelelő pillanatra. Kockázatosnak tűnt, de tudta, hogy honnan fog jönni az áldozata, és érezte, hogy gyorsan kell majd cselekednie, különben a lehetőség elillan.
- Maximum 20 perc. - gondolta - Itt lesz, itt fog elhaladni pontosan előttem, és abból az irányból kell jönnie, pont a hátam mögül.
Nem felkészülés nélkül jött ide. Tudta, hogy az információ hatalom. Már napokkal előtte körbejárta a teret, megnézte a környező sikátorokat és a lehetséges útvonalakat. Egyszerűen érezte, hogy ez a sikátor lesz a legmegfelelőbb hely a számára. Kellően eldugott, mégis a lehető legközelebb esik a menekülési útvonalához, ha esetleg a dolgok kicsúsznak a kezei közül.
Hogy a dolgok kicsúsznának a kezei közül? Lehetséges hogy ez megtörténjen vele? Annyi év munkája és tapasztalata után?
Igen, és ezt tudta nagyon jól ő is. Akármennyire is tapasztalt az ember, itt résen kell lenni, mert csak egyetlen egy hibalehetőséged van, és mindennek vége. Minden alkalommal, a magabiztosság mellett volt egy apró szúró érzés a fejében, hogy mindent ellenőrzött-e, mit fog csinálni ha a dolgok nem terv szerint mennek. De hitt abban, hogy ha mindent alaposan átnéz, minden apró részletre odafigyel, akkor minden úgy fog történni, ahogy annak történnie kell. Ha valami rosszul sül el, akkor annak úgy kell lennie. És innen jön az egyik legcsodálatosabb dolog az életben: az improvizáció. A spontán dolgok megérzés alapon történő kezelése. Mint ahogy a zenész improvizál a hangszerén, az ő szakmájában is nagy szerepe van az imrpovizációnak.
- Lépteket hallok, ez csak ő lehet. Pont időben, ahonnan vártam. Nem lehet más...
Ahogy kinézett a járdára, egy árnyék képe vetült elé az aszfalton. Kétségkívül egy férfi sziluettje, hosszú, bokáig érő kabátban és kemény kalapban.
- Ez ő.
Mély levegőt vett, és mozdulatlanul várt. Egész idáig nem volt ilyen síri csendben, de most ő nem hallott mást, csak a csizma egyre hangosodó kopogását a köveken. Jobb kezét az övén lévő markolatra tette. Felkészült, hogy egy szempillantás alatt kirántsa a pengét a hüvelyből.
- Még három lépés...
Az utolsó levegővétel mielőtt lecsapna. Szép lassan, mélyre. Majd becsukta a szemét, és összeszorította a fogait.
- Két lépés...
Az összes izma megfeszült, és egész teste, mint egy hatalmas rugó, ugrásra készen állt. Pont, mint egy macska...
- Az utolsó...
Mint egy felvillanó árnyék, úgy ugrott ki egy pillanatra a fedezékéből - egy vipera. Bal kézzel vállon ragadta, és egy pillanat alatt a sikátorba rántotta a kalapos idegent, aki fel se fogta, hogy épp átesett valakinek a lábán, és már arccal egy pocsolyában fekszik. Lendületét kihasználva a vadász azonnal áldozata hátára ugrott, és az a bizonyos penge már a férfi nyakát simogatta. Jéghideg volt, és fekete, televésve apró jelekkel. Az egész egy szempillantás alatt történt. Amire szerencsétlen nyögni tudott volna, ő már a hátán térdelt. És a fülébe lihegett:
- Hol van? - hangján higgadtság hallatszódott. Mély, sötét higgadtság. Teljesen ura volt a helyzetnek, nem kellett tartania semmitől. Épp elég mélyre repültek be a sikátorba, hogy a járdáról ne lehessen azt látni ilyen sötétben. Pont, ahogy akarta.
- Nem tudom hogy miről beszél! - szinte már zokogva, teljes rémületben mondta ki ezeket a szavakat. Szemöldöke felrepedt, szájából pedig ömlött a vére. Elharaphatta a nyelvét esés közben, de beszélni még tudott. Ennyi pont elég.
- Hol van? - hangzottak el ugyanazok a szavak, ugyanolyan hanglejtésben. Mintha egy szalagról játszották volna le ugyanazt a mondatot.
- Mondtam már, hogy fogalmam sincs miről...
Ez hiba volt. Tudták nagyon jól mindketten, hogy van válasz erre a kérdésre. Mégpedig egyszerű, és egyértelmű. Ott, kettőjük között a sikátorban. De a férfi nem élt a lehetőséggel, pedig kétszer is megkapta. Reccsenések sorozata hallatszott. A vadász megragadta a fejét, és puszta kézzel kifordította. Éreznie akarta, ahogy ropognak a csigolyák a kezei között, ahogy megnyúlnak az inak és megfeszülnek az izmok. A férfi feje 180 fokot fordult, és most már egymás szemébe néztek. Éreznie akarta áldozata minden egyes utolsó lélegzetvételét. Felesleges lett volna bemocskolnia a pengéjét, és még több vért hagyni maga után a sikátorban. Szeretett puszta kézzel ölni.
Megkímélte volna az életét. Egyáltalán nem azzal a céllal jött ide, hogy öljön. Megadott minden lehetőséget az életben maradáshoz. Ha egyszerűen meg akarta volna ölni, már akkor megtehette volna, amikor behúzta magával a sikátorba. De nem, tudatosan úgy csinálta, hogy a férfi ne lássa az arcát, és a végén - ha él a lehetőségével - egyszerűen hagyja elfutni. Miért kell mindig a nehezebb utat választani?
Átkutatta a holttestet, és elvette, amire szüksége volt. Ha nem is sikerült pontosan megtudnia amit akart, legalább egy újabb nyomot talált.
- Hm, mindig is akartam egy ilyen kalapot, neked már úgysincs rá szükséged. Ugye nem bánod?
Lehajolt, felvette a kalapot, majd lehajtotta fejéről a csuklyáját és a fejére rakta. Kicsit vizes volt, de véres nem. Az eső pedig egyébként is esik, ez már igazán nem számít. Berángatta a férfi tetemét a csatornába, ellenőrizte, hogy megvan-e mindene, és elindult a tervezett útvonalon.
- A franc essen bele ezekbe a szemetekbe. Miért nem bírnak válaszolni? Talán érthetetlenül fogalmazok? Felesleges lett volna faggatni... ez most nem erről szól. Ez személyes ügy. Jó nyomon vagyok, és ismét egy lépéssel közelebb... Hamarosan megtörnek. Már itt az ideje.
Az eső csak kopogott a házak tetején, miközben egy kalapos férfi sétált keresztül a téren. Lassú, kimért léptekkel ment. Nem sietett. Biztos beletörődött már, hogy ilyen az idő, és felesleges futnia, mindenképp elázik. Ő egyedül nem fújhatja el a felhőket. Ha szép lassan gyalogol, akkor legalább a lába nem fájdul meg. Holnap ismét hosszú éjszakának néz elébe. Sajnos ismét hosszabbnak, mint ahogy remélte. Pihenésre van szüksége.
Egy pillanatra feltámadt a szél, összerezzentek a fák levelei és pokoli hideg futott keresztül a kihalt téren.
Mind viharként működünk. A macska - maga a vadász - is akkor lapul a legjobban a földhöz, marad mozdulatlan az árnyékokban, mielőtt rávetné magát az áldozatára, hogy az után véghez vigye a tervét. Ezek a legfeszültebb pillanatok. Amikor érezni, hogy változás lesz, de még nem tudjuk, hogy mi. Eredendően, valamilyen oknál fogva minden ember fél a változástól. Egy olyan "rossz" -nak fogja fel, ami az eddigi megszokott életét felborítja. De biztos, hogy feltétlenül rossz ez a változás? A válasz: nem, nem feltétlenül. Csak nem merünk továbblépni, ezzel talán még a fejlődést is hátráltatva, mert annyira megszoktuk a jelenlegi állapotot. Minden rendszernek megvan a maga ideje, ugyanúgy az eleje és a vége. Azonban minden változás, ami egy már megszokott struktúra végét jelenti, a legtöbb esetben ellenállókkal jár, akik nem akarnak változtatni. De valójában kik az ellenállók? Akik a már megszokott állapotban élnének tovább, a maguk kényelmes monotonitásával, közben nem foglalkozva azzal, hogy valójában mi folyik körülöttük? Vagy azok, akik kilépnek a mókuskerékből, és próbálják saját akaratukat érvényesíteni valami más, valami eddig nem megszokott létrehozásához? Ugye, hogy nem is olyan egyszerű kérdés. Minden előző rendszer ellenállója, a megdöntött rendszer utáni új struktúra alapegysége, egy új létrehozója, ami természetesen soha sem működik úgy, mint ahogy azt valójában eltervezték. Ez okozza a folyamatos fejlődést, a motivációt, hogy még jobbá tegyük a világot számunkra.
***
- Érdekes dolgok ezek - tűnődött magában - de az én feladatom most nem a világ megváltása. Nem fogok csak úgy elsétálni innen egy olyan gondolattal, hogy ennyi. Nincs tovább. Nincs semmilyen befolyásom, és én egyedül nem tudnék változtatni a dolgokon. De ha szükség lesz rám, és az élet nagy paklijából olyan kártyalapot osztanak nekem, akkor ott leszek. Addig továbbra is az maradok, aki voltam. A vadász.
Már háromnegyed óra is eltellt, mióta ott várt a sikátorban a zuhogó esőben. De egyáltalán nem volt türelmetlen, és vastag lábszárig leérő fekete posztóköpenye megvédte az esőtől. Tudta, hogy milyen időre kell számítania ma, ezért még indulás előtt átkente az egészet a csuklyától az aljáig faggyúval. Egyébként is megszokta már, hogy várnia kell. Az egész élete egy nagy várakozás. Várni a levelekre, a válaszokra, az emberekre, és leginkább várnia a lehetőségre, a megfelelő pillanatra. Tulajdonképpen ez volt a munkája. Megtalállni a megfelelő pillanatot, ami időnként bizony sokáig várat magára. De tudta mindig, hogy nem kapkodhatja el a dolgokat. Mindennek akkor kell bekövetkeznie, amikor itt az ideje. Valahogy mindig abban hitt, hogy a dolgok nem történnek véletlenül. Mindennek meg van a maga oka, csak van úgy, hogy éppen nem értjük. De ha mindent jól csinálunk - ami persze lehetetlen - és követjük a jeleket, akkor a végén oda fogunk érkezni, ahova kell. Ő próbált a megérzéseire hagyatkozni, és sosem hitt a véletlenekben. Tudta, hogy ha úgy hozza a helyzet, nem lesz ideje megállni és gondolkozni, hogy mitévő legyen. A megérzéseire kell hagyatkoznia.
Most is így tett, amikor a sikátor peremén lévő kis kiálló perem mellé bújt el, és a falnak támaszkodva várt a megfelelő pillanatra. Kockázatosnak tűnt, de tudta, hogy honnan fog jönni az áldozata, és érezte, hogy gyorsan kell majd cselekednie, különben a lehetőség elillan.
- Maximum 20 perc. - gondolta - Itt lesz, itt fog elhaladni pontosan előttem, és abból az irányból kell jönnie, pont a hátam mögül.
Nem felkészülés nélkül jött ide. Tudta, hogy az információ hatalom. Már napokkal előtte körbejárta a teret, megnézte a környező sikátorokat és a lehetséges útvonalakat. Egyszerűen érezte, hogy ez a sikátor lesz a legmegfelelőbb hely a számára. Kellően eldugott, mégis a lehető legközelebb esik a menekülési útvonalához, ha esetleg a dolgok kicsúsznak a kezei közül.
Hogy a dolgok kicsúsznának a kezei közül? Lehetséges hogy ez megtörténjen vele? Annyi év munkája és tapasztalata után?
Igen, és ezt tudta nagyon jól ő is. Akármennyire is tapasztalt az ember, itt résen kell lenni, mert csak egyetlen egy hibalehetőséged van, és mindennek vége. Minden alkalommal, a magabiztosság mellett volt egy apró szúró érzés a fejében, hogy mindent ellenőrzött-e, mit fog csinálni ha a dolgok nem terv szerint mennek. De hitt abban, hogy ha mindent alaposan átnéz, minden apró részletre odafigyel, akkor minden úgy fog történni, ahogy annak történnie kell. Ha valami rosszul sül el, akkor annak úgy kell lennie. És innen jön az egyik legcsodálatosabb dolog az életben: az improvizáció. A spontán dolgok megérzés alapon történő kezelése. Mint ahogy a zenész improvizál a hangszerén, az ő szakmájában is nagy szerepe van az imrpovizációnak.
- Lépteket hallok, ez csak ő lehet. Pont időben, ahonnan vártam. Nem lehet más...
Ahogy kinézett a járdára, egy árnyék képe vetült elé az aszfalton. Kétségkívül egy férfi sziluettje, hosszú, bokáig érő kabátban és kemény kalapban.
- Ez ő.
Mély levegőt vett, és mozdulatlanul várt. Egész idáig nem volt ilyen síri csendben, de most ő nem hallott mást, csak a csizma egyre hangosodó kopogását a köveken. Jobb kezét az övén lévő markolatra tette. Felkészült, hogy egy szempillantás alatt kirántsa a pengét a hüvelyből.
- Még három lépés...
Az utolsó levegővétel mielőtt lecsapna. Szép lassan, mélyre. Majd becsukta a szemét, és összeszorította a fogait.
- Két lépés...
Az összes izma megfeszült, és egész teste, mint egy hatalmas rugó, ugrásra készen állt. Pont, mint egy macska...
- Az utolsó...
Mint egy felvillanó árnyék, úgy ugrott ki egy pillanatra a fedezékéből - egy vipera. Bal kézzel vállon ragadta, és egy pillanat alatt a sikátorba rántotta a kalapos idegent, aki fel se fogta, hogy épp átesett valakinek a lábán, és már arccal egy pocsolyában fekszik. Lendületét kihasználva a vadász azonnal áldozata hátára ugrott, és az a bizonyos penge már a férfi nyakát simogatta. Jéghideg volt, és fekete, televésve apró jelekkel. Az egész egy szempillantás alatt történt. Amire szerencsétlen nyögni tudott volna, ő már a hátán térdelt. És a fülébe lihegett:
- Hol van? - hangján higgadtság hallatszódott. Mély, sötét higgadtság. Teljesen ura volt a helyzetnek, nem kellett tartania semmitől. Épp elég mélyre repültek be a sikátorba, hogy a járdáról ne lehessen azt látni ilyen sötétben. Pont, ahogy akarta.
- Nem tudom hogy miről beszél! - szinte már zokogva, teljes rémületben mondta ki ezeket a szavakat. Szemöldöke felrepedt, szájából pedig ömlött a vére. Elharaphatta a nyelvét esés közben, de beszélni még tudott. Ennyi pont elég.
- Hol van? - hangzottak el ugyanazok a szavak, ugyanolyan hanglejtésben. Mintha egy szalagról játszották volna le ugyanazt a mondatot.
- Mondtam már, hogy fogalmam sincs miről...
Ez hiba volt. Tudták nagyon jól mindketten, hogy van válasz erre a kérdésre. Mégpedig egyszerű, és egyértelmű. Ott, kettőjük között a sikátorban. De a férfi nem élt a lehetőséggel, pedig kétszer is megkapta. Reccsenések sorozata hallatszott. A vadász megragadta a fejét, és puszta kézzel kifordította. Éreznie akarta, ahogy ropognak a csigolyák a kezei között, ahogy megnyúlnak az inak és megfeszülnek az izmok. A férfi feje 180 fokot fordult, és most már egymás szemébe néztek. Éreznie akarta áldozata minden egyes utolsó lélegzetvételét. Felesleges lett volna bemocskolnia a pengéjét, és még több vért hagyni maga után a sikátorban. Szeretett puszta kézzel ölni.
Megkímélte volna az életét. Egyáltalán nem azzal a céllal jött ide, hogy öljön. Megadott minden lehetőséget az életben maradáshoz. Ha egyszerűen meg akarta volna ölni, már akkor megtehette volna, amikor behúzta magával a sikátorba. De nem, tudatosan úgy csinálta, hogy a férfi ne lássa az arcát, és a végén - ha él a lehetőségével - egyszerűen hagyja elfutni. Miért kell mindig a nehezebb utat választani?
Átkutatta a holttestet, és elvette, amire szüksége volt. Ha nem is sikerült pontosan megtudnia amit akart, legalább egy újabb nyomot talált.
- Hm, mindig is akartam egy ilyen kalapot, neked már úgysincs rá szükséged. Ugye nem bánod?
Lehajolt, felvette a kalapot, majd lehajtotta fejéről a csuklyáját és a fejére rakta. Kicsit vizes volt, de véres nem. Az eső pedig egyébként is esik, ez már igazán nem számít. Berángatta a férfi tetemét a csatornába, ellenőrizte, hogy megvan-e mindene, és elindult a tervezett útvonalon.
- A franc essen bele ezekbe a szemetekbe. Miért nem bírnak válaszolni? Talán érthetetlenül fogalmazok? Felesleges lett volna faggatni... ez most nem erről szól. Ez személyes ügy. Jó nyomon vagyok, és ismét egy lépéssel közelebb... Hamarosan megtörnek. Már itt az ideje.
Az eső csak kopogott a házak tetején, miközben egy kalapos férfi sétált keresztül a téren. Lassú, kimért léptekkel ment. Nem sietett. Biztos beletörődött már, hogy ilyen az idő, és felesleges futnia, mindenképp elázik. Ő egyedül nem fújhatja el a felhőket. Ha szép lassan gyalogol, akkor legalább a lába nem fájdul meg. Holnap ismét hosszú éjszakának néz elébe. Sajnos ismét hosszabbnak, mint ahogy remélte. Pihenésre van szüksége.
Egy pillanatra feltámadt a szél, összerezzentek a fák levelei és pokoli hideg futott keresztül a kihalt téren.