Kanojo wa Uso wo Aishisugiteru
Tegnap éjjel miután eldöntöttem magamban, hogy csak lecsekkolom, hogy működik-é rendesen a movie fájl, úgy két másodperc alatt a képernyő előtt ragadtam, és azzal a lendülettel végig is néztem a filmet. Tudom, hogy twitteren főleg Shoheiről áradoztam, és tényleg gyönyörű is volt, úgy értem... gyönyörű. És a karaktere is nagyon megkapó volt, mégha nem is körülötte forgott a film, azért elég szép képet kaptunk róla.
Ah... just ah.
De yappari... yappari Takeru daisuki. Minden egyes alkalommal, amikor látom őt valamiben (és igazából nem sok mindenben láttam őt), ugyanaz az érzés szorítja össze a szívemet. Mennyire csodálatos színész ez a fiú? És mennyire csodálatos ember? Azt hiszem, Takeru egyike a kedvenc színészeimnek, és nem csak japán viszonylatban. Én csak... annyira szeretem nézni, ahogy játszik.
Aztán az is, amit a Shiyagarében csinált. Sokszor csak állt ott a fiúk mellett, és nézte őket, és csak azt láttad a szemében, hogy igen, mennyire csodálatos emberek ezek itt, hogy annyi mindent csinálnak, hogy ilyen senpaiokra nézhetek fel. Olyan kis elveszettnek tűnt mellettük, mint aki szándékosan nem akar belezavarni az Arashi varázsba, mert elég neki, ha csak vizsgálódhat.
Szeretem Takerut. Nagyon, nagyon szeretem őt. Ugyanazzal a daiji ni suru szeretettel, amivel Mamót is. A filmben pedig a karaktere valami tökéletes volt. Különben nem egy nagy történet, zenélős love story, de Takeru karaktere valami...ugh. Tökéletes volt, ezzel a zseniségével, aki alig bírja elviselni a szórakoztatóipar hazugságait és álságosságát, és egyszerűen annyira jól játszotta, hogy a szívem szakadt meg belé. A kislány pedig a szokásos ártatlan shoujo karakter volt, de egy pillanatig sem idegesített, ellenben nagyon szerethető volt.
But you are about to cry, right?
Köszönöm Takeru, ezt a szívetmelengető puha szeretet, amivel szeretni tudlak. Köszönöm, hogy elvállaltad a Becknek aztán meg a Kenshinnek is a főszerepét. Köszönöm szépen. Szeretlek.
Ah... just ah.
De yappari... yappari Takeru daisuki. Minden egyes alkalommal, amikor látom őt valamiben (és igazából nem sok mindenben láttam őt), ugyanaz az érzés szorítja össze a szívemet. Mennyire csodálatos színész ez a fiú? És mennyire csodálatos ember? Azt hiszem, Takeru egyike a kedvenc színészeimnek, és nem csak japán viszonylatban. Én csak... annyira szeretem nézni, ahogy játszik.
Aztán az is, amit a Shiyagarében csinált. Sokszor csak állt ott a fiúk mellett, és nézte őket, és csak azt láttad a szemében, hogy igen, mennyire csodálatos emberek ezek itt, hogy annyi mindent csinálnak, hogy ilyen senpaiokra nézhetek fel. Olyan kis elveszettnek tűnt mellettük, mint aki szándékosan nem akar belezavarni az Arashi varázsba, mert elég neki, ha csak vizsgálódhat.
Szeretem Takerut. Nagyon, nagyon szeretem őt. Ugyanazzal a daiji ni suru szeretettel, amivel Mamót is. A filmben pedig a karaktere valami tökéletes volt. Különben nem egy nagy történet, zenélős love story, de Takeru karaktere valami...ugh. Tökéletes volt, ezzel a zseniségével, aki alig bírja elviselni a szórakoztatóipar hazugságait és álságosságát, és egyszerűen annyira jól játszotta, hogy a szívem szakadt meg belé. A kislány pedig a szokásos ártatlan shoujo karakter volt, de egy pillanatig sem idegesített, ellenben nagyon szerethető volt.
But you are about to cry, right?
Köszönöm Takeru, ezt a szívetmelengető puha szeretet, amivel szeretni tudlak. Köszönöm, hogy elvállaltad a Becknek aztán meg a Kenshinnek is a főszerepét. Köszönöm szépen. Szeretlek.