Szülinap
Romos faház a maga régi, rossz bútoraival. Semmi extra, volt időm megszokni az ilyen viskókat a vadászatok során, de ez most mégis más. Az egyik szoba kistrapált ágyán fekszel, arcod békés, mintha csak valami mély álomba zuhantál volna. Azt kérem Istentől, bár úgy lenne… De nem. Mozdulatlan mellkasod, néma szíved másfajta álomról mesél. Olyanról, amiből nincs ébredés. Nem, nem te akartad így. Az a nyomorult Jake! Bár kezeim közé kaphatnám azt a rohadékot a Sárgaszemű démonnal együtt! Bár pokolra küldhetném őket azért, amit velünk tettek! Bárcsak visszakaphatnálak téged!
Valahol mélyen mardos az önvád. Ha egy kicsivel hamarabb érkezünk, ha előbb jön a látomás… Annyira sajnálom Sammy! Megígértem, hogy vigyázok rád, de nem sikerült, elbuktam. És itt most nem az apának tett ígéretemre gondolok, hanem arra, amit egy hosszú, meghitt szerelmes éjszakán súgtam a füledbe. Milyen boldogok is voltunk akkor…
Csúnya veszekedéssel kezdődött az a pár hónappal ezelőtti este. Mindkettőnknek elege volt a másikból, és sértéseket vágtunk egymás fejéhez. Aztán kicsúszott a szádon egy mondat, ami megdöbbentett, de ugyanakkor boldogsággal töltött el. Nem szóltam semmit, csak hozzád léptem és megcsókoltalak. Aznap este számtalanszor juttattuk el egymást a csúcsra, majd fáradtan egymáshoz bújtunk és szerelmes szavakat, semmitmondó apróságokat, beválthatónak hitt ígéreteket suttogtunk bele az éjszakába.
Akkor esküdtem meg arra, hogy vigyázok rád, és veled leszek, bármi történjen is. Mégis eltoltam. Az emlékek azonban megállíthatatlanul jönnek egymás után, s nem engedik, hogy a nyomasztó gondolatok felülkerekedjenek rajtam. Képzeletben újra átélem a gyermekkorunkat, közös vadászatokat, az együtt töltött időt, csókokat, öleléseket, átszeretkezett éjszakákat. Nem is veszem észre, mikor kezdem el hangosan kimondani a gondolataimat, vagy mikor törnek utat maguknak az első könnycseppek. Teljesen elveszek a fájdalomban, a magányban, a gyászban, de egy kérdés újra meg újra ismétlődik: Hogyan tudnám ezt az egészet meg nem történté tenni?
Amikor eszembe jut az egyetlen lehetséges megoldás, beugrok az Impalába, és az első útkereszteződéshez hajtok. A csomagtartóból előkeresek mindent, ami a rituáléhoz szükséges, és a kereszteződés közepén elásom a dobozt. Kétségbeesve tekintek körbe, de sehol nem látom azt a szukát. Aztán végre megjelenik.
Nem akarok mást, csak hogy hozzon vissza és még együttölthessek veled tíz évet. De a démon nem akar kötélnek állni. Egyre lejjebb tornázom az évek számát, végül ötnél állok meg. Gúnyosan kijelenti, hogy így nem köt alkut velem, és temesselek el, mielőtt bűzleni kezdesz. Ezzel adja meg a végső döfést. Nem gondolkozom, csak utána kiáltok. A démon megáll és rám mosolyog. Most már tudom mire ment ki az egész: addig feszíteni a húrt, hogy a legrosszabb ajánlatba is belemenjek, csakhogy visszakapjalak. Hát sikerült. Az ajánlat egy év. Egyetlen egy, aztán meghalok. De most csak az lebeg a szemem előtt, hogy visszahozhatlak, és újra együttlehetünk. Nem tétovázok hát, gyorsan magamhoz rántom a démont, és megcsókolom. Az alku megkötetett.
Minden most kezdődik el
Ahogy dobban a szíved
Minden most kezdődik el
Ahogy hinni sem mered…
Valahol mélyen mardos az önvád. Ha egy kicsivel hamarabb érkezünk, ha előbb jön a látomás… Annyira sajnálom Sammy! Megígértem, hogy vigyázok rád, de nem sikerült, elbuktam. És itt most nem az apának tett ígéretemre gondolok, hanem arra, amit egy hosszú, meghitt szerelmes éjszakán súgtam a füledbe. Milyen boldogok is voltunk akkor…
Csúnya veszekedéssel kezdődött az a pár hónappal ezelőtti este. Mindkettőnknek elege volt a másikból, és sértéseket vágtunk egymás fejéhez. Aztán kicsúszott a szádon egy mondat, ami megdöbbentett, de ugyanakkor boldogsággal töltött el. Nem szóltam semmit, csak hozzád léptem és megcsókoltalak. Aznap este számtalanszor juttattuk el egymást a csúcsra, majd fáradtan egymáshoz bújtunk és szerelmes szavakat, semmitmondó apróságokat, beválthatónak hitt ígéreteket suttogtunk bele az éjszakába.
Akkor esküdtem meg arra, hogy vigyázok rád, és veled leszek, bármi történjen is. Mégis eltoltam. Az emlékek azonban megállíthatatlanul jönnek egymás után, s nem engedik, hogy a nyomasztó gondolatok felülkerekedjenek rajtam. Képzeletben újra átélem a gyermekkorunkat, közös vadászatokat, az együtt töltött időt, csókokat, öleléseket, átszeretkezett éjszakákat. Nem is veszem észre, mikor kezdem el hangosan kimondani a gondolataimat, vagy mikor törnek utat maguknak az első könnycseppek. Teljesen elveszek a fájdalomban, a magányban, a gyászban, de egy kérdés újra meg újra ismétlődik: Hogyan tudnám ezt az egészet meg nem történté tenni?
Amikor eszembe jut az egyetlen lehetséges megoldás, beugrok az Impalába, és az első útkereszteződéshez hajtok. A csomagtartóból előkeresek mindent, ami a rituáléhoz szükséges, és a kereszteződés közepén elásom a dobozt. Kétségbeesve tekintek körbe, de sehol nem látom azt a szukát. Aztán végre megjelenik.
Nem akarok mást, csak hogy hozzon vissza és még együttölthessek veled tíz évet. De a démon nem akar kötélnek állni. Egyre lejjebb tornázom az évek számát, végül ötnél állok meg. Gúnyosan kijelenti, hogy így nem köt alkut velem, és temesselek el, mielőtt bűzleni kezdesz. Ezzel adja meg a végső döfést. Nem gondolkozom, csak utána kiáltok. A démon megáll és rám mosolyog. Most már tudom mire ment ki az egész: addig feszíteni a húrt, hogy a legrosszabb ajánlatba is belemenjek, csakhogy visszakapjalak. Hát sikerült. Az ajánlat egy év. Egyetlen egy, aztán meghalok. De most csak az lebeg a szemem előtt, hogy visszahozhatlak, és újra együttlehetünk. Nem tétovázok hát, gyorsan magamhoz rántom a démont, és megcsókolom. Az alku megkötetett.
Minden most kezdődik el
Ahogy dobban a szíved
Minden most kezdődik el
Ahogy hinni sem mered…