Saját - A Kakukk Birodalom
Cím: A Kakukk Birodalom (ideiglenes cím, Clive Barker Korbácsától loptam)
Fejezetcím: Miú (3/?)
Figyelmeztetés: terjengős, és nem feltétlen törekszik a teljes érthetőségre... egyelőre semmi más
Tartalom: Ez egy mese, saját. Még magam sem tudom, miről fog szólni - elkezdte mesélni magát a fejemben, és addig kotnyeleskedett, míg végre el nem kezdtem leírni... Majd meglátjuk, merre meséli magát tovább.
Crosspost: Töviskapu
Szavak száma: 1233
Aznap éjjel Mogorva nem indult vadászni. Este bőségesen fogyasztott a szolgálók étkeiből, majd miután a szolgálók esti zajongása elcsitult és Hajnal is nyugtalan, várakozással teli álomra vonult el az oltár alatti menedékbe, Mogorva hosszú sétára indult a gyümölcsös szíve felé. Ott felszökellt egy magas fa törzsére és addig kapaszkodott mind feljebb és feljebb az ágakon, míg a gyümölcsös egyre gyérülő lombtengere fölött belátta az egész birodalmat. Dél-nyugat felé ellátott egészen a hegyekig, amik fekete árnyékokat hasítottak ki az éjszaka csillagos egéből, észak-kelet felé pedig belátta az átkelőkön túli fekete vadont.
Mogorva hallgatott és fülelt, figyelmesen itta magába a birodalom távolibb hangjait, és mindazt, ami füllel már nem volt hallható, szemmel nem volt látható, de figyelmével át tudta fogni és megérezte mindazt, ami végiglüktetett a birodalmon. Érezte a távoli énekeket, Miú lányainak esti táncát, a vadászni indulók lépteinek erejét, és keleten a vadon fenyegető, nyugtalan mozgását.
Keveset és éberen aludt, és nem hagyta el a gyümölcsöst egészen addig, míg a vadon fölötti poros, homályos gőzökben rezegve meg nem jelent a felkelő nap korongja.
Hajnalt már a mezőn várakozva találta az őrzők társaságában, akik már várták az indulásukat. A vadon irányába indultak el, és az őrzők elkísérték őket egészen a falakig, ami számukra az átléphetetlen határt jelentette.
Mogorva elégedetten figyelte, ahogy Hajnal ruganyosan szökken fel a magasba, mozdulataiban már alig maradt nyoma annak a szédelgő, elgyengült bizonytalanságnak, amit ideérkezésének estéjén mutatott. Habár teste ismét feszültséggel rezgett, tekintete nyugtalanul járt körbe, és szorosan követte Mogorva léptét.
Észak felé indultak a falak vonalában a keskeny csapáson, ami az átkelőkkel szabdalt halott völgyek és a birodalom határát jelző falak közt húzódott. Balról a falak fölött még átcsaptak a mezők és gyümölcsösök árasztotta dús őszi illatok, jobbról viszont, a völgyek felől poros bűz áramlott feléjük.
- Miért erre jövünk? - kérdezte nyugtalanul Hajnal, és tekintete zaklatottan járt Mogorva bandukoló alakja és a völgyek fölött kísértetiesen rezgő szürke porfelhő között.
- Ez a legrövidebb út.
Az ösvény néha lapálynyi szélesre nyúlt, máshol meg úgy elkeskenyedett, hogy a falakhoz simulva kellett tovább haladniuk. A halott völgyek fölött néhol elviselhetetlenül meggyűlt a por, és egyszer, ahogy Hajnal jobbra tekintett, a völgy túlsó partján, a vadon tüskés határához közel egy fekete holttestet látott feküdni, lilán oszló tömegét körbedongták a legyek. Hajnal elborzadva nézte, léptei babonásan meglassultak, míg észre nem vette, hogy lemaradt Mogorva mögött. Riadt szaporasággal sietett utána, nem tekintett többet a völgy felé, de az emlék nem hagyta el. Olyan közel húzódott Mogorvához, hogy az oldaluk összeért, és a másik test élő melege megnyugtatta kissé.
Hamarosan aztán megszaporodtak az édes illatok és elnyomták a völgyek halott szagát. A falak romosabbá váltak és megereszkedtek, fölöttük diadalmasan kúszott át a borostyán és az iszalag, és ahogy átpillantottak a kövek fölött, látták, hogy a mezőkön vállig nőtt a fű, és késői virágok hajladoznak közötte.
- Közeledünk - mondta Mogorva, és átvágott egy részen, ahol a fal egészen alacsonyra omlott.
Itt nem jártak őrzők, és a szolgálók épületeiben is öreg csend húzódott, de a mezők gazdagok voltak, az utakon puha volt a föld és magaslott a fű, a távolban pedig hatalmas, magas lugas húzódott, vad gyümölcsöktől roskadón, amelyeket már édesre csípett a fagy. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a tőkék lábainál mindenütt szalmából emelt pihenők gömbölyödnek, a lugas mögött pedig a szolgálók által emelt kunyhók sokasága sorakozott. Látszott, hogy nagy népség lakja a vidéket.
Mogorva otthonosan mozgott a lugasban, kényelmesen lépdelt előre, mintha csak hazatérne. A lépte puha volt és hangtalan, mégis mintha a hírét vitte volna, és alig hogy beléptek a lugasba, a kunyhók között mozgolódás támadt. Mogorva a lugas közepe felé tartott, ahol a tőkék közt egy tágasabb rét nyílt, amiben összeért a falak felőli út a kunyhók irányából indulóval. A lugas fölött tekergő göcsörtös ágak rajzos mintákat írtak a földre és a fűbe árnyékaikkal, a rét közepén pedig zölden és szalmaszőkén ült meg a behulló déli napfény. Ide telepedett le Mogorva, és jóleső, otthonos sóhajjal szívta magába a fényt, így várakozott. Hajnal is csatlakozott hozzá, és a kunyhók felé nyíló folyosón át kémlelte, ahogy a mozgolódás előbb elül, majd menetté gyűlik és megindul feléjük.
A közeledő csoport nagyobbacska volt, mint az esti hírhozók csoportja, és voltak közte ismerős és idegen alakok egyaránt. Ott volt a dacos vörös nővér is, és az áttetsző tekintetű apróság, aki a többiek lába között bujkált játékosan.
A menetet Miú vezette, kimagasodva a többiek közül, alakját szinte tapintható béke és tisztelet kísérte, úgy lobogta körbe, akár egy élő palást. Teste mélyszürke volt, termékeny csípője gömbölyűn ringott, arca kortalan, nyugalmas tekintetével pedig mintha átlátta volna minden dolog és lény igazi valóját.
Hajnal megbabonázva figyelte a jöttét, és amikor a közelükbe ért, úgy érezte, le kell borulnia előtte. Így is tett, egészen a földre kucorodva, homlokát a fűbe rejtve.
Miú kísérői közül többen halkan felnevettek, és Mogorva is jóindulatú mosollyal pillantott le az alázatosan összegörnyedt leányra, de nem rótta meg az ösztönös tiszteletadásért.
Hajnal nem mozdult a földről egészen addig, míg Miú hozzá nem lépett és puhán, szeretettel meg nem érintette a homlokát. Hajnal felegyenesedett, de még mindig tartózkodón pillantott fel az asszony nyugalmas alakjára.
- Nem vagy többé vendég közöttünk - mondta egyszerűen Miú lágy, varázsosan mély hangján. - Ha ide térsz, haza térsz. - Páran megütközve összesúgtak a háta mögött. Miú nyájas volt és vendégszerető, de az otthonául keveseknek adta a földjét, csak azoknak, akik az ő nemzetségébe tartoztak. De Hajnal nem volt senki sem a birodalomban, vagy legfeljebb Mogorva kegyeltje, ha más nem is.
De Mogorva nem is figyelt a sustorgókra, ahogy Miú sem. Egymás felé fordultak, és úgy köszöntötték egymást néma, derűs köszöntéssel, olyan nyíltsággal, ahogy az csak régi és jó szeretők között szokás.
- Reméltem, hogy nem tavasszal jössz felénk leghamarább - mosolygott rá Miú, mire Mogorva felnevetett, Hajnal elszégyellte magát, és több lány tekintetében ismét felgyúlt a sóvárgás. - Meddig maradhatsz?
- Ameddig marasztalsz - felelte Mogorva. Erre Miú is felnevetett, görgő, lassú nevetéssel.
- Hajnalt szívesen látnánk este, hogy együtt énekeljünk, táncoljunk, és megáldhassam - mondta végül Miú, mire Hajnalt elfutotta az öröm és a félelem elegye, a meghatottságé és a zavaré.
- És velem mit rendelkezel?
- Neked a fiam lesz a társaságod - mondta Miú, mire mögüle kilépett a sokaságból egy megtermett, szép fiú. Alakja ruganyos és erős volt, akár Mogorváé, bár a válla még keskeny, tagjai nyúlánkak, de már látszott, hogy hasonlóan vadászatra termett lény lesz, akárcsak Mogorva vagy Miú. A teste szürke volt, de nem volt anyja mása, akár az apróság, hanem halványabb szürkéjét fehér minták erezték, a szeme pedig sötét volt, tekintete ringatóan mély.
Ismerősként köszöntötte Mogorvát, Hajnalt pedig nem üdvözölte, csak egy jóindulatú pillantást küldött felé.
- Vadászni hívlak, ha megtisztelsz.
Mogorva elégedetten bólintott, és az ég felé kémlelt. A nap már megindult lefelé az útján és az arany pászmák lusta rézsútban törtek át a lugas mennyezetén, de még odébb volt az alkonyat.
- Pihenjetek - mondta Miú. - Este várunk benneteket a kunyhóknál.
Aztán Miú elballagott, és Hajnal még mindig csendesen ámulva nézett utána.
A sokaság lassan szétszéledt, ki a falak felé indult, ki a kunyhók felé, ki pedig a lugason túli rétek irányába.
Mogorva is visszafelé indult, a falak felé, de nem ment sokáig, csak amíg talált egy kellemes szalma pihenőt, ahova behúzódhatott délutánra. Hajnal lekucorodott tőle nem messze az út mellé a fűbe, és csendesen hevert, hogy ne zavarja Mogorva pihenését, de közben vágyakozón, egyre gyűlő izgatottsággal nézett a kunyhók felé, ahol a szürke apróság Miú többi lányával játszott zajosan, miközben a nap terhesen, vonakodva haladt a horizont felé, és lassan, nagyon lassan közeledett az alkonyat.
Fejezetcím: Miú (3/?)
Figyelmeztetés: terjengős, és nem feltétlen törekszik a teljes érthetőségre... egyelőre semmi más
Tartalom: Ez egy mese, saját. Még magam sem tudom, miről fog szólni - elkezdte mesélni magát a fejemben, és addig kotnyeleskedett, míg végre el nem kezdtem leírni... Majd meglátjuk, merre meséli magát tovább.
Crosspost: Töviskapu
Szavak száma: 1233
Aznap éjjel Mogorva nem indult vadászni. Este bőségesen fogyasztott a szolgálók étkeiből, majd miután a szolgálók esti zajongása elcsitult és Hajnal is nyugtalan, várakozással teli álomra vonult el az oltár alatti menedékbe, Mogorva hosszú sétára indult a gyümölcsös szíve felé. Ott felszökellt egy magas fa törzsére és addig kapaszkodott mind feljebb és feljebb az ágakon, míg a gyümölcsös egyre gyérülő lombtengere fölött belátta az egész birodalmat. Dél-nyugat felé ellátott egészen a hegyekig, amik fekete árnyékokat hasítottak ki az éjszaka csillagos egéből, észak-kelet felé pedig belátta az átkelőkön túli fekete vadont.
Mogorva hallgatott és fülelt, figyelmesen itta magába a birodalom távolibb hangjait, és mindazt, ami füllel már nem volt hallható, szemmel nem volt látható, de figyelmével át tudta fogni és megérezte mindazt, ami végiglüktetett a birodalmon. Érezte a távoli énekeket, Miú lányainak esti táncát, a vadászni indulók lépteinek erejét, és keleten a vadon fenyegető, nyugtalan mozgását.
Keveset és éberen aludt, és nem hagyta el a gyümölcsöst egészen addig, míg a vadon fölötti poros, homályos gőzökben rezegve meg nem jelent a felkelő nap korongja.
Hajnalt már a mezőn várakozva találta az őrzők társaságában, akik már várták az indulásukat. A vadon irányába indultak el, és az őrzők elkísérték őket egészen a falakig, ami számukra az átléphetetlen határt jelentette.
Mogorva elégedetten figyelte, ahogy Hajnal ruganyosan szökken fel a magasba, mozdulataiban már alig maradt nyoma annak a szédelgő, elgyengült bizonytalanságnak, amit ideérkezésének estéjén mutatott. Habár teste ismét feszültséggel rezgett, tekintete nyugtalanul járt körbe, és szorosan követte Mogorva léptét.
Észak felé indultak a falak vonalában a keskeny csapáson, ami az átkelőkkel szabdalt halott völgyek és a birodalom határát jelző falak közt húzódott. Balról a falak fölött még átcsaptak a mezők és gyümölcsösök árasztotta dús őszi illatok, jobbról viszont, a völgyek felől poros bűz áramlott feléjük.
- Miért erre jövünk? - kérdezte nyugtalanul Hajnal, és tekintete zaklatottan járt Mogorva bandukoló alakja és a völgyek fölött kísértetiesen rezgő szürke porfelhő között.
- Ez a legrövidebb út.
Az ösvény néha lapálynyi szélesre nyúlt, máshol meg úgy elkeskenyedett, hogy a falakhoz simulva kellett tovább haladniuk. A halott völgyek fölött néhol elviselhetetlenül meggyűlt a por, és egyszer, ahogy Hajnal jobbra tekintett, a völgy túlsó partján, a vadon tüskés határához közel egy fekete holttestet látott feküdni, lilán oszló tömegét körbedongták a legyek. Hajnal elborzadva nézte, léptei babonásan meglassultak, míg észre nem vette, hogy lemaradt Mogorva mögött. Riadt szaporasággal sietett utána, nem tekintett többet a völgy felé, de az emlék nem hagyta el. Olyan közel húzódott Mogorvához, hogy az oldaluk összeért, és a másik test élő melege megnyugtatta kissé.
Hamarosan aztán megszaporodtak az édes illatok és elnyomták a völgyek halott szagát. A falak romosabbá váltak és megereszkedtek, fölöttük diadalmasan kúszott át a borostyán és az iszalag, és ahogy átpillantottak a kövek fölött, látták, hogy a mezőkön vállig nőtt a fű, és késői virágok hajladoznak közötte.
- Közeledünk - mondta Mogorva, és átvágott egy részen, ahol a fal egészen alacsonyra omlott.
Itt nem jártak őrzők, és a szolgálók épületeiben is öreg csend húzódott, de a mezők gazdagok voltak, az utakon puha volt a föld és magaslott a fű, a távolban pedig hatalmas, magas lugas húzódott, vad gyümölcsöktől roskadón, amelyeket már édesre csípett a fagy. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a tőkék lábainál mindenütt szalmából emelt pihenők gömbölyödnek, a lugas mögött pedig a szolgálók által emelt kunyhók sokasága sorakozott. Látszott, hogy nagy népség lakja a vidéket.
Mogorva otthonosan mozgott a lugasban, kényelmesen lépdelt előre, mintha csak hazatérne. A lépte puha volt és hangtalan, mégis mintha a hírét vitte volna, és alig hogy beléptek a lugasba, a kunyhók között mozgolódás támadt. Mogorva a lugas közepe felé tartott, ahol a tőkék közt egy tágasabb rét nyílt, amiben összeért a falak felőli út a kunyhók irányából indulóval. A lugas fölött tekergő göcsörtös ágak rajzos mintákat írtak a földre és a fűbe árnyékaikkal, a rét közepén pedig zölden és szalmaszőkén ült meg a behulló déli napfény. Ide telepedett le Mogorva, és jóleső, otthonos sóhajjal szívta magába a fényt, így várakozott. Hajnal is csatlakozott hozzá, és a kunyhók felé nyíló folyosón át kémlelte, ahogy a mozgolódás előbb elül, majd menetté gyűlik és megindul feléjük.
A közeledő csoport nagyobbacska volt, mint az esti hírhozók csoportja, és voltak közte ismerős és idegen alakok egyaránt. Ott volt a dacos vörös nővér is, és az áttetsző tekintetű apróság, aki a többiek lába között bujkált játékosan.
A menetet Miú vezette, kimagasodva a többiek közül, alakját szinte tapintható béke és tisztelet kísérte, úgy lobogta körbe, akár egy élő palást. Teste mélyszürke volt, termékeny csípője gömbölyűn ringott, arca kortalan, nyugalmas tekintetével pedig mintha átlátta volna minden dolog és lény igazi valóját.
Hajnal megbabonázva figyelte a jöttét, és amikor a közelükbe ért, úgy érezte, le kell borulnia előtte. Így is tett, egészen a földre kucorodva, homlokát a fűbe rejtve.
Miú kísérői közül többen halkan felnevettek, és Mogorva is jóindulatú mosollyal pillantott le az alázatosan összegörnyedt leányra, de nem rótta meg az ösztönös tiszteletadásért.
Hajnal nem mozdult a földről egészen addig, míg Miú hozzá nem lépett és puhán, szeretettel meg nem érintette a homlokát. Hajnal felegyenesedett, de még mindig tartózkodón pillantott fel az asszony nyugalmas alakjára.
- Nem vagy többé vendég közöttünk - mondta egyszerűen Miú lágy, varázsosan mély hangján. - Ha ide térsz, haza térsz. - Páran megütközve összesúgtak a háta mögött. Miú nyájas volt és vendégszerető, de az otthonául keveseknek adta a földjét, csak azoknak, akik az ő nemzetségébe tartoztak. De Hajnal nem volt senki sem a birodalomban, vagy legfeljebb Mogorva kegyeltje, ha más nem is.
De Mogorva nem is figyelt a sustorgókra, ahogy Miú sem. Egymás felé fordultak, és úgy köszöntötték egymást néma, derűs köszöntéssel, olyan nyíltsággal, ahogy az csak régi és jó szeretők között szokás.
- Reméltem, hogy nem tavasszal jössz felénk leghamarább - mosolygott rá Miú, mire Mogorva felnevetett, Hajnal elszégyellte magát, és több lány tekintetében ismét felgyúlt a sóvárgás. - Meddig maradhatsz?
- Ameddig marasztalsz - felelte Mogorva. Erre Miú is felnevetett, görgő, lassú nevetéssel.
- Hajnalt szívesen látnánk este, hogy együtt énekeljünk, táncoljunk, és megáldhassam - mondta végül Miú, mire Hajnalt elfutotta az öröm és a félelem elegye, a meghatottságé és a zavaré.
- És velem mit rendelkezel?
- Neked a fiam lesz a társaságod - mondta Miú, mire mögüle kilépett a sokaságból egy megtermett, szép fiú. Alakja ruganyos és erős volt, akár Mogorváé, bár a válla még keskeny, tagjai nyúlánkak, de már látszott, hogy hasonlóan vadászatra termett lény lesz, akárcsak Mogorva vagy Miú. A teste szürke volt, de nem volt anyja mása, akár az apróság, hanem halványabb szürkéjét fehér minták erezték, a szeme pedig sötét volt, tekintete ringatóan mély.
Ismerősként köszöntötte Mogorvát, Hajnalt pedig nem üdvözölte, csak egy jóindulatú pillantást küldött felé.
- Vadászni hívlak, ha megtisztelsz.
Mogorva elégedetten bólintott, és az ég felé kémlelt. A nap már megindult lefelé az útján és az arany pászmák lusta rézsútban törtek át a lugas mennyezetén, de még odébb volt az alkonyat.
- Pihenjetek - mondta Miú. - Este várunk benneteket a kunyhóknál.
Aztán Miú elballagott, és Hajnal még mindig csendesen ámulva nézett utána.
A sokaság lassan szétszéledt, ki a falak felé indult, ki a kunyhók felé, ki pedig a lugason túli rétek irányába.
Mogorva is visszafelé indult, a falak felé, de nem ment sokáig, csak amíg talált egy kellemes szalma pihenőt, ahova behúzódhatott délutánra. Hajnal lekucorodott tőle nem messze az út mellé a fűbe, és csendesen hevert, hogy ne zavarja Mogorva pihenését, de közben vágyakozón, egyre gyűlő izgatottsággal nézett a kunyhók felé, ahol a szürke apróság Miú többi lányával játszott zajosan, miközben a nap terhesen, vonakodva haladt a horizont felé, és lassan, nagyon lassan közeledett az alkonyat.