SebSon fanfic - Fanservice
Cím: Fanservice
Páros: Sebastian Vettel/Jenson Button (SebSon)
Korhatár: +12
Szavak száma: 5011
Leírás: Ugyanolyan sajtótájékoztatónak indult, mint bármelyik másik, egyetlen kérdés mégis mindent megváltoztatott. Mi is az a fanservice? Vajon Jenson Button tudja? Ó igen, tudja, és elmondása szerint gyakran űzi is, leginkább Sebastian Vettellel. De vajon ez igaz? Tényleg minden csak fanservice volt, semmi több? És ha így is van, miért kavarja fel annyira ez az információ Sebastiant?
A nap sugarai lágyan cirógatják arcomat, ahogy kilépek a még mindig forró délutáni szabad levegőre. Egy pillanatra összeszorítom szemeimet, majd hunyorogva próbálok hozzászokni az erős fényhez. De hiába minden szín és pompa, a vidám nyári hangulat nem ragad magával, pedig akár a szokottnál is jobb kedvem lehetne tőle, most valahogy még sincs. Az elmúlt alig egy óra eseményei magukkal húznak olyan gondolatok világába, melyek egyre több aggodalommal töltenek el. Én sem értem, miért aggaszt annyira, ami történt. Valószínűleg más a helyemben jót nevetett volna az egészen és többet nem is gondolna rá, még csak nem is emlékezne. Nekem mégis fáj az a pár kegyetlen mondat, amitől nemrég egy pillanatra a vér is meghűlt az ereimben.
Egy órája még a megszokott jókedvemben, mit sem sejtve mentem el a szokásos sajtókonferenciára, és teljes nyugalommal válaszolgattam a felénk intézett kérdésekre, egészen addig, míg egyszer egy nagyon különös dolgot nem kérdeztek Jenstől.
- Jenson, hallott már a fanservice-ről?
Én csak pislogtam a kérdés hallatán, ha engem kérdeznek, biztosan kíváncsian rázom fejem nemleges választ intve, várva, hogy valaki kifejtse, mire is kellene gondolnom. Jens ezzel szemben nem így tett, először ő is csodálkozva nézett az ázsiai riporternőre, majd ajkai sejtelmes mosolyra húzódtak és azt mondta:
- Persze, rendszeresen csinálom.
Azzal átkarolta a vállam, rám villantva mind a harminckét fogát. Hirtelen fogalmam sem volt, mit kellett volna válaszolnom, így csak hagytam, hogy még egyszer megpaskolja a hátam és visszaforduljon a villózó vakuk felé. A riporternő azonban szemmel láthatóan még kíváncsibb lett, sőt, úgy tűnt, mindenki érdeklődve várta a folytatást, míg a nő igyekezett kivívni magának, hogy ő tehesse fel a következő kérdést is, amit végül sikerült elérnie.
- Ezzel azt mondja, hogy a barátságuk nem is valódi, csak egy színjáték?
Jens erre halkan felnevetett és azt mondta:
- Nem, tényleg kijövök a többiekkel, de bevallom, néha én is elragadtatom magam. Köztudott, hogy Sebbel különösen jóban vagyunk, de az, ami kifelé látszik a barátságunkból, néha valóban túlzás egy kicsit. Azt hiszem, ezt a viselkedést a barátnőm ragasztotta rám, és az a tény, hogy nagyon szeretem Japánt, ahol ez egy teljesen normális szokás. Elnézést!
Fel sem fogtam igazán, amit hallottam, csak annyit értettem belőle, hogy a barátságunk nem más, mint egy színjáték, amit Jens játékból űz vagy a saját szórakozására, vagy a barátnőjéére, vagy a szimpátia indexe növeléséért, ezt már én sem tudom, de őszintén nem is érdekel. Az egyetlen, ami számít, hogy én egyáltalán nem ezt vártam tőle. Én tényleg a barátomnak hittem. Mi több, nagyon jó barátomnak.
A második hidegzuhany közvetlenül a konferencia után ért. Mielőtt felálltunk volna, Kamui felém hajolt és ezt súgta a fülembe:
- Ne is törődj azzal, amit hallottál. A fanservice-t Japánban és úgy általában Ázsiában a rajongók kedvéért teszik a média szereplői, aminek elterjedt formája, amikor két vagy több férfi flörtöl egymással. Valószínűleg Jens is arra akart célozni, hogy amikor ti ölelgetitek egymást, vagy piszkálódtok, az is egy ilyen szórakozás, amivel a többi ember kedvére akar tenni, de ezt biztos csak viccből mondta.
- Dehogy is! Halálosan komolyan gondoltam. - A hangra összerándultam, és mikor felnéztem, egy vigyorgó Jenst pillantottam meg felettünk, aki minden bizonnyal végighallgatta társam minden szavát. - Kamui! Ne tömd tele hülyeségekkel Seb fejét! - szólalt meg még egyszer az a valaki, akit eddig őszinte barátomnak hittem, majd se szó, se beszéd, elvonult.
Így telt el az egy óra, s most fáradtan lépkedek az úton lakókocsim felé, hogy mielőbb eltűnhessek innen. Ha lehet, egy darabig nem akarok Jenson közelébe kerülni. Tényleg nem tudom, miért érint ez ilyen fájdalmasan? Elvégre is ellenfelek vagyunk. Persze, hogy nem fog lepacsizni velem és a legjobb barátjának tartani. Hogy is gondolhatok ilyesmire? És talán tényleg nem gondolta komolyan, amit mondott. Talán csak viccből mondta. Elvégre szeret beszólogatni a riportereknek, ez mindig is így volt. Mégis... Nem tudok megnyugodni. A tudat, hogy minden szava, minden érintése, minden pillantása játék volt és én elhittem, mérhetetlenül bánt. Jobb, ha a következő két hétben még csak nem is hallok felőle.
És végszóra, mintha a sors közbeszólna, hirtelen feltűnik járművem mellett, és mosolyogva integet.
- Szia, Seb!
Hiába mosolyogsz úgy, már nem tudok hinni neked.
Szeretném megerőltetni magam és viszonozni gesztusát, vidámnak és gondtalannak látszani, de nem megy. Úgy döntök, nem játszom meg magam, igen is rossz kedvem van, méghozzá miatta. Így hát nem vigyorgok, és nem kiabálok neki hangosan, csak egy enyhe biccentésre futja erőmből és egy aprót intek felé, majd kinyitom lakókocsim ajtaját és már be is szállok, hogy mielőbb elhajthassak és egyedül legyek gondolataimmal. Jens azonban ezt nem így gondolja, épp csuknám be magam után a kocsiajtót, amikor hangja megállít a mozdulat közben.
- Hé, Seb! - Rápillantok, s látom, hogy aggódva néz rám, így mégis megemberelem magam és megpróbálok jópofát vágni a helyzethez, ami valószínűleg nem sikerül túl jól, az alapján, ahogy folytatja. - Jól vagy?
- Persze, mi baj lenne? - válaszolok meglepettséget színlelve.
- Nem tudom, rosszkedvűnek tűnsz - Jenson elgondolkodva ráncolja a homlokát, de nem tud megtéveszteni.
- Fáradt vagyok.
Nagy nehezen mégis sikerül magamra erőltetnem egy álmosolyt, majd intek a még mindig kétkedve figyelő Jens felé és egy sietős „szia, vigyázz magadra” után bevágom az ajtót, indítok, és már ott sem vagyok.
***
A két hét úgy elszállt, mintha nem lett volna több két röpke percnél, s az emlékek, a kínos, fájdalmas érzések is ugyanolyan élénken élnek bennem, mint mikor először nyilallt szívembe a fájdalom a tudattól, milyen gusztustalan módon bánt velem riválisom. A nehezebbik része, hogy én mindennek ellenére úgy érzem, megbocsátanék mindent, elfelejteném miden hazugságát, ha újra vele lehetnék úgy, mint régen. De tudom, hogy már semmi sem lesz olyan. Ismerve az igazságot, honnan tudhatnám, mikor őszinte, és mikor csak színjáték, amit tesz?
A kétségek beköltöztek a szívembe, s hiába próbálom újra megtalálni önmagam, nehezebben megy, mint gondoltam.
A szabadedzések során igyekeztem minél inkább elkerülni Jenst, csak kétszer futottunk össze, de már siettem is tovább, mondván, hogy rengeteg dolgom van. Bár nem is értem, minek szabadkoztam, valószínűleg úgysem akart velem leállni beszélgetni.
Aztán az időmérő nekem kedvezett, hisz nem elég, hogy sikerült az első helyre beérnem az autóval, Jens csak ötödik lett, így nem kellett megjátszanom magam az interjú alatt. Egyszerűen csak igyekeztem felejteni, átadni magam az érzésnek, hogy újabb esélyt kaptam az első helyre, és nem gondolni semmi másra, csak a másnapi versenyre.
Most a futam után viszont már kevésbé érzem magam szerencsésnek. Hiába az első hely, az örömbe üröm vegyül a tudattól, hogy mindketten bejutottunk az első háromba, hosszú, kínos perceket előidézve ezzel. Bár számára valószínűleg nem annyira az, mint számomra.
Ahogy az autóból kiszállok, rögtön a csapathoz szaladok, nem is törődöm vele, mintha ott se lenne. De amikor elindulok, hogy felmenjek a nekünk fenntartott pihenőszobába, meglépetésemre azt látom, hogy Jens engem néz és vár. Csak nem rám? Nem, az nem lehet. Most is csak szórakozik. A gondolattól dühös leszek, és nem tudom tovább fenntartani a felhőtlenül boldog álcát, megint elkomorodom, habár tudom, hogy bizonyára a világ most újfent engem szid, hogy még ennek a győzelemnek sem tudok örülni, de nem érdekel.
Mikor elé érek, mosolyogva fogad, s bár csak egy gyors kézfogást akartam vele, ő szokásosan magához húz, és finoman hátba vereget.
- Gratulálok, Seb! Jó voltál.
- Kösz, te is - sóhajtom fáradtan, és már ott is hagyom a furcsán méricskélő Jensont.
Mikor a pódiumon állunk, látom, hogy Jens próbálja felvenni velem a kontaktust, valószínűleg gratulálni akar, ahogy mindig, de nem nézek felé, mereven bámulok előre, csak párszor nézek fel csapatom felé pillantva, megeresztve egy-egy apró mosolyt. Hamarosan azonban megkapjuk a díjakat is és kénytelen vagyok lepacsizni két versenytársammal.
Örülnék, ha Jens csak a harmadik lenne és maradna még egy kis időm összeszedni magam, mielőtt a világ előtt megint kezet fogunk, mintha minden rendben lenne. De sajnos nincs szerencsém. Illetlen lenne nem törődnöm vele, különösen, hogy már hosszú ideje érzem magamon a tekintetét, ráadásul még ő az, aki a nevemen szólít, az után is, hogy megkapja a trófeáját, így muszáj vagyok felé fordulni, s kezemet nyújtani neki.
- Gratulálok! - mondom, ő pedig halvány mosolyra húzza ajkait, úgy viszonozza kézfogásom.
- Én is. - Annyira halk a hangja, hogy megborzongok tőle, és gyorsan elkapom kezemet szorításából. Hála az égnek, nem tűnik fel neki, hisz máris gratulálhatok Lewisnak a harmadik helyéért, de épp, hogy megteszem, már itt is a pezsgőzés ideje.
Mindenki locsol mindenkit, én viszont kivételesen senki mással nem törődöm, csak a csapatommal. Igyekszem nem foglalkozni azzal sem, hogy Jens végig rám öntözi az alkoholos nedűt, de mikor fel kell állnunk pódiumra egy közös kép erejéig, hirtelen elbizonytalanodom. Végül úgy kezelem a helyzetet, hogy csak Lewist karolom át, míg másik kezemet szokásosan a levegőbe emelem a már elhíresült ujjammal az ég felé mutatva, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen Jenshez érnem. Azt azonban nem tudom elkerülni, hogy ő se érjen hozzám, a megszokott mozdulattal karolja át a vállam és tart szorosan magához ölelve, újabb sebeket ejtve szívemen.
A gyors átöltözést nyomban követi az interjú, amitől a gyomrom görcsbe rándul, és legszívesebben menekülőre fognám a dolgot, de tudom, nem lehet. Csak reménykedni merek benne, hogy nem fognak rákérdezni a múltkori sajtótájékoztatóra.
Egész idő alatt mereven ülök a helyemen, minden erőmet össze kell szednem, hogy koncentrálni tudjak a beszélgetés menetére és meg tudjak szólalni anélkül, hogy zavaromban valami baromságot válaszolnék valamely kérdésre. Az elmúlt két hét elröppenésével ellentétben ez alatt az alig tíz-tizenöt perc alatt az idő úgy vánszorog, mintha órákig tartana, s én egyre meggyötörtebben és feszültebben ücsörgök helyemen, várva a kínos kérdések sorozatát. Ám nem történik semmi. Azt viszont észreveszem, hogy Jens a szokottnál is gyakrabban pillant felém, ami egy idő után már nagyon zavaró lesz. Mikor egyszer összetalálkozik a tekintetünk, érzem, hogy melegem lesz és rögtön elfordulok. Szinte látom a döbbent, értetlen arcát, ahogy nézi, miként pirulok mellette és húzódom egyre távolabb tőle.
Így hát a kínos beszélgetést követően már-már menekülök a szűk helyiségből, még a csapatommal és az újságírókkal sem törődöm, csak igyekszem keresni egy helyet, ahova elbújhatok, ahol senki nem talál rám. Nem kell sok idő, csak pár perc. Pár rövid perc, hogy megnyugodjak. Nem keresgélek sokáig, amint megpillantom a mosdót, besurranok az ajtón, remélve, hogy senki nem fog utánam jönni, és a helyiséget is üresen találom. Ahogy bezárom magam után az ajtót, gondterhelten döntöm neki a hátam, szemeimet lehunyva. Mély levegőt veszek, hogy összeszedjem magam kicsit, majd lassan a csaphoz sétálok és megnyitom a hideg vizet. Muszáj valamivel felfrissítenem magam, mert meg fogok őrülni. Addig engedem, hogy az áttetsző folyadék folyjon, míg már jég hideggé válik, és azzal hűsítem kezemet, arcomat, nyakamat.
Kis idő elteltével kezeimmel a mosdókagyló szélén támaszkodva, fejemet lehajtva próbálok megnyugodni, és arra gondolni, hogy megint én nyertem, és két hétig őt sem fogom látni, minden rendben van, nincs értelme idegesnek lenni. Csakhogy amint lassan felemelem fejemet és belenézek a szemben lévő tükörbe, rémülten konstatálom, hogy Jens is a mosdóban van, hátát ugyanúgy az ajtónak vetve, mint néhány perce én tettem, s tekintete áthatóan követi minden mozdulatom.
- Hát te? - hebegem idegesen.
- Furcsa vagy.
- Tessék? - fordulok meg értetlenül.
- Mondom furcsa vagy. Aggódtam érted, úgyhogy utánad jöttem.
Aggódtál? Na persze!
- Semmi bajom nincs, csak fáradt vagyok.
- Igen, ezelőtt két héttel is pontosan ugyanezt mondtad - válaszolja enyhe éllel a hangjában és lassan megindul felém, mire én hátrálni szeretnék, de rájövök, hogy nincs hová. - Most már akár az igazat is elárulhatnád. - Alig pár centire áll meg tőlem, úgy várja válaszom.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
- Dehogy nincs. Kerülsz engem, ne mondd, hogy nem. A vak is látja, hogy szinte menekülsz onnan, ahol ott vagyok. Most is, az interjún. Épphogy nem ültél Lewis ölébe, úgy próbáltál elhúzódni tőlem.
- Te paranoiás vagy! - vetem oda döbbenten. Ennyire egyértelmű lennék?
- Azt mondod?
- Igen, azt. Úgy látszik, már teljesen elszálltál magadtól, és mihelyst valaki egy kicsit nem keresi a társaságod, arra gondolsz, hogy az illetőnek baja van veled.
- Tényleg így gondolod? - kérdezi halkan, míg szemei hatalmasra kerekednek a meglepettségtől. Egy percre még bűntudatom is lesz azért, amiket mondtam, különösen, hogy egy pillanatig sem gondolom, hogy igaz lenne akár csak egyetlen elhangzott szavam is.
Nem válaszolok, idegességemben nagyot nyelek, és nehezen, de ráveszem magam, hogy bólintsak egyet.
- Szóval ilyen véleménnyel vagy rólam? - neveti, és egy kicsit úgy érzem, mintha keserűség és csalódottság vegyülne a hangjába. - Ezt jó tudni. És mondd, ez a véleményed csak mostanában alakult ki rólam? Mert eddig nem vettem észre, hogy kerülnél - teszi hozzá gúnyos hangon.
- Mondtam már, hogy nem kerüllek!
- Nem, tényleg? - Nem válaszolok. Nem tudom rávenni magam. - Te teljesen hülyének nézel? - hajol, ha lehet, még az eddiginél is közelebb.
- Nem én nézlek hülyének, te csinálsz hülyét magadból.
- Ó, úgy gondolod? Érdekes, mert eddig az se tűnt fel, hogy ilyen lenne a kapcsolatunk, szóval nem tudom, mégis hogy a fenébe jutottunk idáig? És én még aggódtam, hogy mi a franc bajod van! Utánad jövök, erre a képembe dörgölöd, hogy utálsz? És mégis miért? Elárulnád? Talán megbántottam valamikor azt az érzékeny lelkecskédet? Mi bajod van velem?
A hangja eleinte még olyan, mint egy magatehetetlen gyereknek, de a végén már kegyetlenül dobál a fájdalmas szavakkal, amik egyszerre sebeznek meg és dühítenek fel mind jobban és jobban, hogy a végén már nem tudom tovább magamban tartani a fájdalmam és a fejéhez vágom minden bántó szavát, amivel megbántotta azt az „érzékeny lelkecskémet”.
- Még neked áll feljebb? Azért barátkozol velem, hogy felhívd az emberek figyelmét, eljátszod, mintha több is lenne köztünk, éled az életed, míg én az egészből semmit sem tudok, mit sem sejtve hagyom, hogy bevonj a bűvkörödbe és elhitesd velem, hogy tényleg barátok vagyunk! Barátok! Igazi jó barátok! És ezek után még te vagy megsértődve? Megbántódva? Aggódtál értem? És ezek után még azt mondod, én ne nézzelek hülyének téged? Akkor most ki néz hülyének kit? Kinek van baja kettőnk közül a másikkal? Ki bántott kicsodát? Ha?! Baszd meg, Jens!
Észre sem veszem, mikor csordul ki az első könnycsepp, és nem is igazán foglalkozom vele, mikor végzek mondandómmal, meg se várom válaszát, fogom magam és elrohanok a megrökönyödötten, tátott szájjal ácsorgó Jens elől. Még hallom, ahogy kétszer is a nevemen szólít, de nem nézek hátra, csak rohanok, magam sem tudom, hová. Bárhová, csak ő ne legyen a közelben.
Nem menekülhetek sokáig, az épület hemzseg az emberektől, különösen az újságíróktól, riporterektől, és a csapatom is biztosan keres már. Mikor biztosra veszem, hogy elég távol kerültem Jenstől, a folyosó falának dőlve igyekszem lenyugodni. Ruhám ujjával megtörölgetem szemeim és próbálok mélyeket lélegezni, nem gondolva az elmúlt pár perc eseményire. Aztán nincs több idő, összeszedem magam és elindulok kifelé, hogy szembe nézzek a villogó vakukkal és társaim boldog arcával.
Szeretném mielőbb lezavarni a dolgokat, így csak röviden válaszolgatok a riporterek kérdésire, ami egy idő után fel is kelti a figyelmüket, hiszen mindenki arról ismer, milyen vidám és beszédes vagyok mindig, így kénytelen vagyok a kimerültségre hivatkozni.
Lassacskán telik csak az idő, és mikor úgy érzem, mindenki elégedett és végre szusszanhatok egy kicsit, felvetem csapatomnak, hogy gyorsan szedjük rendbe magunkat és essünk túl a szokásos pizzázáson, mert már nagyon éhes vagyok. Persze mindenki örömmel veszi az ötletet, elvégre is én állom az egészet, ahogy mindig, és már ők is szeretnének együtt, zártkörűen ünnepelni. Így hát megindulunk a hotel felé, ahol egy gyors zuhany után magamra kapok egy egyszerű kockás térdnadrágot és egy fehér pólót, aztán szaladok is a szálló elé, ahol társaim már csak rám várnak.
Legutóbb, amikor itt voltunk, megjártunk egy nagyon jó pizzériát, ami nincs is messze, gyakorlatilag egy utcányira van tőlünk, így gyalog indulunk meg a kis étterem felé, ahol aztán, mint mindig, valami új különlegességet veszünk, na meg persze a szokásos több üveg sört.
Nekem nem igazán van étvágyam, de azért megpróbálok legyömöszölni a torkomon egy szeletet a megrendelt ételből. A sört viszont úgy döntöm magamba, mintha vizet innék. Barátaimnak is hamar feltűnik, hogy más vagyok, mint általában, elvégre is az est nagy részében hallgatagon ültem és igyekeztem a többiekre irányítani a figyelmet, több-kevesebb sikerrel. De nem faggatnak sokáig, megértik, hogy kimerültem, szoros küzdelem volt a mai futam, így hát azt sem veszik zokon, mikor alig másfél óra elteltével, hátrahagyva a rendelésünkre, sőt, a további rendelésekre is elegendő pénzt, taxit hívok és elbúcsúzom tőlük.
A hotel felé már nem akarok gyalog menni, egyedül mégsem biztonságos, és az újságírókhoz sincs kedvem, akik minden bizonnyal kint állnak az épület előtt, és alig várják, hogy lecsapjanak rám, mint keselyűk a dögre.
Nem is csalódok nagyot, amint kiteszem a lábam, egész tömeg vesz körül, de gyorsan átverekedem magam rajtuk és behuppanok a taxi hátsó ülésére. Kiderül, hogy a sofőr is nagy rajongóm, de megértő embernek bizonyul, amikor látja rajtam, hogy nincs kedvem beszélgetni, nem nyaggat tovább, csak csendben vezet. Egyedül akkor szól hozzám újra, mikor megállunk, s mielőtt fizetnék, megkér, adjak neki még gyorsan egy autógrammot, amit odaadhatna a kislányának, aki még csak öt éves, de már most nagy Forma 1 rajongó. Mosolyognom kell a dolgon, és úgy döntök, mind a kettejüknek hagyok egy aláírást.
***
Az alig pár perces autózás után fáradtan ballagok fel lakosztályomba. Nincs kedvem liftezni, inkább a lépcsőzést választom, mintha azzal el tudnám terelni a figyelmem a gondjaimról, pedig pontosan tudom, hogy nem így van. Sőt, a piától mintha még az eddigieknél is többet járna a történteken az eszem.
Épphogy belépek a szállásomba, levetem szandálom, megcélzom a kanapét és rávetődöm. Lehunyom a szemem, de nem alszom, egyre csak Jensen gondolkodom. Nem tudom kiverni a fejemből azt a sajtótájékoztatót, sem a mai szavait. És ahogy rám nézett, amikor a nyakába zúdítottam, mennyire megbántott. Egy pillanatig tényleg úgy éreztem, hogy rosszul érintették a történtek, és hogy borzasztó bűntudata volt. Valószínűleg csak az érzékeim csaptak be, azok akarták mindenáron elhitetni velem, hogy tényleg bántotta, amit tett. Vajon mit akart mondani? Mi lett volna, ha megállok, amikor a nevemen szólított? Bizonyára semmi. Talán maga sem tudta, mit akart mondani, vagy csak bocsánatot akart kérni, de azt jobb is, hogy nem hallottam, annál jobban fájt volna. Különben is! Ha annyira érdekelte volna, mi van velem, utánam jött volna. Megtehette volna, de nem tette, csak hagyta, hogy elmenjek és gyötörjem magam ezekkel az átkozott gondolatokkal. De miért érdekel még? Miért nem tudom szimplán elfelejteni, túllépni rajta, nevetni rajta, ahogy mások tennék? Miért bánt ennyire? Nevetségesen viselkedtem, amikor kiosztottam. Igen, minden bizonnyal ő is azt gondolta, hogy borzasztóan gyerekes vagyok, vagy hogy nem vagyok normális, hogy így a lelkemre vettem a történteket, de nem tehetek róla. Olyan nagyon bánt, mint talán még soha, semmi az életben. Tényleg fontos nekem, mindig is az volt, és most óriásit csalódtam benne. Azt hittem, a barátjának tart, hogy számíthatok rá. Hogy a civódásaink mind csak játék, és hogy valójában ő is kedvel. Tévedtem. Valószínűleg minden kedves gesztusát úgy kellett kicsikarnia magából. Bár ne tudtam volna meg ezt soha... A fenébe is! Csak el akarom felejteni és túllépni rajta. Miért nem megy? Miért van folyton előttem a mosolygó arca, miért hallom újra és újra a kedves szavait, miért érzem úgy, mintha most is itt lenne és lágyan átölelne, ahogy szokott? Miért? Miért?
Tűnj már el a fejemből!
Nem megy. Nem tudok másra gondolni, csak rá. Talán fontosabb ő nekem, mint hinném. Sose gondolkodtam rajta, miért is olyan jó a közelében lennem, és már nincs is értelme, mert többet nem leszek. Nem csak miatta, magam miatt se. A szükségesnél többet nem akarok vele lenni, nem tudnám elviselni, ahogy úgy tesz, mintha mi se történt volna és tovább játssza a játékát. Mégis, úgy érzem, megőrülök, ha nem lehetek vele. Semmi másra nincs szükségem, csak hogy kibéküljünk. Hogy azt mondja, ez az egész egy vicc volt, egy rossz poén, ami visszafelé sült el, és igen is fontos vagyok neki. Hogy a barátja vagyok. Vagy több. Egek, nem vagyok normális! Miért akarom ennyire, hogy figyeljen rám?
Érzem, ahogy valami végigszánkázik az arcomon, és ahogy lassan odaemelem a kezem, hogy megnézzem, mi lehet az, veszem csak észre, hogy könnyezek. S amint ez tudatosul bennem, már nem csak könnyezek, sírok. Keserves sírásra fakadok, kezeimmel hajamba túrok tehetetlenségemben, majd szemimet kezdem dörzsölni velük, mintha azzal csillapíthatnám a bennem dúló érzéseket, a fájdalmat, a bánatot, a kétségbeesést, a rémültséget... De nem segít. Nem segít, mert már tudom, hogy több ő nekem. Több mindennél.
Már tudom, hogy szeretem.
Ekkor hirtelen éles hangot hallok, s csak lassan jut el tudatomig, hogy valaki csengetett. Nem akarok ajtót nyitni, amúgy is, ki tudja, ki az az éjszaka közepén? De az illető, aki az ajtó előtt várakozik, minden bizonnyal felfigyelt rá, hogy ég a villany, legalábbis nem hagyja abba zaklatásom, kitartóan újra és újra csönget, mire megunom és kitárom az ajtót.
Bár ne tettem volna.
A küszöbön Jens áll, jobb keze csípőjén nyugszik, míg baljával a csengőre támaszkodik, pontosabban a keze a falon pihen, de már nem nyomja a jelzőt, helyette kerek szemekkel, enyhén elnyílt ajkakkal néz rám, s nem szól egy szót sem.
- Mit akarsz itt? - kérdem, mikor nagy nehezen megtalálom a hangom, vagy legalábbis annak egy gyenge mását.
- Bemehetek? - kérdezi, s szemeit egy pillanatra sem veszi le rólam, sőt, pislogni se pislog, mint aki attól fél, ha megteszi, a következő pillanatban már nem talál ott.
Magam sem tudom, miért, de elállok az útjából, jelezve, hogy jöjjön beljebb. Így is tesz, az ajtót halkan teszi be maga után, majd nyomomba ered és megáll előttem, mikor ágyam előtt megtorpanva felé fordulok.
- Tehát, miért jöttél? - kérdem újra hívatlan vendégemet, várva, hogy most talán választ is kapok.
- Beszélnünk kell.
Hirtelen nem is tudom, mit válaszoljak, én nem érzem úgy, hogy beszélnünk kéne bármiről is. Már tudom az igazságot, nincs szükségem újabb hazugságokra, csak azt akarom, hogy menjen el és hagyjon békén, ne fájdítsa még jobban a szívem. Mégsem tudom őt kitenni, hiába akarja az eszem ezt tenni, mikor a szívem szinte könyörög, hogy még egy kis ideig hadd legyek vele, hadd tudjam őt a közelemben, mintha ez az egész sose történt volna meg.
- Mondd. - Igyekszem szigorúnak és ridegnek tűnni, de reszkető hangom egészen másról árulkodik.
- Seb! - sétál hozzám közelebb, s én megint csapdában érzem magam, mint korábban a mosdóban, ahol ugyanúgy nem tudtam hátrálni, mint most, csak akkor a mosdókagyló, most pedig az ágyam miatt.
- Tessék?
Nem válaszol rögtön, látom, hogy keresi a szavakat, már-már azt mondanám, zavarban van, de én nem sürgetem, valójában örülnék, ha meg sem szólalna, csak állna előttem csöndben, némán. De egyszer mindennek eljön az ideje.
- Sajnálom, ha megbántottalak a múltkor. Nem tudtam, hogy neked ez ennyire rosszul fog esni.
- Azért jöttél, hogy ilyen béna dumával kérj bocsánatot?
Szinte biztosra veszem, hogy most valami csúnyát fog szólni, mint általában, de nem. Hiába készülök fel lélekben a legrosszabbra, vagy legalábbis próbálok, nincs miért. A sértő szavak helyett egy szinte megtört Jenst találok magam előtt.
- Tényleg nagyon sajnálom, amiket mondtam. A konferencián is, és a mosdóban is. Eszembe se jutott, hogy megbántalak vele. Valójában a mosdóban csak dühömben mondtam, amiket mondtam. Sőt, a konferencián is. Seb! - lép még egyet felém kétségbeesett tekintettel, én meg azt sem tudom, mit tegyek, vagy mire gondoljak, csak állok megkövülten, várva, hogy mi lesz ebből a beszélgetésből. - Persze, hogy tisztában vagyok vele, mi az a fanservice, elvégre is japán barátnőm van, de ha nem lenne is tudnám, mert oda vagyok az országért és tudok róla egy s mást. De tényleg azt hiszed, képes lennék ilyen kegyetlen játékot űzni, csak hogy támogatókra leljek?
Nem tudok mit mondani, csak tátogni vagyok képes. Honnan tudjam, mire lenne képes? Mégis mire kéne gondolnom azok után, amit a konferencia közben művelt?
- Mire megyek a rajongókkal, ha egyszer nem is rajtuk múlik a győzelmem? Fontos, hogy legyenek támogatói az embernek, persze, végül is az borzasztóan jól esik, mikor a te színeidben, a te neveddel ellátott zászlókat lengetve állnak kint, és a te nevedet kántálva szurkolnak neked. Óriási erőt tud adni, ez így van. De a győzelmem nem ettől függ, te is tudod. Mi értelme lenne így rajongókhoz jutnom? És mért játszanám meg magam az emberek előtt, pusztán, hogy az ilyesmit kedvelőknek jobb napjuk legyen? Szeretem Japánt, de mégis csak brit vagyok. Nagyon jól tudod, hogy igazi hazafi vagyok. Komolyan úgy hiszed, képes lennék így viselkedni? Valaki mássá válni? És legfőképp emberekkel játszani? Szórakozni veled?
Észre se veszem, mikor ér hozzám annyira közel, hogy már alig pár centire áll tőlem.
- Seb. - Lágyan végig simít az arcomon, nekem meg már megint elindul egy könnycsepp, mint percekkel ezelőtt, mikor még egyedül sírtam, vagy mint néhány órája a mosdóban. Nem tudok tenni ellene, egyszerűen csak boldog vagyok. Annyira boldog vagyok, hogy ilyen kedvesen érint, hogy ezen a kellemes hangon beszél hozzám megint, még ha hazugságokat is. S közben mégis majd’ megszakad a szívem, mert nem akarom, hogy mindez csak egy játék legyen. Nem szólok semmit, lehunyom a szemem és mélyet lélegzem, kiélvezve a kellemes illatát. Aztán lassan felnyitom szemeimet, és ott van, egészen előttem, annyira közel, hogy orra már-már az enyémet súrolja. Magamhoz térek és megijedek, mert fogalmam sincs, mit akar tenni, vagy hogy én mit akarok, sőt már arról sincs, hogy jutottunk el idáig. Fejemet hátrébb húzom, hogy egyenesen a szemébe tudjak nézni, kezeimmel pedig mellkasára támaszkodom, hogy bármikor el tudjam lökni magamtól, de remegő végtagjaim nem úgy tűnnek, mint amik engedelmeskednének akaratomnak, ha arra kerülne a sor. Mert talán nem is akarnám.
- Mit akarsz, Jens? Miért mondod most nekem ezeket? Mit érdekel, hogyan érzek?
Jens erre elhúzza kezét arcomról és ő is sóhajt egy nagyobbat, majd tesz egy lépét hátra, de még így is túl közel van hozzám.
- Érdekel, mert fontos vagy nekem. Fontosabb, mint hinnéd. És én vagyok a legnagyobb ökör a világon, amiért olyan szemét voltam, pedig semmit sem akarok kevésbé a világon, mint téged megbántani, Seb. - Nem jutok szóhoz, kővé dermedve állok, és tátott szájjal bámulom. A szavak ott visszhangoznak a fejemben, mintha keresnék a helyüket, de én mégsem fogom fel igazán, amit hallok. - Igen is a barátom vagy. Nagyon fontos barátom. - Ahogy ezt mondja, úgy érzem, mintha a szívemről nemrég leesett kövek hirtelen visszaröppennének korábbi helyükre, mázsás súlyként telepedve rá. Nem tudok megállni egy csalódott sóhajt, de Jens folytatja tovább mondandóját. - Szükségem van rád.
Ezt már épp csak elsuttogja, egészen közel az ajkaim felett, miközben újra megteszi felém a lépést, amivel néhány perce felszabadította azt a csöppnyi helyet köztünk, sőt, egy picit talán nagyobbat is lép, így már szorosan összesimulva állunk egymás előtt. Kezeim még mindig mellkasán nyugszanak, de ahogy számítottam rá, ahelyett, hogy megmozdulnának és ellöknék őt, ökölbe szorítva támaszkodnak barátomnak, erősen markolva ruháját, szinte már kapaszkodva belé. Szeretnék mondani valamit, de az elmém teljesen üres, a szám pedig cserepesre száradt az idegességtől, s önkéntelenül nyalom meg, hogy valamivel enyhítsem a kínzó, égető érzést.
Jens újra végigsimít arcomon, s én akárcsak korábban, megint lehunyom szemeimet, úgy élvezem a kedveskedő érintést. Csakhogy ezúttal ujjai lejjebb vándorolnak és végig simítanak ajkaimon, majd nyakamra tévednek, ott cirógatnak, s iménti érintéseit ajkai váltják fel, ahogy száját lágyan enyémre tapasztja. Torkomból halk, meglepett nyögés szabadul fel, de talán az alkohol, talán a meglepettség miatt, egy percig sem tiltakozom. Sőt, igazából sehogy nem reagálok hirtelen, csak hagyom, hogy kényeztessen, hogy szorosan átöleljen és újra meg újra megcsókoljon, míg én már kétségbeesetten kapaszkodom nyakába és húzom őt egyre közelebb magamhoz, időnként hajába túrva, bele-belekapaszkodva a puha szálakba, mintha így próbálnám megtartani az álomképet a valóságban, de rá kell jönnöm, hogy ez maga a valóság.
S ahogy ez tudatosul bennem, az is eljut tudatomig, hogy valószínűleg ez is csak egy a mocskos játékai közül. Hiába, már nem tudok hinni neki. Elhúzódom tőle és óvatosan arrébb tolom magamtól, amennyire erőmből telik.
- Mi a baj? - kérdezi, s hangjában mintha apró ijedtséget vélnék felfedezni.
- Te beteg vagy! - vetem oda neki, nem foglalkozva vele, hogy megbántom-e vagy sem, valószínűleg amúgy sem érdekli, mit mondok.
- Nem - hajol megint közelebb hozzám. - Csak olyat szeretek, akit nem lenne szabad. - Hangja egészen halk, szinte alig hallom, de nem tud meghatni vele, kínosan érzem magam, úgy érzem, mintha meztelenül állnék egy tömeg előtt, akik ujjal mutogatva röhögnek rajtam. Nem lehet, hogy ez a valóság legyen!
- Hagyd ezt abba, Jens! Ne szórakozz tovább, elég volt! - szólok rá erélyesebben, de ő nem enged el. Arcomat két tenyere közé fogja, úgy beszél hozzám, egyenesen szemembe nézve.
- Sajnálom, hogy megbántottalak. Fogalmad sincs, mennyire. Csak hidd már el, hogy minden, amit mondtam, hazugság volt! Dühömben mondtam, mert már megint rosszul reagáltam le a riporterek hülye kérdéseit. Valószínűleg ez volt a legnagyobb hiba, amit eddigi életemben elkövettem, de már nem tudok változtatni rajta. Sajnálom, Seb. Tényleg. - Ajkamat harapdálva nézem meggyötört arcát, és lassan kezdem elhinni, hogy tényleg igazat mond. Pedig az eszem minden erejével tiltakozni próbál, de nem megy. - Ne lökj el magadtól, Seb.
Halkan elsusogott könyörgése adja az utolsó lökést, s én tényleg nem tudok tovább tiltakozni. Fejemet mellkasára hajtom, karjaimmal lassan átkarolom nyakát, majd ruhájába suttogom, érzéseim, olyan halkan, hogy én is alig hallom, ő mégis tisztán érti.
- Szeretlek, Jens.
- Tudom - jön a nevetős válasz, én meg csak döbbenten hümmögve kérdezek rá előbbi kijelentésére.
- Hm?
Hátrébb hajol, így fejemet fel kell emelnem róla, habár amúgy is ránéznék. Látom, ahogy mosolyog, majd törődően végigsimít arcomon, mielőtt megszólal.
- Ne szólj semmit! - csak ennyit mond halkan kuncogva, mire én is elmosolyodom. Boldog vagyok. Nem érdekel, ha átver, ha hazugság, jöjjön bármi, most nincs itt az ideje bánkódnom. Semmi mást nem akarok, csak elhinni, hogy én is olyan fontos vagyok neki, mint ő nekem.
- Pedig akartam - jegyzem meg immár régi, szemtelen hangomon, s Jens hangosan felnevet, ahogy mindig szokott, mikor együtt viccelődünk.
- Soha többet nem akarom látni azt a meggyötört arcodat, amit az elmúlt két hétben produkáltál - mondja, és érzem, hogy őszintén gondolja.
- Akkor azért neked is tenned kell.
A kijelentésemre ezúttal együtt kezdünk el nevetni, majd újra megszólal.
- Teszek is. Többé nem hagyom, hogy olyan savanyú képet vágj.
Szavaira enyhén meglököm, mintha megsértődtem volna, de tudja, hogy nem így van, főleg, hogy közben a szám a fülemig ér, így ő sem aggodalmaskodik sokáig, inkább újra ajkaimra hajol, s most már őszintén csókoljuk egymást, úgy, mint két őrült kamasz, akik most találtak rá az igazira.
Aztán elhajol tőlem, de épp csak egy pillanatra, míg elsuttogja a mondatot, ami valószínűleg örök életemre a szívembe ég.
- Én is szeretlek.
Páros: Sebastian Vettel/Jenson Button (SebSon)
Korhatár: +12
Szavak száma: 5011
Leírás: Ugyanolyan sajtótájékoztatónak indult, mint bármelyik másik, egyetlen kérdés mégis mindent megváltoztatott. Mi is az a fanservice? Vajon Jenson Button tudja? Ó igen, tudja, és elmondása szerint gyakran űzi is, leginkább Sebastian Vettellel. De vajon ez igaz? Tényleg minden csak fanservice volt, semmi több? És ha így is van, miért kavarja fel annyira ez az információ Sebastiant?
A nap sugarai lágyan cirógatják arcomat, ahogy kilépek a még mindig forró délutáni szabad levegőre. Egy pillanatra összeszorítom szemeimet, majd hunyorogva próbálok hozzászokni az erős fényhez. De hiába minden szín és pompa, a vidám nyári hangulat nem ragad magával, pedig akár a szokottnál is jobb kedvem lehetne tőle, most valahogy még sincs. Az elmúlt alig egy óra eseményei magukkal húznak olyan gondolatok világába, melyek egyre több aggodalommal töltenek el. Én sem értem, miért aggaszt annyira, ami történt. Valószínűleg más a helyemben jót nevetett volna az egészen és többet nem is gondolna rá, még csak nem is emlékezne. Nekem mégis fáj az a pár kegyetlen mondat, amitől nemrég egy pillanatra a vér is meghűlt az ereimben.
Egy órája még a megszokott jókedvemben, mit sem sejtve mentem el a szokásos sajtókonferenciára, és teljes nyugalommal válaszolgattam a felénk intézett kérdésekre, egészen addig, míg egyszer egy nagyon különös dolgot nem kérdeztek Jenstől.
- Jenson, hallott már a fanservice-ről?
Én csak pislogtam a kérdés hallatán, ha engem kérdeznek, biztosan kíváncsian rázom fejem nemleges választ intve, várva, hogy valaki kifejtse, mire is kellene gondolnom. Jens ezzel szemben nem így tett, először ő is csodálkozva nézett az ázsiai riporternőre, majd ajkai sejtelmes mosolyra húzódtak és azt mondta:
- Persze, rendszeresen csinálom.
Azzal átkarolta a vállam, rám villantva mind a harminckét fogát. Hirtelen fogalmam sem volt, mit kellett volna válaszolnom, így csak hagytam, hogy még egyszer megpaskolja a hátam és visszaforduljon a villózó vakuk felé. A riporternő azonban szemmel láthatóan még kíváncsibb lett, sőt, úgy tűnt, mindenki érdeklődve várta a folytatást, míg a nő igyekezett kivívni magának, hogy ő tehesse fel a következő kérdést is, amit végül sikerült elérnie.
- Ezzel azt mondja, hogy a barátságuk nem is valódi, csak egy színjáték?
Jens erre halkan felnevetett és azt mondta:
- Nem, tényleg kijövök a többiekkel, de bevallom, néha én is elragadtatom magam. Köztudott, hogy Sebbel különösen jóban vagyunk, de az, ami kifelé látszik a barátságunkból, néha valóban túlzás egy kicsit. Azt hiszem, ezt a viselkedést a barátnőm ragasztotta rám, és az a tény, hogy nagyon szeretem Japánt, ahol ez egy teljesen normális szokás. Elnézést!
Fel sem fogtam igazán, amit hallottam, csak annyit értettem belőle, hogy a barátságunk nem más, mint egy színjáték, amit Jens játékból űz vagy a saját szórakozására, vagy a barátnőjéére, vagy a szimpátia indexe növeléséért, ezt már én sem tudom, de őszintén nem is érdekel. Az egyetlen, ami számít, hogy én egyáltalán nem ezt vártam tőle. Én tényleg a barátomnak hittem. Mi több, nagyon jó barátomnak.
A második hidegzuhany közvetlenül a konferencia után ért. Mielőtt felálltunk volna, Kamui felém hajolt és ezt súgta a fülembe:
- Ne is törődj azzal, amit hallottál. A fanservice-t Japánban és úgy általában Ázsiában a rajongók kedvéért teszik a média szereplői, aminek elterjedt formája, amikor két vagy több férfi flörtöl egymással. Valószínűleg Jens is arra akart célozni, hogy amikor ti ölelgetitek egymást, vagy piszkálódtok, az is egy ilyen szórakozás, amivel a többi ember kedvére akar tenni, de ezt biztos csak viccből mondta.
- Dehogy is! Halálosan komolyan gondoltam. - A hangra összerándultam, és mikor felnéztem, egy vigyorgó Jenst pillantottam meg felettünk, aki minden bizonnyal végighallgatta társam minden szavát. - Kamui! Ne tömd tele hülyeségekkel Seb fejét! - szólalt meg még egyszer az a valaki, akit eddig őszinte barátomnak hittem, majd se szó, se beszéd, elvonult.
Így telt el az egy óra, s most fáradtan lépkedek az úton lakókocsim felé, hogy mielőbb eltűnhessek innen. Ha lehet, egy darabig nem akarok Jenson közelébe kerülni. Tényleg nem tudom, miért érint ez ilyen fájdalmasan? Elvégre is ellenfelek vagyunk. Persze, hogy nem fog lepacsizni velem és a legjobb barátjának tartani. Hogy is gondolhatok ilyesmire? És talán tényleg nem gondolta komolyan, amit mondott. Talán csak viccből mondta. Elvégre szeret beszólogatni a riportereknek, ez mindig is így volt. Mégis... Nem tudok megnyugodni. A tudat, hogy minden szava, minden érintése, minden pillantása játék volt és én elhittem, mérhetetlenül bánt. Jobb, ha a következő két hétben még csak nem is hallok felőle.
És végszóra, mintha a sors közbeszólna, hirtelen feltűnik járművem mellett, és mosolyogva integet.
- Szia, Seb!
Hiába mosolyogsz úgy, már nem tudok hinni neked.
Szeretném megerőltetni magam és viszonozni gesztusát, vidámnak és gondtalannak látszani, de nem megy. Úgy döntök, nem játszom meg magam, igen is rossz kedvem van, méghozzá miatta. Így hát nem vigyorgok, és nem kiabálok neki hangosan, csak egy enyhe biccentésre futja erőmből és egy aprót intek felé, majd kinyitom lakókocsim ajtaját és már be is szállok, hogy mielőbb elhajthassak és egyedül legyek gondolataimmal. Jens azonban ezt nem így gondolja, épp csuknám be magam után a kocsiajtót, amikor hangja megállít a mozdulat közben.
- Hé, Seb! - Rápillantok, s látom, hogy aggódva néz rám, így mégis megemberelem magam és megpróbálok jópofát vágni a helyzethez, ami valószínűleg nem sikerül túl jól, az alapján, ahogy folytatja. - Jól vagy?
- Persze, mi baj lenne? - válaszolok meglepettséget színlelve.
- Nem tudom, rosszkedvűnek tűnsz - Jenson elgondolkodva ráncolja a homlokát, de nem tud megtéveszteni.
- Fáradt vagyok.
Nagy nehezen mégis sikerül magamra erőltetnem egy álmosolyt, majd intek a még mindig kétkedve figyelő Jens felé és egy sietős „szia, vigyázz magadra” után bevágom az ajtót, indítok, és már ott sem vagyok.
***
A két hét úgy elszállt, mintha nem lett volna több két röpke percnél, s az emlékek, a kínos, fájdalmas érzések is ugyanolyan élénken élnek bennem, mint mikor először nyilallt szívembe a fájdalom a tudattól, milyen gusztustalan módon bánt velem riválisom. A nehezebbik része, hogy én mindennek ellenére úgy érzem, megbocsátanék mindent, elfelejteném miden hazugságát, ha újra vele lehetnék úgy, mint régen. De tudom, hogy már semmi sem lesz olyan. Ismerve az igazságot, honnan tudhatnám, mikor őszinte, és mikor csak színjáték, amit tesz?
A kétségek beköltöztek a szívembe, s hiába próbálom újra megtalálni önmagam, nehezebben megy, mint gondoltam.
A szabadedzések során igyekeztem minél inkább elkerülni Jenst, csak kétszer futottunk össze, de már siettem is tovább, mondván, hogy rengeteg dolgom van. Bár nem is értem, minek szabadkoztam, valószínűleg úgysem akart velem leállni beszélgetni.
Aztán az időmérő nekem kedvezett, hisz nem elég, hogy sikerült az első helyre beérnem az autóval, Jens csak ötödik lett, így nem kellett megjátszanom magam az interjú alatt. Egyszerűen csak igyekeztem felejteni, átadni magam az érzésnek, hogy újabb esélyt kaptam az első helyre, és nem gondolni semmi másra, csak a másnapi versenyre.
Most a futam után viszont már kevésbé érzem magam szerencsésnek. Hiába az első hely, az örömbe üröm vegyül a tudattól, hogy mindketten bejutottunk az első háromba, hosszú, kínos perceket előidézve ezzel. Bár számára valószínűleg nem annyira az, mint számomra.
Ahogy az autóból kiszállok, rögtön a csapathoz szaladok, nem is törődöm vele, mintha ott se lenne. De amikor elindulok, hogy felmenjek a nekünk fenntartott pihenőszobába, meglépetésemre azt látom, hogy Jens engem néz és vár. Csak nem rám? Nem, az nem lehet. Most is csak szórakozik. A gondolattól dühös leszek, és nem tudom tovább fenntartani a felhőtlenül boldog álcát, megint elkomorodom, habár tudom, hogy bizonyára a világ most újfent engem szid, hogy még ennek a győzelemnek sem tudok örülni, de nem érdekel.
Mikor elé érek, mosolyogva fogad, s bár csak egy gyors kézfogást akartam vele, ő szokásosan magához húz, és finoman hátba vereget.
- Gratulálok, Seb! Jó voltál.
- Kösz, te is - sóhajtom fáradtan, és már ott is hagyom a furcsán méricskélő Jensont.
Mikor a pódiumon állunk, látom, hogy Jens próbálja felvenni velem a kontaktust, valószínűleg gratulálni akar, ahogy mindig, de nem nézek felé, mereven bámulok előre, csak párszor nézek fel csapatom felé pillantva, megeresztve egy-egy apró mosolyt. Hamarosan azonban megkapjuk a díjakat is és kénytelen vagyok lepacsizni két versenytársammal.
Örülnék, ha Jens csak a harmadik lenne és maradna még egy kis időm összeszedni magam, mielőtt a világ előtt megint kezet fogunk, mintha minden rendben lenne. De sajnos nincs szerencsém. Illetlen lenne nem törődnöm vele, különösen, hogy már hosszú ideje érzem magamon a tekintetét, ráadásul még ő az, aki a nevemen szólít, az után is, hogy megkapja a trófeáját, így muszáj vagyok felé fordulni, s kezemet nyújtani neki.
- Gratulálok! - mondom, ő pedig halvány mosolyra húzza ajkait, úgy viszonozza kézfogásom.
- Én is. - Annyira halk a hangja, hogy megborzongok tőle, és gyorsan elkapom kezemet szorításából. Hála az égnek, nem tűnik fel neki, hisz máris gratulálhatok Lewisnak a harmadik helyéért, de épp, hogy megteszem, már itt is a pezsgőzés ideje.
Mindenki locsol mindenkit, én viszont kivételesen senki mással nem törődöm, csak a csapatommal. Igyekszem nem foglalkozni azzal sem, hogy Jens végig rám öntözi az alkoholos nedűt, de mikor fel kell állnunk pódiumra egy közös kép erejéig, hirtelen elbizonytalanodom. Végül úgy kezelem a helyzetet, hogy csak Lewist karolom át, míg másik kezemet szokásosan a levegőbe emelem a már elhíresült ujjammal az ég felé mutatva, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen Jenshez érnem. Azt azonban nem tudom elkerülni, hogy ő se érjen hozzám, a megszokott mozdulattal karolja át a vállam és tart szorosan magához ölelve, újabb sebeket ejtve szívemen.
A gyors átöltözést nyomban követi az interjú, amitől a gyomrom görcsbe rándul, és legszívesebben menekülőre fognám a dolgot, de tudom, nem lehet. Csak reménykedni merek benne, hogy nem fognak rákérdezni a múltkori sajtótájékoztatóra.
Egész idő alatt mereven ülök a helyemen, minden erőmet össze kell szednem, hogy koncentrálni tudjak a beszélgetés menetére és meg tudjak szólalni anélkül, hogy zavaromban valami baromságot válaszolnék valamely kérdésre. Az elmúlt két hét elröppenésével ellentétben ez alatt az alig tíz-tizenöt perc alatt az idő úgy vánszorog, mintha órákig tartana, s én egyre meggyötörtebben és feszültebben ücsörgök helyemen, várva a kínos kérdések sorozatát. Ám nem történik semmi. Azt viszont észreveszem, hogy Jens a szokottnál is gyakrabban pillant felém, ami egy idő után már nagyon zavaró lesz. Mikor egyszer összetalálkozik a tekintetünk, érzem, hogy melegem lesz és rögtön elfordulok. Szinte látom a döbbent, értetlen arcát, ahogy nézi, miként pirulok mellette és húzódom egyre távolabb tőle.
Így hát a kínos beszélgetést követően már-már menekülök a szűk helyiségből, még a csapatommal és az újságírókkal sem törődöm, csak igyekszem keresni egy helyet, ahova elbújhatok, ahol senki nem talál rám. Nem kell sok idő, csak pár perc. Pár rövid perc, hogy megnyugodjak. Nem keresgélek sokáig, amint megpillantom a mosdót, besurranok az ajtón, remélve, hogy senki nem fog utánam jönni, és a helyiséget is üresen találom. Ahogy bezárom magam után az ajtót, gondterhelten döntöm neki a hátam, szemeimet lehunyva. Mély levegőt veszek, hogy összeszedjem magam kicsit, majd lassan a csaphoz sétálok és megnyitom a hideg vizet. Muszáj valamivel felfrissítenem magam, mert meg fogok őrülni. Addig engedem, hogy az áttetsző folyadék folyjon, míg már jég hideggé válik, és azzal hűsítem kezemet, arcomat, nyakamat.
Kis idő elteltével kezeimmel a mosdókagyló szélén támaszkodva, fejemet lehajtva próbálok megnyugodni, és arra gondolni, hogy megint én nyertem, és két hétig őt sem fogom látni, minden rendben van, nincs értelme idegesnek lenni. Csakhogy amint lassan felemelem fejemet és belenézek a szemben lévő tükörbe, rémülten konstatálom, hogy Jens is a mosdóban van, hátát ugyanúgy az ajtónak vetve, mint néhány perce én tettem, s tekintete áthatóan követi minden mozdulatom.
- Hát te? - hebegem idegesen.
- Furcsa vagy.
- Tessék? - fordulok meg értetlenül.
- Mondom furcsa vagy. Aggódtam érted, úgyhogy utánad jöttem.
Aggódtál? Na persze!
- Semmi bajom nincs, csak fáradt vagyok.
- Igen, ezelőtt két héttel is pontosan ugyanezt mondtad - válaszolja enyhe éllel a hangjában és lassan megindul felém, mire én hátrálni szeretnék, de rájövök, hogy nincs hová. - Most már akár az igazat is elárulhatnád. - Alig pár centire áll meg tőlem, úgy várja válaszom.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
- Dehogy nincs. Kerülsz engem, ne mondd, hogy nem. A vak is látja, hogy szinte menekülsz onnan, ahol ott vagyok. Most is, az interjún. Épphogy nem ültél Lewis ölébe, úgy próbáltál elhúzódni tőlem.
- Te paranoiás vagy! - vetem oda döbbenten. Ennyire egyértelmű lennék?
- Azt mondod?
- Igen, azt. Úgy látszik, már teljesen elszálltál magadtól, és mihelyst valaki egy kicsit nem keresi a társaságod, arra gondolsz, hogy az illetőnek baja van veled.
- Tényleg így gondolod? - kérdezi halkan, míg szemei hatalmasra kerekednek a meglepettségtől. Egy percre még bűntudatom is lesz azért, amiket mondtam, különösen, hogy egy pillanatig sem gondolom, hogy igaz lenne akár csak egyetlen elhangzott szavam is.
Nem válaszolok, idegességemben nagyot nyelek, és nehezen, de ráveszem magam, hogy bólintsak egyet.
- Szóval ilyen véleménnyel vagy rólam? - neveti, és egy kicsit úgy érzem, mintha keserűség és csalódottság vegyülne a hangjába. - Ezt jó tudni. És mondd, ez a véleményed csak mostanában alakult ki rólam? Mert eddig nem vettem észre, hogy kerülnél - teszi hozzá gúnyos hangon.
- Mondtam már, hogy nem kerüllek!
- Nem, tényleg? - Nem válaszolok. Nem tudom rávenni magam. - Te teljesen hülyének nézel? - hajol, ha lehet, még az eddiginél is közelebb.
- Nem én nézlek hülyének, te csinálsz hülyét magadból.
- Ó, úgy gondolod? Érdekes, mert eddig az se tűnt fel, hogy ilyen lenne a kapcsolatunk, szóval nem tudom, mégis hogy a fenébe jutottunk idáig? És én még aggódtam, hogy mi a franc bajod van! Utánad jövök, erre a képembe dörgölöd, hogy utálsz? És mégis miért? Elárulnád? Talán megbántottam valamikor azt az érzékeny lelkecskédet? Mi bajod van velem?
A hangja eleinte még olyan, mint egy magatehetetlen gyereknek, de a végén már kegyetlenül dobál a fájdalmas szavakkal, amik egyszerre sebeznek meg és dühítenek fel mind jobban és jobban, hogy a végén már nem tudom tovább magamban tartani a fájdalmam és a fejéhez vágom minden bántó szavát, amivel megbántotta azt az „érzékeny lelkecskémet”.
- Még neked áll feljebb? Azért barátkozol velem, hogy felhívd az emberek figyelmét, eljátszod, mintha több is lenne köztünk, éled az életed, míg én az egészből semmit sem tudok, mit sem sejtve hagyom, hogy bevonj a bűvkörödbe és elhitesd velem, hogy tényleg barátok vagyunk! Barátok! Igazi jó barátok! És ezek után még te vagy megsértődve? Megbántódva? Aggódtál értem? És ezek után még azt mondod, én ne nézzelek hülyének téged? Akkor most ki néz hülyének kit? Kinek van baja kettőnk közül a másikkal? Ki bántott kicsodát? Ha?! Baszd meg, Jens!
Észre sem veszem, mikor csordul ki az első könnycsepp, és nem is igazán foglalkozom vele, mikor végzek mondandómmal, meg se várom válaszát, fogom magam és elrohanok a megrökönyödötten, tátott szájjal ácsorgó Jens elől. Még hallom, ahogy kétszer is a nevemen szólít, de nem nézek hátra, csak rohanok, magam sem tudom, hová. Bárhová, csak ő ne legyen a közelben.
Nem menekülhetek sokáig, az épület hemzseg az emberektől, különösen az újságíróktól, riporterektől, és a csapatom is biztosan keres már. Mikor biztosra veszem, hogy elég távol kerültem Jenstől, a folyosó falának dőlve igyekszem lenyugodni. Ruhám ujjával megtörölgetem szemeim és próbálok mélyeket lélegezni, nem gondolva az elmúlt pár perc eseményire. Aztán nincs több idő, összeszedem magam és elindulok kifelé, hogy szembe nézzek a villogó vakukkal és társaim boldog arcával.
Szeretném mielőbb lezavarni a dolgokat, így csak röviden válaszolgatok a riporterek kérdésire, ami egy idő után fel is kelti a figyelmüket, hiszen mindenki arról ismer, milyen vidám és beszédes vagyok mindig, így kénytelen vagyok a kimerültségre hivatkozni.
Lassacskán telik csak az idő, és mikor úgy érzem, mindenki elégedett és végre szusszanhatok egy kicsit, felvetem csapatomnak, hogy gyorsan szedjük rendbe magunkat és essünk túl a szokásos pizzázáson, mert már nagyon éhes vagyok. Persze mindenki örömmel veszi az ötletet, elvégre is én állom az egészet, ahogy mindig, és már ők is szeretnének együtt, zártkörűen ünnepelni. Így hát megindulunk a hotel felé, ahol egy gyors zuhany után magamra kapok egy egyszerű kockás térdnadrágot és egy fehér pólót, aztán szaladok is a szálló elé, ahol társaim már csak rám várnak.
Legutóbb, amikor itt voltunk, megjártunk egy nagyon jó pizzériát, ami nincs is messze, gyakorlatilag egy utcányira van tőlünk, így gyalog indulunk meg a kis étterem felé, ahol aztán, mint mindig, valami új különlegességet veszünk, na meg persze a szokásos több üveg sört.
Nekem nem igazán van étvágyam, de azért megpróbálok legyömöszölni a torkomon egy szeletet a megrendelt ételből. A sört viszont úgy döntöm magamba, mintha vizet innék. Barátaimnak is hamar feltűnik, hogy más vagyok, mint általában, elvégre is az est nagy részében hallgatagon ültem és igyekeztem a többiekre irányítani a figyelmet, több-kevesebb sikerrel. De nem faggatnak sokáig, megértik, hogy kimerültem, szoros küzdelem volt a mai futam, így hát azt sem veszik zokon, mikor alig másfél óra elteltével, hátrahagyva a rendelésünkre, sőt, a további rendelésekre is elegendő pénzt, taxit hívok és elbúcsúzom tőlük.
A hotel felé már nem akarok gyalog menni, egyedül mégsem biztonságos, és az újságírókhoz sincs kedvem, akik minden bizonnyal kint állnak az épület előtt, és alig várják, hogy lecsapjanak rám, mint keselyűk a dögre.
Nem is csalódok nagyot, amint kiteszem a lábam, egész tömeg vesz körül, de gyorsan átverekedem magam rajtuk és behuppanok a taxi hátsó ülésére. Kiderül, hogy a sofőr is nagy rajongóm, de megértő embernek bizonyul, amikor látja rajtam, hogy nincs kedvem beszélgetni, nem nyaggat tovább, csak csendben vezet. Egyedül akkor szól hozzám újra, mikor megállunk, s mielőtt fizetnék, megkér, adjak neki még gyorsan egy autógrammot, amit odaadhatna a kislányának, aki még csak öt éves, de már most nagy Forma 1 rajongó. Mosolyognom kell a dolgon, és úgy döntök, mind a kettejüknek hagyok egy aláírást.
***
Az alig pár perces autózás után fáradtan ballagok fel lakosztályomba. Nincs kedvem liftezni, inkább a lépcsőzést választom, mintha azzal el tudnám terelni a figyelmem a gondjaimról, pedig pontosan tudom, hogy nem így van. Sőt, a piától mintha még az eddigieknél is többet járna a történteken az eszem.
Épphogy belépek a szállásomba, levetem szandálom, megcélzom a kanapét és rávetődöm. Lehunyom a szemem, de nem alszom, egyre csak Jensen gondolkodom. Nem tudom kiverni a fejemből azt a sajtótájékoztatót, sem a mai szavait. És ahogy rám nézett, amikor a nyakába zúdítottam, mennyire megbántott. Egy pillanatig tényleg úgy éreztem, hogy rosszul érintették a történtek, és hogy borzasztó bűntudata volt. Valószínűleg csak az érzékeim csaptak be, azok akarták mindenáron elhitetni velem, hogy tényleg bántotta, amit tett. Vajon mit akart mondani? Mi lett volna, ha megállok, amikor a nevemen szólított? Bizonyára semmi. Talán maga sem tudta, mit akart mondani, vagy csak bocsánatot akart kérni, de azt jobb is, hogy nem hallottam, annál jobban fájt volna. Különben is! Ha annyira érdekelte volna, mi van velem, utánam jött volna. Megtehette volna, de nem tette, csak hagyta, hogy elmenjek és gyötörjem magam ezekkel az átkozott gondolatokkal. De miért érdekel még? Miért nem tudom szimplán elfelejteni, túllépni rajta, nevetni rajta, ahogy mások tennék? Miért bánt ennyire? Nevetségesen viselkedtem, amikor kiosztottam. Igen, minden bizonnyal ő is azt gondolta, hogy borzasztóan gyerekes vagyok, vagy hogy nem vagyok normális, hogy így a lelkemre vettem a történteket, de nem tehetek róla. Olyan nagyon bánt, mint talán még soha, semmi az életben. Tényleg fontos nekem, mindig is az volt, és most óriásit csalódtam benne. Azt hittem, a barátjának tart, hogy számíthatok rá. Hogy a civódásaink mind csak játék, és hogy valójában ő is kedvel. Tévedtem. Valószínűleg minden kedves gesztusát úgy kellett kicsikarnia magából. Bár ne tudtam volna meg ezt soha... A fenébe is! Csak el akarom felejteni és túllépni rajta. Miért nem megy? Miért van folyton előttem a mosolygó arca, miért hallom újra és újra a kedves szavait, miért érzem úgy, mintha most is itt lenne és lágyan átölelne, ahogy szokott? Miért? Miért?
Tűnj már el a fejemből!
Nem megy. Nem tudok másra gondolni, csak rá. Talán fontosabb ő nekem, mint hinném. Sose gondolkodtam rajta, miért is olyan jó a közelében lennem, és már nincs is értelme, mert többet nem leszek. Nem csak miatta, magam miatt se. A szükségesnél többet nem akarok vele lenni, nem tudnám elviselni, ahogy úgy tesz, mintha mi se történt volna és tovább játssza a játékát. Mégis, úgy érzem, megőrülök, ha nem lehetek vele. Semmi másra nincs szükségem, csak hogy kibéküljünk. Hogy azt mondja, ez az egész egy vicc volt, egy rossz poén, ami visszafelé sült el, és igen is fontos vagyok neki. Hogy a barátja vagyok. Vagy több. Egek, nem vagyok normális! Miért akarom ennyire, hogy figyeljen rám?
Érzem, ahogy valami végigszánkázik az arcomon, és ahogy lassan odaemelem a kezem, hogy megnézzem, mi lehet az, veszem csak észre, hogy könnyezek. S amint ez tudatosul bennem, már nem csak könnyezek, sírok. Keserves sírásra fakadok, kezeimmel hajamba túrok tehetetlenségemben, majd szemimet kezdem dörzsölni velük, mintha azzal csillapíthatnám a bennem dúló érzéseket, a fájdalmat, a bánatot, a kétségbeesést, a rémültséget... De nem segít. Nem segít, mert már tudom, hogy több ő nekem. Több mindennél.
Már tudom, hogy szeretem.
Ekkor hirtelen éles hangot hallok, s csak lassan jut el tudatomig, hogy valaki csengetett. Nem akarok ajtót nyitni, amúgy is, ki tudja, ki az az éjszaka közepén? De az illető, aki az ajtó előtt várakozik, minden bizonnyal felfigyelt rá, hogy ég a villany, legalábbis nem hagyja abba zaklatásom, kitartóan újra és újra csönget, mire megunom és kitárom az ajtót.
Bár ne tettem volna.
A küszöbön Jens áll, jobb keze csípőjén nyugszik, míg baljával a csengőre támaszkodik, pontosabban a keze a falon pihen, de már nem nyomja a jelzőt, helyette kerek szemekkel, enyhén elnyílt ajkakkal néz rám, s nem szól egy szót sem.
- Mit akarsz itt? - kérdem, mikor nagy nehezen megtalálom a hangom, vagy legalábbis annak egy gyenge mását.
- Bemehetek? - kérdezi, s szemeit egy pillanatra sem veszi le rólam, sőt, pislogni se pislog, mint aki attól fél, ha megteszi, a következő pillanatban már nem talál ott.
Magam sem tudom, miért, de elállok az útjából, jelezve, hogy jöjjön beljebb. Így is tesz, az ajtót halkan teszi be maga után, majd nyomomba ered és megáll előttem, mikor ágyam előtt megtorpanva felé fordulok.
- Tehát, miért jöttél? - kérdem újra hívatlan vendégemet, várva, hogy most talán választ is kapok.
- Beszélnünk kell.
Hirtelen nem is tudom, mit válaszoljak, én nem érzem úgy, hogy beszélnünk kéne bármiről is. Már tudom az igazságot, nincs szükségem újabb hazugságokra, csak azt akarom, hogy menjen el és hagyjon békén, ne fájdítsa még jobban a szívem. Mégsem tudom őt kitenni, hiába akarja az eszem ezt tenni, mikor a szívem szinte könyörög, hogy még egy kis ideig hadd legyek vele, hadd tudjam őt a közelemben, mintha ez az egész sose történt volna meg.
- Mondd. - Igyekszem szigorúnak és ridegnek tűnni, de reszkető hangom egészen másról árulkodik.
- Seb! - sétál hozzám közelebb, s én megint csapdában érzem magam, mint korábban a mosdóban, ahol ugyanúgy nem tudtam hátrálni, mint most, csak akkor a mosdókagyló, most pedig az ágyam miatt.
- Tessék?
Nem válaszol rögtön, látom, hogy keresi a szavakat, már-már azt mondanám, zavarban van, de én nem sürgetem, valójában örülnék, ha meg sem szólalna, csak állna előttem csöndben, némán. De egyszer mindennek eljön az ideje.
- Sajnálom, ha megbántottalak a múltkor. Nem tudtam, hogy neked ez ennyire rosszul fog esni.
- Azért jöttél, hogy ilyen béna dumával kérj bocsánatot?
Szinte biztosra veszem, hogy most valami csúnyát fog szólni, mint általában, de nem. Hiába készülök fel lélekben a legrosszabbra, vagy legalábbis próbálok, nincs miért. A sértő szavak helyett egy szinte megtört Jenst találok magam előtt.
- Tényleg nagyon sajnálom, amiket mondtam. A konferencián is, és a mosdóban is. Eszembe se jutott, hogy megbántalak vele. Valójában a mosdóban csak dühömben mondtam, amiket mondtam. Sőt, a konferencián is. Seb! - lép még egyet felém kétségbeesett tekintettel, én meg azt sem tudom, mit tegyek, vagy mire gondoljak, csak állok megkövülten, várva, hogy mi lesz ebből a beszélgetésből. - Persze, hogy tisztában vagyok vele, mi az a fanservice, elvégre is japán barátnőm van, de ha nem lenne is tudnám, mert oda vagyok az országért és tudok róla egy s mást. De tényleg azt hiszed, képes lennék ilyen kegyetlen játékot űzni, csak hogy támogatókra leljek?
Nem tudok mit mondani, csak tátogni vagyok képes. Honnan tudjam, mire lenne képes? Mégis mire kéne gondolnom azok után, amit a konferencia közben művelt?
- Mire megyek a rajongókkal, ha egyszer nem is rajtuk múlik a győzelmem? Fontos, hogy legyenek támogatói az embernek, persze, végül is az borzasztóan jól esik, mikor a te színeidben, a te neveddel ellátott zászlókat lengetve állnak kint, és a te nevedet kántálva szurkolnak neked. Óriási erőt tud adni, ez így van. De a győzelmem nem ettől függ, te is tudod. Mi értelme lenne így rajongókhoz jutnom? És mért játszanám meg magam az emberek előtt, pusztán, hogy az ilyesmit kedvelőknek jobb napjuk legyen? Szeretem Japánt, de mégis csak brit vagyok. Nagyon jól tudod, hogy igazi hazafi vagyok. Komolyan úgy hiszed, képes lennék így viselkedni? Valaki mássá válni? És legfőképp emberekkel játszani? Szórakozni veled?
Észre se veszem, mikor ér hozzám annyira közel, hogy már alig pár centire áll tőlem.
- Seb. - Lágyan végig simít az arcomon, nekem meg már megint elindul egy könnycsepp, mint percekkel ezelőtt, mikor még egyedül sírtam, vagy mint néhány órája a mosdóban. Nem tudok tenni ellene, egyszerűen csak boldog vagyok. Annyira boldog vagyok, hogy ilyen kedvesen érint, hogy ezen a kellemes hangon beszél hozzám megint, még ha hazugságokat is. S közben mégis majd’ megszakad a szívem, mert nem akarom, hogy mindez csak egy játék legyen. Nem szólok semmit, lehunyom a szemem és mélyet lélegzem, kiélvezve a kellemes illatát. Aztán lassan felnyitom szemeimet, és ott van, egészen előttem, annyira közel, hogy orra már-már az enyémet súrolja. Magamhoz térek és megijedek, mert fogalmam sincs, mit akar tenni, vagy hogy én mit akarok, sőt már arról sincs, hogy jutottunk el idáig. Fejemet hátrébb húzom, hogy egyenesen a szemébe tudjak nézni, kezeimmel pedig mellkasára támaszkodom, hogy bármikor el tudjam lökni magamtól, de remegő végtagjaim nem úgy tűnnek, mint amik engedelmeskednének akaratomnak, ha arra kerülne a sor. Mert talán nem is akarnám.
- Mit akarsz, Jens? Miért mondod most nekem ezeket? Mit érdekel, hogyan érzek?
Jens erre elhúzza kezét arcomról és ő is sóhajt egy nagyobbat, majd tesz egy lépét hátra, de még így is túl közel van hozzám.
- Érdekel, mert fontos vagy nekem. Fontosabb, mint hinnéd. És én vagyok a legnagyobb ökör a világon, amiért olyan szemét voltam, pedig semmit sem akarok kevésbé a világon, mint téged megbántani, Seb. - Nem jutok szóhoz, kővé dermedve állok, és tátott szájjal bámulom. A szavak ott visszhangoznak a fejemben, mintha keresnék a helyüket, de én mégsem fogom fel igazán, amit hallok. - Igen is a barátom vagy. Nagyon fontos barátom. - Ahogy ezt mondja, úgy érzem, mintha a szívemről nemrég leesett kövek hirtelen visszaröppennének korábbi helyükre, mázsás súlyként telepedve rá. Nem tudok megállni egy csalódott sóhajt, de Jens folytatja tovább mondandóját. - Szükségem van rád.
Ezt már épp csak elsuttogja, egészen közel az ajkaim felett, miközben újra megteszi felém a lépést, amivel néhány perce felszabadította azt a csöppnyi helyet köztünk, sőt, egy picit talán nagyobbat is lép, így már szorosan összesimulva állunk egymás előtt. Kezeim még mindig mellkasán nyugszanak, de ahogy számítottam rá, ahelyett, hogy megmozdulnának és ellöknék őt, ökölbe szorítva támaszkodnak barátomnak, erősen markolva ruháját, szinte már kapaszkodva belé. Szeretnék mondani valamit, de az elmém teljesen üres, a szám pedig cserepesre száradt az idegességtől, s önkéntelenül nyalom meg, hogy valamivel enyhítsem a kínzó, égető érzést.
Jens újra végigsimít arcomon, s én akárcsak korábban, megint lehunyom szemeimet, úgy élvezem a kedveskedő érintést. Csakhogy ezúttal ujjai lejjebb vándorolnak és végig simítanak ajkaimon, majd nyakamra tévednek, ott cirógatnak, s iménti érintéseit ajkai váltják fel, ahogy száját lágyan enyémre tapasztja. Torkomból halk, meglepett nyögés szabadul fel, de talán az alkohol, talán a meglepettség miatt, egy percig sem tiltakozom. Sőt, igazából sehogy nem reagálok hirtelen, csak hagyom, hogy kényeztessen, hogy szorosan átöleljen és újra meg újra megcsókoljon, míg én már kétségbeesetten kapaszkodom nyakába és húzom őt egyre közelebb magamhoz, időnként hajába túrva, bele-belekapaszkodva a puha szálakba, mintha így próbálnám megtartani az álomképet a valóságban, de rá kell jönnöm, hogy ez maga a valóság.
S ahogy ez tudatosul bennem, az is eljut tudatomig, hogy valószínűleg ez is csak egy a mocskos játékai közül. Hiába, már nem tudok hinni neki. Elhúzódom tőle és óvatosan arrébb tolom magamtól, amennyire erőmből telik.
- Mi a baj? - kérdezi, s hangjában mintha apró ijedtséget vélnék felfedezni.
- Te beteg vagy! - vetem oda neki, nem foglalkozva vele, hogy megbántom-e vagy sem, valószínűleg amúgy sem érdekli, mit mondok.
- Nem - hajol megint közelebb hozzám. - Csak olyat szeretek, akit nem lenne szabad. - Hangja egészen halk, szinte alig hallom, de nem tud meghatni vele, kínosan érzem magam, úgy érzem, mintha meztelenül állnék egy tömeg előtt, akik ujjal mutogatva röhögnek rajtam. Nem lehet, hogy ez a valóság legyen!
- Hagyd ezt abba, Jens! Ne szórakozz tovább, elég volt! - szólok rá erélyesebben, de ő nem enged el. Arcomat két tenyere közé fogja, úgy beszél hozzám, egyenesen szemembe nézve.
- Sajnálom, hogy megbántottalak. Fogalmad sincs, mennyire. Csak hidd már el, hogy minden, amit mondtam, hazugság volt! Dühömben mondtam, mert már megint rosszul reagáltam le a riporterek hülye kérdéseit. Valószínűleg ez volt a legnagyobb hiba, amit eddigi életemben elkövettem, de már nem tudok változtatni rajta. Sajnálom, Seb. Tényleg. - Ajkamat harapdálva nézem meggyötört arcát, és lassan kezdem elhinni, hogy tényleg igazat mond. Pedig az eszem minden erejével tiltakozni próbál, de nem megy. - Ne lökj el magadtól, Seb.
Halkan elsusogott könyörgése adja az utolsó lökést, s én tényleg nem tudok tovább tiltakozni. Fejemet mellkasára hajtom, karjaimmal lassan átkarolom nyakát, majd ruhájába suttogom, érzéseim, olyan halkan, hogy én is alig hallom, ő mégis tisztán érti.
- Szeretlek, Jens.
- Tudom - jön a nevetős válasz, én meg csak döbbenten hümmögve kérdezek rá előbbi kijelentésére.
- Hm?
Hátrébb hajol, így fejemet fel kell emelnem róla, habár amúgy is ránéznék. Látom, ahogy mosolyog, majd törődően végigsimít arcomon, mielőtt megszólal.
- Ne szólj semmit! - csak ennyit mond halkan kuncogva, mire én is elmosolyodom. Boldog vagyok. Nem érdekel, ha átver, ha hazugság, jöjjön bármi, most nincs itt az ideje bánkódnom. Semmi mást nem akarok, csak elhinni, hogy én is olyan fontos vagyok neki, mint ő nekem.
- Pedig akartam - jegyzem meg immár régi, szemtelen hangomon, s Jens hangosan felnevet, ahogy mindig szokott, mikor együtt viccelődünk.
- Soha többet nem akarom látni azt a meggyötört arcodat, amit az elmúlt két hétben produkáltál - mondja, és érzem, hogy őszintén gondolja.
- Akkor azért neked is tenned kell.
A kijelentésemre ezúttal együtt kezdünk el nevetni, majd újra megszólal.
- Teszek is. Többé nem hagyom, hogy olyan savanyú képet vágj.
Szavaira enyhén meglököm, mintha megsértődtem volna, de tudja, hogy nem így van, főleg, hogy közben a szám a fülemig ér, így ő sem aggodalmaskodik sokáig, inkább újra ajkaimra hajol, s most már őszintén csókoljuk egymást, úgy, mint két őrült kamasz, akik most találtak rá az igazira.
Aztán elhajol tőlem, de épp csak egy pillanatra, míg elsuttogja a mondatot, ami valószínűleg örök életemre a szívembe ég.
- Én is szeretlek.