Antiutópia
Mostanában néztem meg két anitutópikus alkotást: Az ember gyermeke és a Legenda vagyok című filmeket. Ezek után írtam egy kis elemzést erről a stílusról, hogy levezessem a depressziót, amit ezek a művek okoznak bennem. Kicsit hivatalos néhol és nem olyan frappáns így leírva, mint a fejemben volt, de azért postolom, hamár ennyit szöszöltem vele.
Antiutópiák
Mostanában egyre több olyan film készül, ami az emberiség végéről szól. Az alaphelyzet általában az, hogy egy betegség vagy világméretű katasztrófa kiírtja az emberiség nagy részét, aztán jön a hős - akinek először senki nem hisz, pedig ő már rég megmondta, hogy ez lesz - megtalálja a megoldást és megmenti a világot. Ennek, bármilyen drámai volt is a téma, régebben mindig elég vidám befejezést kerítettek. A hős győzött, a világ megmenekült, juhé. Viszont régen a katasztrófa okai is mások voltak: meteor, ufók, földrengés, godzilla. Gyakran előfordultak olyan mutáns lények, amik genetikai kísérlet félresikerült eredményei voltak, de ezek többnyire C-kategóriás akciófilmek alapját adták és semmilyen komoly mondanivalójuk nem volt.
De az utóbbi, mondjuk 10 évben, a filmkészítők megpróbálták a maguk módján felhívni a figyelmet arra, hogy az ember mennyi veszély okoz a környezetének. Igen, most ez lett a divatos téma. Globális felmelegedés, vírusok, sugárzás, szennyezés stb. Most már A-kategóriás filmek szólnak az emberiséget fenyegető veszélyről, sokkal komolyabban, drámaibban. A katasztrófát mindig az ember okozza, és az ember hozza helyre a dolgokat a végén. A felmelegedés, természeti katasztrófák témáját ezzel a mai a drámaisággal dolgozza fel, pl. a Holnapután. De még népszerűbbek most a betegségek. Végül is ez az igazi ellenség. Nem gonosz, nincs lelke, de láthatatlan, legyőzhetetlen és talán minden ellenfél közül a legrémisztőbb. Az ilyen témájú filmekben az emberiség nagy hányada kihal és marad nagyon kis számú immúnis túlélő. Plusz, ha az alkotók még fűszerezni akarnak rajta, akkor egy nagy adag olyan túlélő is, aki gonosz fenevaddá mutálódott. Mer’ az kell. Nem tudom miért csak gonosz fenevaddá lehet mutálódni. Tudom, az az ijesztő és húdetyű, mert ha mondjuk lepkeszárnyuk nőne, abban nem lenne semmi veszélyes, és nem lehetne őket lelkiismeret furdalás nélkül halomra lőni. Na igen.
Ezek a filmek már többé nem akciófilmek. Tüntetőfilmek popcornba csomagolva. Csak azért jó a végük, hogy az ember mozi után ne akassza fel magát az első szembejövő fára. Kíváncsi vagyok, ki mer majd olyan filmet gyártani, aminek nem nyerünk a végén. Persze valószínűleg nem lenne annyira sikeres, mint a többi, de az biztos, hogy hatásosabb.
Persze, az új komolysághullám jegyében divatos a főhős halála a film végén. Megmenti a világot, de ő maga meghal. És ha már a főhősnél tartunk: mindig férfiak. Nincs ezzel nagy bajom, mert persze én is szívesebben drukkolok Dennis Quaidnek vagy Clive Owennek, mint mondjuk Meryl Streepnek, de akkor is. A férfiember megmenti a világot, a nők meg asszisztálnak, meg megteremtik a romantikus szálat, hogy több XX kromoszómás néző üljön be a moziba. Bár az tény, hogy a nők jobban járnak. Ha a férfi főhős meghal a végén, mindig az életben maradt nő viszi el a remény lángját a túlélőnek. De a világmentés nem csak nemek terén diszkriminál, hanem bőrszín szerint is. Akik általában immúnisak maradnak adott betegséggel szemben, azok mindig négerek (vagy afroamerikai, ha nagyon akarjátok, bár pl. akkor nem tudom, mit mondjak egy Afrikában, vagy bárhol máshol élő fekete bőrű egyénre, afroafrikai?). Ez mondjuk teljesen indokolt biológiailag, mert ha megnézzük, ők természetibbek, mint mi fehérbőrű népség. Valószínűleg az immunrendszerük erősebb, kitartóbb, hiszen később lettek belerángatva ebbe a fajnemesítő, ultrahigiénikus, modern civilizációba, ahol lassan az ember már egy náthába belehal a legyengült védelmi vonalaival.
Szóval az ember megnézi ezeket a filmeket és már többé nem szórakozik jól rajtuk. Ezek után én mindig lelombozódom, és eszembe jut, hogy adott katasztrófa, amelyről a film szólt, bármelyik pillanatban bekövetkezhet. És pont azok a momentumok nem fognak megtörténni, amik ezeket a filmeket „csak” filmekké teszik. Az emberi hülyeség előbb utóbb kiírt minket és valószínűleg nem én leszek az immúnis túlélő, már csak a nemem és a bőrszínem alapján sem. Bár egyáltalán nem biztos, hogy akkor jobban járnék. Mert nem valószínű, hogy a valóságnak happy end lesz a vége. És akkor már inkább nem akarok mutáns fenevadak prédája lenni. Plusz, ha ezt „felsőbb körökben” olvassák, akkor ideírom, hogy mutáns fenevad sem szeretnék lenni. Köszönöm!
Az igazi életbiztosítás talán az lenne, ha kutya vagy kisgyerek lennék, pár erre sajnos már láttam egy ellenpéldát.
Valamiért mégis megnézem ezeket a filmeket. Mert végül is nyerünk. Mármint a filmben. És minél nagyon slamasztikában van az emberiség, a katarzis annál nagyobb a végén. De hát minek aggasztom magam, elvégre ezek csak filmek.
Antiutópiák
Mostanában egyre több olyan film készül, ami az emberiség végéről szól. Az alaphelyzet általában az, hogy egy betegség vagy világméretű katasztrófa kiírtja az emberiség nagy részét, aztán jön a hős - akinek először senki nem hisz, pedig ő már rég megmondta, hogy ez lesz - megtalálja a megoldást és megmenti a világot. Ennek, bármilyen drámai volt is a téma, régebben mindig elég vidám befejezést kerítettek. A hős győzött, a világ megmenekült, juhé. Viszont régen a katasztrófa okai is mások voltak: meteor, ufók, földrengés, godzilla. Gyakran előfordultak olyan mutáns lények, amik genetikai kísérlet félresikerült eredményei voltak, de ezek többnyire C-kategóriás akciófilmek alapját adták és semmilyen komoly mondanivalójuk nem volt.
De az utóbbi, mondjuk 10 évben, a filmkészítők megpróbálták a maguk módján felhívni a figyelmet arra, hogy az ember mennyi veszély okoz a környezetének. Igen, most ez lett a divatos téma. Globális felmelegedés, vírusok, sugárzás, szennyezés stb. Most már A-kategóriás filmek szólnak az emberiséget fenyegető veszélyről, sokkal komolyabban, drámaibban. A katasztrófát mindig az ember okozza, és az ember hozza helyre a dolgokat a végén. A felmelegedés, természeti katasztrófák témáját ezzel a mai a drámaisággal dolgozza fel, pl. a Holnapután. De még népszerűbbek most a betegségek. Végül is ez az igazi ellenség. Nem gonosz, nincs lelke, de láthatatlan, legyőzhetetlen és talán minden ellenfél közül a legrémisztőbb. Az ilyen témájú filmekben az emberiség nagy hányada kihal és marad nagyon kis számú immúnis túlélő. Plusz, ha az alkotók még fűszerezni akarnak rajta, akkor egy nagy adag olyan túlélő is, aki gonosz fenevaddá mutálódott. Mer’ az kell. Nem tudom miért csak gonosz fenevaddá lehet mutálódni. Tudom, az az ijesztő és húdetyű, mert ha mondjuk lepkeszárnyuk nőne, abban nem lenne semmi veszélyes, és nem lehetne őket lelkiismeret furdalás nélkül halomra lőni. Na igen.
Ezek a filmek már többé nem akciófilmek. Tüntetőfilmek popcornba csomagolva. Csak azért jó a végük, hogy az ember mozi után ne akassza fel magát az első szembejövő fára. Kíváncsi vagyok, ki mer majd olyan filmet gyártani, aminek nem nyerünk a végén. Persze valószínűleg nem lenne annyira sikeres, mint a többi, de az biztos, hogy hatásosabb.
Persze, az új komolysághullám jegyében divatos a főhős halála a film végén. Megmenti a világot, de ő maga meghal. És ha már a főhősnél tartunk: mindig férfiak. Nincs ezzel nagy bajom, mert persze én is szívesebben drukkolok Dennis Quaidnek vagy Clive Owennek, mint mondjuk Meryl Streepnek, de akkor is. A férfiember megmenti a világot, a nők meg asszisztálnak, meg megteremtik a romantikus szálat, hogy több XX kromoszómás néző üljön be a moziba. Bár az tény, hogy a nők jobban járnak. Ha a férfi főhős meghal a végén, mindig az életben maradt nő viszi el a remény lángját a túlélőnek. De a világmentés nem csak nemek terén diszkriminál, hanem bőrszín szerint is. Akik általában immúnisak maradnak adott betegséggel szemben, azok mindig négerek (vagy afroamerikai, ha nagyon akarjátok, bár pl. akkor nem tudom, mit mondjak egy Afrikában, vagy bárhol máshol élő fekete bőrű egyénre, afroafrikai?). Ez mondjuk teljesen indokolt biológiailag, mert ha megnézzük, ők természetibbek, mint mi fehérbőrű népség. Valószínűleg az immunrendszerük erősebb, kitartóbb, hiszen később lettek belerángatva ebbe a fajnemesítő, ultrahigiénikus, modern civilizációba, ahol lassan az ember már egy náthába belehal a legyengült védelmi vonalaival.
Szóval az ember megnézi ezeket a filmeket és már többé nem szórakozik jól rajtuk. Ezek után én mindig lelombozódom, és eszembe jut, hogy adott katasztrófa, amelyről a film szólt, bármelyik pillanatban bekövetkezhet. És pont azok a momentumok nem fognak megtörténni, amik ezeket a filmeket „csak” filmekké teszik. Az emberi hülyeség előbb utóbb kiírt minket és valószínűleg nem én leszek az immúnis túlélő, már csak a nemem és a bőrszínem alapján sem. Bár egyáltalán nem biztos, hogy akkor jobban járnék. Mert nem valószínű, hogy a valóságnak happy end lesz a vége. És akkor már inkább nem akarok mutáns fenevadak prédája lenni. Plusz, ha ezt „felsőbb körökben” olvassák, akkor ideírom, hogy mutáns fenevad sem szeretnék lenni. Köszönöm!
Az igazi életbiztosítás talán az lenne, ha kutya vagy kisgyerek lennék, pár erre sajnos már láttam egy ellenpéldát.
Valamiért mégis megnézem ezeket a filmeket. Mert végül is nyerünk. Mármint a filmben. És minél nagyon slamasztikában van az emberiség, a katarzis annál nagyobb a végén. De hát minek aggasztom magam, elvégre ezek csak filmek.