Umberto Eco - Baudolino - könyvkritika
Eco manapság nagyon divatos író, nővérem új kedvence, mint izgalmas történelmi regények szerzője. Hát én nem jöttem rá, miért. Nyolcvan oldalig jutottam a regényben, de egyszerűen annyira unalmas és száraz volt, hogy semmi nem motivált a továbbolvasásra. Nem mondhatnám, hogy az írónak rossz a stílusa, inkább csak azt, hogy nincs neki. Vagy ennyire rossz a fordítás. Vagy mindkettő. Eddig annyi történt, hogy Konstantinápolyban egy idős fazon elmeséli egy másiknak az életét. Maga koncepció nagyon érdekes lenne: az egyszerű parasztfiúból hogyan lesz egy császár bizalmas tanácsadója és hogyan változtatja meg a történelmet. Mindezt mindvégig úgy előadva, hogy nem tudjuk mennyi is igaz belőle. Ezt az érdekes ötletet sikerült az írónak annyira érdektelenül, együgyűen és szárazon tálalnia, hogy halálra untam magam.
A főhős hallgatósága szerint a beszélő személy nagyszerűen fogalmaz és lebilincselő a stílusa. Én is tudom azt mondani, hogy a szomszéd néni egy aranyhajú királylány, de ettől még, ha ránézek, látom, hogy nem az. A pallérozott főszereplő beszédstílusa egy szellemileg visszamaradott, bugyuta embert mutat, aki csak sodródik értetlenül az árral és néha elhagyja egy-egy paraszti bölcselet a száját. Mindezt nyelvlecke stílusban, egy fia szóvirág, költői kép, hangulatfestés, vagy ötletes szófordulat nélkül. Mindezek helyett csak rengeteg korabeli személy és városnevet, valamint latin kifejezést kapunk, amiket bajosan feleltet meg az ember, ha éppen nem ért az adott történelmi korhoz. Így sem a szereplő és története nem érdekel, se követni nem lehet, vagy legalábbis nehezen azt, amit mond.
A fentiek ellenére megpróbálkozom egy teljesen más témájú könyvével is, hátha a stílus hiánya csak a fordítás hibája vagy a szerző direkt, a szereplőhöz alkalmazkodva folyamodott a használatához, és máskor érdekesebben ír.
A főhős hallgatósága szerint a beszélő személy nagyszerűen fogalmaz és lebilincselő a stílusa. Én is tudom azt mondani, hogy a szomszéd néni egy aranyhajú királylány, de ettől még, ha ránézek, látom, hogy nem az. A pallérozott főszereplő beszédstílusa egy szellemileg visszamaradott, bugyuta embert mutat, aki csak sodródik értetlenül az árral és néha elhagyja egy-egy paraszti bölcselet a száját. Mindezt nyelvlecke stílusban, egy fia szóvirág, költői kép, hangulatfestés, vagy ötletes szófordulat nélkül. Mindezek helyett csak rengeteg korabeli személy és városnevet, valamint latin kifejezést kapunk, amiket bajosan feleltet meg az ember, ha éppen nem ért az adott történelmi korhoz. Így sem a szereplő és története nem érdekel, se követni nem lehet, vagy legalábbis nehezen azt, amit mond.
A fentiek ellenére megpróbálkozom egy teljesen más témájú könyvével is, hátha a stílus hiánya csak a fordítás hibája vagy a szerző direkt, a szereplőhöz alkalmazkodva folyamodott a használatához, és máskor érdekesebben ír.