Mi hiányzik nekem a mai filmgyártásból
Egy kis filozofálgatás arról, hogy hogy' elhaladt az én régimódi ízlésem mellett a filmipar.
A minap néztük nővéremmel az Indiana Jones és az Utolsó Kereszteslovag című filmet. Már vagy ezredjére. Tudjuk kívülről, előre röhögünk a poénokon, végigkommentáljuk az egészet, de mai napig egy kedves, közösségi élményünk, hogy együtt nézzük. A film közben egyre gyakrabban tettük hozzá, hogy, „na, ilyet ma már nem látni egy filmben”. Hogy mikre mondtuk ezt? A komoly jelentbe illesztett színpadias poénokra, a néző felé tett kikacsintásokra, a fifikásan beillesztett, vicces képi elemekre, amik keretezik, görgetik, aláfestik a történetet, amik segítenek mesélni. A mai filmek már nem mesélnek, és ez az, ami az én nézői lelkemnek hiányzik.
A mai filmek elmondanak valami, leírják, minél reálisabban, minél inkább átérezhetőbben, minél arconvágóbban. Persze ez a mai igény. A jelen világa nem hagy álmodni, agyagias belenyomul az életedbe. Már lassan a gyerekeknek sem mesél senki, leültetik a TV elé, azt’ nézze. Nem csoda, hogy felnőve nem hiszi el, hogy a hős túlél egy atomrobbanást egy frigóban, ha kicsiként azt sem hitte, vagy hitették el vele, hogy a legkisebb királyfi egyedül menti meg a királylányt.
Ma legyen minden reális, mert az az igazi, ha mindenki úgy szenved a filmeken is, mint te az életben, nyomorog, rátaposnak, rosszindulat veszi körül és igenis eltöri a lábát, ha leugrik a harmadikról. De én ezt látom nap mint nap. Minek nézzem én ezt akkor is, amikor elvileg kikapcsolódni, szórakozni vágyom. Én nem akarom más valóságos nyomorát nézni, amikor pont a sajátomról akarok megfeledkezni. Én azt szeretném, ha nekem valami elmesélné, hogy a jó mindig győz. És ezt tenné úgy, hogy végig tudjam, hogy ez egy mese. Színesen előadva, hatásvadász módon, szórakoztatóan, izgalmasan, de végig biztosítva róla, hogy a hős nyer, a gonosz elnyeri büntetését és a végefőcím után elégedetten dőlhetek hátra, hogy legalább két órára a világ rendben volt.
Szóval szeretnék megint meséket látni, elbeszéléseket, amik nem jönnek le a vászonról és nem vágnak pofán. Nagyon várom, hogy megint ilyenek szülessenek. Addig pedig ronggyá nézem azoknak a filmjeit, akik még tudtak mesélni.
A fentiek miatt van az is, hogy nem szeretném, hogy a kedvenc fantasymat, Raymond E. Feist Mágusát és folytatásait, mostanában megfilmesítsék. Vagy egy alacsony költségvetésű tinisorozattá alakítanák, vagy egy végtaghullatós mészárszékké, és egyik változat sem dobna fel. Én megvárnám, amíg jön egy bátor és újító hős rendező, aki a háborús fantasyban is tudna és akarna a szívmelengető apróságokra koncentrálni.
A minap néztük nővéremmel az Indiana Jones és az Utolsó Kereszteslovag című filmet. Már vagy ezredjére. Tudjuk kívülről, előre röhögünk a poénokon, végigkommentáljuk az egészet, de mai napig egy kedves, közösségi élményünk, hogy együtt nézzük. A film közben egyre gyakrabban tettük hozzá, hogy, „na, ilyet ma már nem látni egy filmben”. Hogy mikre mondtuk ezt? A komoly jelentbe illesztett színpadias poénokra, a néző felé tett kikacsintásokra, a fifikásan beillesztett, vicces képi elemekre, amik keretezik, görgetik, aláfestik a történetet, amik segítenek mesélni. A mai filmek már nem mesélnek, és ez az, ami az én nézői lelkemnek hiányzik.
A mai filmek elmondanak valami, leírják, minél reálisabban, minél inkább átérezhetőbben, minél arconvágóbban. Persze ez a mai igény. A jelen világa nem hagy álmodni, agyagias belenyomul az életedbe. Már lassan a gyerekeknek sem mesél senki, leültetik a TV elé, azt’ nézze. Nem csoda, hogy felnőve nem hiszi el, hogy a hős túlél egy atomrobbanást egy frigóban, ha kicsiként azt sem hitte, vagy hitették el vele, hogy a legkisebb királyfi egyedül menti meg a királylányt.
Ma legyen minden reális, mert az az igazi, ha mindenki úgy szenved a filmeken is, mint te az életben, nyomorog, rátaposnak, rosszindulat veszi körül és igenis eltöri a lábát, ha leugrik a harmadikról. De én ezt látom nap mint nap. Minek nézzem én ezt akkor is, amikor elvileg kikapcsolódni, szórakozni vágyom. Én nem akarom más valóságos nyomorát nézni, amikor pont a sajátomról akarok megfeledkezni. Én azt szeretném, ha nekem valami elmesélné, hogy a jó mindig győz. És ezt tenné úgy, hogy végig tudjam, hogy ez egy mese. Színesen előadva, hatásvadász módon, szórakoztatóan, izgalmasan, de végig biztosítva róla, hogy a hős nyer, a gonosz elnyeri büntetését és a végefőcím után elégedetten dőlhetek hátra, hogy legalább két órára a világ rendben volt.
Szóval szeretnék megint meséket látni, elbeszéléseket, amik nem jönnek le a vászonról és nem vágnak pofán. Nagyon várom, hogy megint ilyenek szülessenek. Addig pedig ronggyá nézem azoknak a filmjeit, akik még tudtak mesélni.
A fentiek miatt van az is, hogy nem szeretném, hogy a kedvenc fantasymat, Raymond E. Feist Mágusát és folytatásait, mostanában megfilmesítsék. Vagy egy alacsony költségvetésű tinisorozattá alakítanák, vagy egy végtaghullatós mészárszékké, és egyik változat sem dobna fel. Én megvárnám, amíg jön egy bátor és újító hős rendező, aki a háborús fantasyban is tudna és akarna a szívmelengető apróságokra koncentrálni.