Haven - 1.évad - spoilermentes sorozatkritika
Egy roppant különös és szeretnivaló, álomszerű sorozat, amely jelenleg 13 résszel és egy cliffhangeres évadzárással bír.
Haven egy amerikai kikötővároska. Audrey, a főhősnő, FBI ügynök mivoltában látogatja meg a helyet, mikor is egy szökött bűnöző után nyomoz. Megtalálja ugyan a fickót, de emellett rábukkan ezernyi titokra, furcsán méregető tekintetekre, különös képességű emberekre és egy fotóra, melyen talán a saját anyja látható. Ugyanis Audrey árva, és nem tudja honnan származik. Főhősnőnk úgy dönt kivesz egy kis szabadságot és utánajár a dolgoknak. De hát tudjuk milyenek a kisvárosok. Nehezebb őket feltörni, mint egy gyémántdiót.
A sorozatnak különös hangulata van. Az egész valahol az Eureka és a Twin Peaks közötti vonalon helyezkedik, kezdetben az előbbihez jóval közelebb, de az évad vége felé a középértékhez csúszva. Az első 7 rész az „egy rész/egy eset” sémát követi, halovány adalékokkal a háttértörténethez. A 9. résztől viszont az egész átbillen, és gőzerővel kezd felgöngyölődni az alaptörténet, hogy csak egyre kuszábbá és furcsábbá váljon.
Audrey kálváriája a múlt kinyomozásával egy álomszerű történet. Az embernek pár rész után feltűnik, hogy szinte nincs külvilág és mindenki máshogy reagál mindenre, mint ahogy egy valós ember tenné. Akár egy álomban. Egyelőre nem mondták, hogy az, de nekem ez jutott róla eszembe.
A főhős Audrey, a most divatos, okos, nyers modorú szőke típusába tartozik. Nem feltűnően szép, de csinos és szimpatikus. És roppant érdekes látásmóddal kezeli az egyre furább eseteket, ami úgy tűnik az erőssége.
Az egyik főhős férfiember, Nathan, a helyi rendőrfőnök fia, az érdekes és esetenként humorforrásként szolgáló „betegségével”, a gunárnyakával és a cuki nézésével egy szimpatikus, kicsit problémás, de szerethető karakter.
A másik csávó, Duke, aki még problémásabb, de sokkal talpraesettebb és mondhatni átlagosabb figura, a maga nőcsábász csempész imázsával pont ellentétje Nathannak és ezzel meg is van a klasszikus szerelmi hároszög. Gondolnánk mi. De nem olyan egyszerű a dolog és ez igazán ügyes megoldása a forgatókönyvíróknak. Számomra mindkét pasi rém szimpatikus, bár Duke színészétől ódzkodtam kezdetben, amíg csak fotóról láttam, de a sorozatban gyorsan megszerettem. Nekem egyértelmű volt, hogy Audreynak kivel kell összejönnie, de a történet nem volt annyira egyértelmű.^^”
Hogy a többi karakterről is beszéljek: A rendőrfőnököt nagyon megszerettem. A két újságíróból a végére kezdtem kiábrándulni, mert nem értem a motivációjukat, de amúgy bírom őket. A korboncnoknő meg imádnivaló.:) Egyedül Julie-t nem szeretem. Audrey főnöke meg ugyanolyan rejtély számomra, mint a városlakók.
Ugyan végignéztem 13 részt, és nagyon sok minden kiderült, mégsem lettem okosabb. Nem értem mi mozgatja a szálakat és milyen irányba. A karakterek teljesen ellentétesen cselekednek, mint szerintem érdekükben állna. Az, akiről tudom, hogy mit akar, a 3 főhős, a többiek viszont teljes homály. De remélem nyáron - mert akkor jön a következő szezon - fény derül a dolgokra, legalább részben.
Az ügyek amúgy szerintem ötletesek, szeretem, hogy ami egyszer megtörtént, az nem felejtődik el. Kicsit sajnálom a háttértörténet túlsúlyát a végére, de valamennyire persze érthető.
Jó, hogy nem veszik túl misztikusra vagy horrorra a hangulatot. Olyanok a történetek, mintha ezek a fura esetek tényleg a mindennapi élet részét képeznék és az a végkicsengés, hogy ezek az emberek valóban ugyanazt érdemlik az élettől, mint bárki más. Hiszen Audrey így gondolkodik róluk és, végülis azt látjuk és úgy, ahogy ő.
Tehát jó a történet, jók a karakterek, jók a színészek, jó a fényképezés. És nem utolsó sorban a zenéje és az openingje is jó. Az elejére 10-ből 9-et, a végére 8-at adnék. És a 9. részt nem ajánlom sötétben megnézni.
De amúgy jó szórakozást hozzá!:)
Haven egy amerikai kikötővároska. Audrey, a főhősnő, FBI ügynök mivoltában látogatja meg a helyet, mikor is egy szökött bűnöző után nyomoz. Megtalálja ugyan a fickót, de emellett rábukkan ezernyi titokra, furcsán méregető tekintetekre, különös képességű emberekre és egy fotóra, melyen talán a saját anyja látható. Ugyanis Audrey árva, és nem tudja honnan származik. Főhősnőnk úgy dönt kivesz egy kis szabadságot és utánajár a dolgoknak. De hát tudjuk milyenek a kisvárosok. Nehezebb őket feltörni, mint egy gyémántdiót.
A sorozatnak különös hangulata van. Az egész valahol az Eureka és a Twin Peaks közötti vonalon helyezkedik, kezdetben az előbbihez jóval közelebb, de az évad vége felé a középértékhez csúszva. Az első 7 rész az „egy rész/egy eset” sémát követi, halovány adalékokkal a háttértörténethez. A 9. résztől viszont az egész átbillen, és gőzerővel kezd felgöngyölődni az alaptörténet, hogy csak egyre kuszábbá és furcsábbá váljon.
Audrey kálváriája a múlt kinyomozásával egy álomszerű történet. Az embernek pár rész után feltűnik, hogy szinte nincs külvilág és mindenki máshogy reagál mindenre, mint ahogy egy valós ember tenné. Akár egy álomban. Egyelőre nem mondták, hogy az, de nekem ez jutott róla eszembe.
A főhős Audrey, a most divatos, okos, nyers modorú szőke típusába tartozik. Nem feltűnően szép, de csinos és szimpatikus. És roppant érdekes látásmóddal kezeli az egyre furább eseteket, ami úgy tűnik az erőssége.
Az egyik főhős férfiember, Nathan, a helyi rendőrfőnök fia, az érdekes és esetenként humorforrásként szolgáló „betegségével”, a gunárnyakával és a cuki nézésével egy szimpatikus, kicsit problémás, de szerethető karakter.
A másik csávó, Duke, aki még problémásabb, de sokkal talpraesettebb és mondhatni átlagosabb figura, a maga nőcsábász csempész imázsával pont ellentétje Nathannak és ezzel meg is van a klasszikus szerelmi hároszög. Gondolnánk mi. De nem olyan egyszerű a dolog és ez igazán ügyes megoldása a forgatókönyvíróknak. Számomra mindkét pasi rém szimpatikus, bár Duke színészétől ódzkodtam kezdetben, amíg csak fotóról láttam, de a sorozatban gyorsan megszerettem. Nekem egyértelmű volt, hogy Audreynak kivel kell összejönnie, de a történet nem volt annyira egyértelmű.^^”
Hogy a többi karakterről is beszéljek: A rendőrfőnököt nagyon megszerettem. A két újságíróból a végére kezdtem kiábrándulni, mert nem értem a motivációjukat, de amúgy bírom őket. A korboncnoknő meg imádnivaló.:) Egyedül Julie-t nem szeretem. Audrey főnöke meg ugyanolyan rejtély számomra, mint a városlakók.
Ugyan végignéztem 13 részt, és nagyon sok minden kiderült, mégsem lettem okosabb. Nem értem mi mozgatja a szálakat és milyen irányba. A karakterek teljesen ellentétesen cselekednek, mint szerintem érdekükben állna. Az, akiről tudom, hogy mit akar, a 3 főhős, a többiek viszont teljes homály. De remélem nyáron - mert akkor jön a következő szezon - fény derül a dolgokra, legalább részben.
Az ügyek amúgy szerintem ötletesek, szeretem, hogy ami egyszer megtörtént, az nem felejtődik el. Kicsit sajnálom a háttértörténet túlsúlyát a végére, de valamennyire persze érthető.
Jó, hogy nem veszik túl misztikusra vagy horrorra a hangulatot. Olyanok a történetek, mintha ezek a fura esetek tényleg a mindennapi élet részét képeznék és az a végkicsengés, hogy ezek az emberek valóban ugyanazt érdemlik az élettől, mint bárki más. Hiszen Audrey így gondolkodik róluk és, végülis azt látjuk és úgy, ahogy ő.
Tehát jó a történet, jók a karakterek, jók a színészek, jó a fényképezés. És nem utolsó sorban a zenéje és az openingje is jó. Az elejére 10-ből 9-et, a végére 8-at adnék. És a 9. részt nem ajánlom sötétben megnézni.
De amúgy jó szórakozást hozzá!:)