Sötét Varázslatok Kivédése
Cím: Sötét Varázslatok Kivédése (~1)
Korhatár: +18
Figyelmeztetések:Erotikus tartalom, Fiatalkorú szereplő, Trágár beszéd
Jellemzők: Általános, Családi, Humor, Romantikus
Bétázta: Mrsppiton
Mj: Ezt a történetet még régebben Snapefan Kívánság Üstös kérésére kezdtem el írni, csak aztán minden úgy összekuszálódott körülöttem, és eltettem ezt a törit későbbre :) Most úgy láttam ideje előszedni, és felvenni a cselekmény szálat, remélem ti is így érzitek majd ^^ Ez életem első Snangere, fura is lesz ennyi slash után, hogy Piton nem Harrybe zúg bele, mint szürke kelpi a mocsárba, de remélem jól jövök ki belőle :D
Enjoy!
Sötét Varázslatok Kivédése
1. fejezet - Az az idegesítő kölyök
***
- Állj meg, Weasley, még nem fejeztem be! Locomotor!
Az átok célt tévesztve csapódott be a már erejét vesztő aljnövényzetbe.
Hugo Weasley szúró oldalára szorította kezét. Ha megbolondult volna, se állt volna meg a háta mögött elharsogott felszólításra. Hátán folyt az izzadtság, míg homlokára csillogó filmrétegként ült ki a veríték. Mellkasát már most tüzesen égő-viszkető hólyagok borították, és válla gyanúsan kattogott, ahogy mozgatta.
Lassan már Roxmorts pocsolyás utcácskáit is maga mögött hagyta üldözőivel. Hugo tudta, hogy ezzel csak megnehezíti a helyzetét, mivel így senki sem tud a segítségére sietni, de büszkesége nem engedett meg neki még egy nyilvános megaláztatást. Az is elég kínos lesz, hogy meg kell magyaráznia, miért is átkozták megint félholtra…
Szeme sarkából épp látta elsuhanni maga mellett a város táblát, amikor az egyik marasztaló kiáltás ijesztően közelről harsant mögötte. Az űzött vadak rémületével kapta tekintetét a háta mögé, amitől elvesztette egyensúlyát, és megbotolva a saját lábában, métereket csúszott a saras, elbarnult levelekkel teleszórt földön.
Jobbjával azonnal pálcája után kapott, míg baljával felnyomta magát a földről, és megpördülve a már őt beérő üldözőire fordította. Az előtte megálló fiúk gunyorosan néztek le rá a célra tartott pálcáik mögül.
- Húzzatok a picsába! - kiáltotta az ikrek arcába. Hangja megremegett a megerőltetéstől, ahogy le akarta csillapítani hevesen verdeső szívét, és próbálta normalizálni légzését.
- Ejnye, Hugo. Tedd el azt a fogpiszkálót - duruzsolta a lihegésén keresztül az egyik.
- Kopjatok le!
- Kussolsz, Weasley. Mondtam, hogy még megkeserülöd, amiért annyiszor megaláztatok a nővéreddel! - A másik vörös orcákkal, fenyegető testtartással indult meg felé, mire Hugo gyors kúszással próbált meg hátrálni.
Az egyik szőke fiú, bár alacsonyabb és véznább volt Hugónál, élveteg vigyorral a képén, pálcáját ütemesen a tenyerébe csapkodva követte, míg Hugo háta egy láthatatlan akadálynak nem ütközött. Riadtan nézett maga mögé, ahol ő csak a kezdődő erdőt látta. Elkeseredetten fordult vissza a már felette tornyosuló harmadévesre. Hát igen. Az ifjú Weasley sorsa eddig is bővelkedett a balszerencsében, de hogy még ez is megtörténjen?? A vágyott menekülő útvonalat valószínűleg egy rejtett ház állta el előle.
Mélyet lélegzett, majd kissé kancsalítva az arcába tolt pálcától, elkiáltotta magát a másik fiú felé:
- Capitulatus!
A szőke, meglepődve a hirtelen támadástól, tágra nyílt szemekkel nézett le rá. A varázslat végigsöpört rajta, halványkék fénnyel végigsimogatva a bőrét. Apró borzongásának hangot adva felnevetett, és kicsit megrázta magát.
- Capitulatus, hah? Nem való az neked, te víziló, maradj csak a lombikjaidnál. Vagy megmutassam, hogy is kell? - kérdezte negédesen. - Figyelj, és tanulj.
Ahogy felemelte pálcáját, Hugo elrugaszkodott, és teljes testi erejével nekiugrott a kisebb fiúnak. A fiatalabb, a hirtelen testhelyzetváltozás miatt bambán meredt felfelé Hugóra, aki már emelte is ütésre az egyik öklét.
- Relaxo! - csattant a mellettük ácsorgó fiú. Hugo teste rongybaba szerűen omlott rá az alatta vergődőre. - Csak ne olyan hevesen!
- Gáh! Ulrich, szedd le rólam! Összenyom! - nyöszörögte a leszorított.
- Mobilicorpus!
Logan pálcaintésére Hugo lábai felreppentek a magasba, így fejjel lefelé talárja az arcába csúszott.
- Huh! Te kövér disznó, majdnem agyon nyomtál! Fogadok, anyád folyton süteményekkel töm, hogy ne kelljen az ostobaságaidat hallgatnia.
Hugo kimeredt szemekkel, lassan forgott a magasban, ahogy alatta feltápászkodott a letepert Ulrich. Pálcáját megfontoltan a lebegőre fogta.
- Invito Hugo Weasley pálcája! - A dulakodás közben a sárba keveredett szomorúfűz pálca a kitartott tenyérbe reppent. - Stimula!
Az utolsó varázslatra, Hugo tagjaiba visszatért az élet, és vergődve próbált megszabadulni az arcába hullott talárjától.
- Eresszetek!
- Nem! - dörögte a sárba döngölt fiú. - Megbánod, hogy bemocskoltad a kedvenc talárom! Ardor membrana!
A Hugo csípőjét eltaláló lilás ártás, perzselő fájdalmat küldött szét a medencéje feletti bőrfelületben. A fiú ismerte már ezt az átkot. Keserű szájízzel tudatosodott benne, hogy ezt az estét is a Madam féltőn óvó kezei között töltheti, ugyanis az átok méregként terjedve, centiről centire veszi be a sértetlen bőrfelületeket.
- Scalpo!
Hugo hátán fájdalmas, viszkető karcolás nyomok jelentek meg. Szemeit szorosan lehunyva, és száját összeszorítva próbálta megvonni kínzójától a szenvedése örömét.
***
Perselus Piton békésen üldögélt az őszi napfényben háza verandáján. A már öreg rattan kerti ülője nagyot nyekkent, ahogy „kutyuskája” kecsesnek éppen nem mondható módon fellépett rá, és nagy nyöszörgéssel megpróbálta letenni a fenekét a kétszemélyes bútorra. Perselus érdeklődve figyelte a kutya szenvedését. Szinte látszott az állat fején, hogy teljes dilemmában van, avagy felülni vagy ne ülni. Ír farkaskutya volta miatt, még üresen is nehézségekbe ütközött felküzdenie magát az ülő alkalmatosságra, nem hogy akkor, amikor a bájitalmester galád módon még el is foglalja a felét! Végül nem kis kellemetlenségek - és nem csekély mennyiségű elhullajtott szőr, ami a fekete talárjára ragadt - árán kucorogva besuvasztotta magát a fenn maradt helyre.
Perselus kuncogva simogatta meg a szürkés színű állat fejét. A kutya szinte minden testrészével lelógott az ülőről, de úgy nézett ki, kiegyezett a sorsával, csak testével hozzádőlhessen az iszogató gazdájához. Perselus jobb karjával szeretetteljesen magához húzta az ő „kis” mamlaszát, és gyengéden megölelte, nehogy leessen.
Baljában, egy kristály csészében különös folyadék lötyögött.
Az ital inkább tűnt átmenetnek a víz nemű, és légnemű halmazállapot között. Ha az ember csak egy pillantást vetett rá, áttetsző burgundi vörös italt látott, de ha jobban megfigyelték, és elforgatták a nappal szemben, leheletnyi olajos zöld csillogást fedezhettek fel a felszínén, míg az alján szinte krémesen gomolygott az a zöldes szín.
Perselus lassan szájához emelte a csészét, és szemét behunyva mélyet szippantott a felé törekvő illatból. Szája egy békés mosolyra húzódott az éteri, édes aromától, majd aprót kortyolva belekóstolt.
Nyelvén szétáradt a mézédes nektár. Már évtizedek óta csak ezt a luxust engedte meg magának. Emellett az íz mellett, Dumbledore összes édessége együttvéve sem vehette fel a versenyt. Mégsem volt émelygős; maga volt a tökély.
Csendes sziesztáját a pontosan vele szemben húzódó kerítés előtt elterülő fiatal fiú, és két utána loholó tára zavarta meg. Káin idegesen kapta fel a fejét, és feszült meg a teste, míg gazdájának csak az egyik szemöldöke szaladt fel az eléjük tárult képre.
- Nyugalom Káin. - Csitítóan simított végig a nyomorgó állaton. Káin ügyet sem vetve rá, feszülten követte az eseményeket, és hangosan morgott.
- Kussolsz, Weasley. Mondtam, hogy még megkeserülöd, amiért annyiszor megaláztatok a nővéreddel!
Erre a mondatra a bájitalmester másik szemöldöke is felszaladt.
Weasley?
Így jobban megnézve, a földön héderező gyerek tényleg elég vörös volt egy Weasleyhez, mégis a testalkata jobban hasonlított egy jól lakott napközisére, mint az agyába beivódott Weasleyk képéhez.
A fiú ijedtnek tűnt. Mégis egy csipet kárörömöt érzett, hogy - ha jól számolt - Ronald Felfuvalkodott Weasley fiacskája porban, sárban kúszik két fiatalabbnak látszó mardekáros előtt.
Édes elégtétel.
Perselus azon gondolkodott, hogyan szabadulhatna meg ettől a nem kívánt műsortól.
Menjen be esetleg? Áh, az nem elég jó. Szegény Káint teljesen felzaklatnák a kamaszos kakaskodásuk. Vagy esetleg eressze ki hozzájuk az állatot? Úgyis régen szaladt már egy nagyot, és neki igazán nem kell magyarázni annak az élvezetnek a lényegét, amikor maga előtt üldözheti a bóklászó diákokat!
Féltőn rakta le a csészéjét a rattan ülő melletti kis kávézóasztalkára, majd ahogy Káin kibogozta magát az összehajtogatott testhelyzetéből, ráérősen a ház előtti kiskapuhoz indult.
- Capitulatus!
Heh?
A bájitalmester döbbenten nézte az ifjú Weasley átkát átbucskázni a fiatalabb fiú bőrén. Erre azért sosem gondolt volna. A Weasley család sosem tartozott azok közé az aranyvérű családok közé, akik kvibli utódokat hoztak világra, mégis úgy tűnt, az ifjú Hugo (?) még egy, a másodikosok által is könnyűszerrel elsajátított átkot sem tud tűrhető színvonalon megidézni.
- Capitulatus, hah? Nem való az neked te víziló, maradj csak a lombikjaidnál. Vagy megmutassam, hogy is kell? - Perselus hátán jegesen csúsztak végig a szavak. Kezdett lelki szemei előtt egy sok tekintetben hasonló jelenet leperegni - Figyelj, és tanulj.
- Mobilicorpus!
Perselus észre se vette, hogy már az alacsony kerítés előtt áll, és közvetlen közelről bámulja az eseményeket. A mellette elsuhogó kutyát, és annak hangos ugatását nem is hallotta, olyan feszülten figyelte a gyerekeket. Keményen nyelt egyet, ahogy a felperzselt bőrártás eltalálta a tehetetlen fiút, és hirtelen lobbant haragjában kivágta a kiskaput.
- Scalpo!
-Ferus kanis! Confundo! Incarcerandus! - Perselus a legelső átok elharsogásakor, pálcáját az épp kitörő Káinra fogta, amitől az állat mérete megkétszereződött, és vörös drótszerű szőre nőtt. Állkapcsa fenyegetően megnyúlt, és tépőfogai félelmetesen álltak ki bűzölgő szájából. A második ártást viszont a megriadt ikrekre küldte, amitől imbolyogva fogták menekülésre a dolgot. Az utolsó átkot már csak a személyes szórakoztatására fűzte hozzá, hogy örüljön a gonosz kicsi szíve. Összekötözött kezek, konfúziós bűbáj, és a seggük mögött acsargó szörnyeteg mindig kielégítő kombóként szerepelt a listáján.
- Egészen Roxfortig üldözheted őket! - kiáltott a bestia után, ami izgatott vonyítással felelt, és tűnt el a menekülők után a város felé vezető kanyarban.
Még kiélvezte volna a káröröm édes érzését, de egy, a háta mögül érkezett elkínzott nyöszörgés lerángatta a boldogság felhőjéről.
- Köszönöm, uram… - Perselus kérdőn felhúzott szemöldökkel fordult hátra, a még mindig fellógatott vörösre. - Kérem, leszedne innen? - A bájitalmester csak hanyagul intett pálcájával, és a Weasley hangos puffanással földet ért. - Köszönöm… - nyögte újra, és oldalára szorított kézzel, eltorzult arccal próbált felállni.
Perselus pár másodpercig nézte a szenvedő diákot, míg az két lábra küzdötte magát, majd egy beletörődő sóhajtással, kicsit se kedvesen megragadta a fiú karját, és vonszolni kezdte a háza felé.
- Hé! Mié… - kiáltott fel ijedten Hugo. De Piton közbevágott.
- Gyere, te átok, használhatod a kandallómat, hogy elérj a gyengélkedőre.
- Tessék? Ó. Köszönöm, uram, az nagyon jó lenne - mondta bátortalanul, de azért hálásan Hugo. Közben gondolatban figyelemre intette magát. Sosem tudni, milyen alakokba fut bele az ember. Aztán hirtelen bekattant neki valami. - Várjon uram! - Azzal megpróbálta kirángatni a karját az idősebb férfi szorításából. Perselus az égre emelte a tekintetét, és elkezdett fohászkodni.
- Mi van már?! - De közben meg sem torpant, így továbbhúzta magával a fiút. Akármi is, amit a kölyök akart, az biztos tovább rabolná a drága idejét, ráadásul egyáltalán nem úgy kelt fel ma reggel, hogy úgy érezze, türelme van oktondi kisgömböcökhöz.
- Álljon már meg! - dühödött be Hugo, és egy erős rántással kiszabadította magát. - A pálcám! Ott maradt!
Perselus a halálra ítéltek lelkesedésével torpant meg.
A kölyök idegesítő.
De szó mi szó, nem szerette volna újra itt látni egy olyan kifogás miatt, hogy jött a pálcájáért, amit itt felejtett.
- Menj és keresd meg - mondta, de nem várta meg, hogy Hugo sikeresen megtalálja az eszközt, hanem kivágva a háza ajtaját bemasírozott az előszobába, majd félvállról hátra vettette Hugónak. - De ha lehet, úgy, mintha élnél!
Hugo elnyílt szájjal ácsorgott pár pillanatig a verandán, és hitetlenkedve felhorkantott.
Bunkó!
De azért egy olyan bunkó, aki leállította, és megleckéztette azokat a szemét mardekárosokat! - kontrázott a lelkiismerete, és egy sóhajjal, és egy vállrándítással lerázta magáról a felháborodást. Végül is tök mindegy, milyen ember, az a lényeg, hogy segít, és ezzel útnak indult megkeresni a bozótban elszórt pálcáját.
***
Perselus fél térdre ereszkedve szórta bele a kandallóba a hop-port, és kiáltott bele, miközben a por, a kormos rostélyokhoz csapódva méregzöld lángokká vált.
- Roxfort, gyengélkedő! - Türelmetlenül várta meg, míg a lángok felveszik a tűzhívásokhoz legoptimálisabb alakjukat, és bedugta a fejét a lángokba.
- Poppy! - hívta a még mindig az iskolai gyengélkedőn dolgozó öreg matrónát. Hangja a szokottnál kevésbé vert visszhangot az üres fehér falakról. Ami nem is csoda. Döbbenten nézett körbe, legalábbis annyira, amennyire a kandalló látószöge engedte.
Az egész osztályon jajveszékelő, nyöszörgő diákok, és tanárok (!) feküdtek, köztük nem csak a javasasszony, hanem más ismeretlen fehérköpenyes medimágusok is forgolódtak. Bár jelenlegi helyzetéből nem látta, hogy a gyengélkedő ajtajában van-e valaki, de a hangokból arra következtetett, hogy a folyosón sorban állnak a betegek.
- Poppy? - kérdezte elbizonytalanodva, ahogy a kandalló mellett elsietett egy harisnyába bújtatott láb. A medimágus megtorpanva nézett vissza, de ahogy meglátta, ki keresi, türelmetlenül elhúzta a száját.
- Perselus? Miért keresel? Nem érek most rá!
- Azt látom! Mi történt? - nem mintha annyira érdekelne - tette hozzá magában, de egy jó mardekáros ismérve, hogy mindig tájékozott.
- Tyrus pestis! - Piton döbbenten bámult a javasasszonyra, és kérdőn húzta fel a szemöldökét.
- Hogy került egy kihalt, dél amerikai vírus Roxfortba?!
- Az a… - Pomfrey mély levegőt vett, és próbálta lenyugtatni hirtelen támadt idegességét - balfácán utódod! Az történt, hogy Mr. Zagreb ostobán, felelőtlenül a reggeliző asztalnál bontotta ki az ex-barátnője szakítási ajándékát.
Perselus nem tudta, hogy csak nevessen, vagy sírva röhögjön.
Óóó Istenem, de jó, hogy ez már nem az én gondom!
Pomfrey felkapta a fejét egy felsíró elsőéves hangjára.
- Úgyhogy, amint látod, most nincs időm csevegni veled. Viszl… - köszönt volna éppen el, de Perselus félbeszakította.
- Várj! Nem is csevegni akartam veled. - Pomfrey kérdőn húzta fel a szemöldökét, így Perselus szinte levegőt sem véve darálta tovább. - Itt van nálam egy jól helyben hagyott tanulótok, valamelyik Weasley.
- Melyik? - tette fel az abszolút felesleges kérdést Pomfrey.
- Mit tudom én! Nem teljesen mindegy? Küldöm át. Foltozd össze.
- Tessék? Nem, nem - tiltakozott kezeit felemelve a nő. - Karantén van, Perselus, nem küldheted át.
- Dehogynem! - Piton hangja egyszerre volt kétségbeesett, és halálosan elszánt. Szó sem lehet róla, hogy a pestis lefolyása alatt a kis szaros nála üdüljön.
- De nem! Az egész Roxfortot lezárták a járványügyisek, és csak ezt a kandallót hagyták szabadon a bájital utánpótlások miatt. Ja, igen, ha már itt tartunk, tudnál csinálni nekem még ma pár keléslanyhító…
- Poppy, ne játssz velem! Nem vagyok szárazdajka, sem fogadós, a kölyöknek mennie kell!
- Senki nem kérte tőled, hogy játszd az óvóbácsit! Derítsd ki, ki az anyja, és elküldöm érte. De ide nem jöhet! Így rendben?
- Rendben - morogta az orra alatt Piton. Ó, hogy uuutálta már előre azt a pár órát. - Kövér, és egy normális ártást sem tud kipréselni magából. Dereng, melyik lehet?
Pomfrey megrovón húzta el a száját, de azért felelt. - Hugo lesz az. Hívom Mrs. Weasleyt, de kérlek, addig lásd el a sérüléseit. Nem hiszem, hogy Hermione egyszerűen fel tudná most vetetni a Mungóba, mert ott is áll a bál.
- Rendben. De ne halogasd. Amint meggyógyult kint találja magát a kertben! - zsémbelt Piton, és elköszönve, kihúzódott a lángokból. Még utoljára hallani vélte, ahogy a medimágus utána kiált, hogy küldi a bájitalok listáját…
Csak haladjál Pomfrey, és lesz neked bájital - fogadkozott sötéten magában, és szemeit lehunyva próbálta kiűzni a fejéből azt a látomásképet, ahogy ő főzni próbál a pedánsan elrendezett bájital laborjában, és az az ütődött félkvibli, a halálra unás mezsgyéjén piszkálja a hozzávalóit. Neeeem! Ez nem fog megtörténni!
- Ki maga? - hallotta háta mögött csattanni egy egyszerre lenyűgözöttnek hangzó, és egyben számon kérő hangot.
Ó, te jó ég.
Kezdődik.
***
Korhatár: +18
Figyelmeztetések:Erotikus tartalom, Fiatalkorú szereplő, Trágár beszéd
Jellemzők: Általános, Családi, Humor, Romantikus
Bétázta: Mrsppiton
Mj: Ezt a történetet még régebben Snapefan Kívánság Üstös kérésére kezdtem el írni, csak aztán minden úgy összekuszálódott körülöttem, és eltettem ezt a törit későbbre :) Most úgy láttam ideje előszedni, és felvenni a cselekmény szálat, remélem ti is így érzitek majd ^^ Ez életem első Snangere, fura is lesz ennyi slash után, hogy Piton nem Harrybe zúg bele, mint szürke kelpi a mocsárba, de remélem jól jövök ki belőle :D
Enjoy!
Sötét Varázslatok Kivédése
1. fejezet - Az az idegesítő kölyök
***
- Állj meg, Weasley, még nem fejeztem be! Locomotor!
Az átok célt tévesztve csapódott be a már erejét vesztő aljnövényzetbe.
Hugo Weasley szúró oldalára szorította kezét. Ha megbolondult volna, se állt volna meg a háta mögött elharsogott felszólításra. Hátán folyt az izzadtság, míg homlokára csillogó filmrétegként ült ki a veríték. Mellkasát már most tüzesen égő-viszkető hólyagok borították, és válla gyanúsan kattogott, ahogy mozgatta.
Lassan már Roxmorts pocsolyás utcácskáit is maga mögött hagyta üldözőivel. Hugo tudta, hogy ezzel csak megnehezíti a helyzetét, mivel így senki sem tud a segítségére sietni, de büszkesége nem engedett meg neki még egy nyilvános megaláztatást. Az is elég kínos lesz, hogy meg kell magyaráznia, miért is átkozták megint félholtra…
Szeme sarkából épp látta elsuhanni maga mellett a város táblát, amikor az egyik marasztaló kiáltás ijesztően közelről harsant mögötte. Az űzött vadak rémületével kapta tekintetét a háta mögé, amitől elvesztette egyensúlyát, és megbotolva a saját lábában, métereket csúszott a saras, elbarnult levelekkel teleszórt földön.
Jobbjával azonnal pálcája után kapott, míg baljával felnyomta magát a földről, és megpördülve a már őt beérő üldözőire fordította. Az előtte megálló fiúk gunyorosan néztek le rá a célra tartott pálcáik mögül.
- Húzzatok a picsába! - kiáltotta az ikrek arcába. Hangja megremegett a megerőltetéstől, ahogy le akarta csillapítani hevesen verdeső szívét, és próbálta normalizálni légzését.
- Ejnye, Hugo. Tedd el azt a fogpiszkálót - duruzsolta a lihegésén keresztül az egyik.
- Kopjatok le!
- Kussolsz, Weasley. Mondtam, hogy még megkeserülöd, amiért annyiszor megaláztatok a nővéreddel! - A másik vörös orcákkal, fenyegető testtartással indult meg felé, mire Hugo gyors kúszással próbált meg hátrálni.
Az egyik szőke fiú, bár alacsonyabb és véznább volt Hugónál, élveteg vigyorral a képén, pálcáját ütemesen a tenyerébe csapkodva követte, míg Hugo háta egy láthatatlan akadálynak nem ütközött. Riadtan nézett maga mögé, ahol ő csak a kezdődő erdőt látta. Elkeseredetten fordult vissza a már felette tornyosuló harmadévesre. Hát igen. Az ifjú Weasley sorsa eddig is bővelkedett a balszerencsében, de hogy még ez is megtörténjen?? A vágyott menekülő útvonalat valószínűleg egy rejtett ház állta el előle.
Mélyet lélegzett, majd kissé kancsalítva az arcába tolt pálcától, elkiáltotta magát a másik fiú felé:
- Capitulatus!
A szőke, meglepődve a hirtelen támadástól, tágra nyílt szemekkel nézett le rá. A varázslat végigsöpört rajta, halványkék fénnyel végigsimogatva a bőrét. Apró borzongásának hangot adva felnevetett, és kicsit megrázta magát.
- Capitulatus, hah? Nem való az neked, te víziló, maradj csak a lombikjaidnál. Vagy megmutassam, hogy is kell? - kérdezte negédesen. - Figyelj, és tanulj.
Ahogy felemelte pálcáját, Hugo elrugaszkodott, és teljes testi erejével nekiugrott a kisebb fiúnak. A fiatalabb, a hirtelen testhelyzetváltozás miatt bambán meredt felfelé Hugóra, aki már emelte is ütésre az egyik öklét.
- Relaxo! - csattant a mellettük ácsorgó fiú. Hugo teste rongybaba szerűen omlott rá az alatta vergődőre. - Csak ne olyan hevesen!
- Gáh! Ulrich, szedd le rólam! Összenyom! - nyöszörögte a leszorított.
- Mobilicorpus!
Logan pálcaintésére Hugo lábai felreppentek a magasba, így fejjel lefelé talárja az arcába csúszott.
- Huh! Te kövér disznó, majdnem agyon nyomtál! Fogadok, anyád folyton süteményekkel töm, hogy ne kelljen az ostobaságaidat hallgatnia.
Hugo kimeredt szemekkel, lassan forgott a magasban, ahogy alatta feltápászkodott a letepert Ulrich. Pálcáját megfontoltan a lebegőre fogta.
- Invito Hugo Weasley pálcája! - A dulakodás közben a sárba keveredett szomorúfűz pálca a kitartott tenyérbe reppent. - Stimula!
Az utolsó varázslatra, Hugo tagjaiba visszatért az élet, és vergődve próbált megszabadulni az arcába hullott talárjától.
- Eresszetek!
- Nem! - dörögte a sárba döngölt fiú. - Megbánod, hogy bemocskoltad a kedvenc talárom! Ardor membrana!
A Hugo csípőjét eltaláló lilás ártás, perzselő fájdalmat küldött szét a medencéje feletti bőrfelületben. A fiú ismerte már ezt az átkot. Keserű szájízzel tudatosodott benne, hogy ezt az estét is a Madam féltőn óvó kezei között töltheti, ugyanis az átok méregként terjedve, centiről centire veszi be a sértetlen bőrfelületeket.
- Scalpo!
Hugo hátán fájdalmas, viszkető karcolás nyomok jelentek meg. Szemeit szorosan lehunyva, és száját összeszorítva próbálta megvonni kínzójától a szenvedése örömét.
***
Perselus Piton békésen üldögélt az őszi napfényben háza verandáján. A már öreg rattan kerti ülője nagyot nyekkent, ahogy „kutyuskája” kecsesnek éppen nem mondható módon fellépett rá, és nagy nyöszörgéssel megpróbálta letenni a fenekét a kétszemélyes bútorra. Perselus érdeklődve figyelte a kutya szenvedését. Szinte látszott az állat fején, hogy teljes dilemmában van, avagy felülni vagy ne ülni. Ír farkaskutya volta miatt, még üresen is nehézségekbe ütközött felküzdenie magát az ülő alkalmatosságra, nem hogy akkor, amikor a bájitalmester galád módon még el is foglalja a felét! Végül nem kis kellemetlenségek - és nem csekély mennyiségű elhullajtott szőr, ami a fekete talárjára ragadt - árán kucorogva besuvasztotta magát a fenn maradt helyre.
Perselus kuncogva simogatta meg a szürkés színű állat fejét. A kutya szinte minden testrészével lelógott az ülőről, de úgy nézett ki, kiegyezett a sorsával, csak testével hozzádőlhessen az iszogató gazdájához. Perselus jobb karjával szeretetteljesen magához húzta az ő „kis” mamlaszát, és gyengéden megölelte, nehogy leessen.
Baljában, egy kristály csészében különös folyadék lötyögött.
Az ital inkább tűnt átmenetnek a víz nemű, és légnemű halmazállapot között. Ha az ember csak egy pillantást vetett rá, áttetsző burgundi vörös italt látott, de ha jobban megfigyelték, és elforgatták a nappal szemben, leheletnyi olajos zöld csillogást fedezhettek fel a felszínén, míg az alján szinte krémesen gomolygott az a zöldes szín.
Perselus lassan szájához emelte a csészét, és szemét behunyva mélyet szippantott a felé törekvő illatból. Szája egy békés mosolyra húzódott az éteri, édes aromától, majd aprót kortyolva belekóstolt.
Nyelvén szétáradt a mézédes nektár. Már évtizedek óta csak ezt a luxust engedte meg magának. Emellett az íz mellett, Dumbledore összes édessége együttvéve sem vehette fel a versenyt. Mégsem volt émelygős; maga volt a tökély.
Csendes sziesztáját a pontosan vele szemben húzódó kerítés előtt elterülő fiatal fiú, és két utána loholó tára zavarta meg. Káin idegesen kapta fel a fejét, és feszült meg a teste, míg gazdájának csak az egyik szemöldöke szaladt fel az eléjük tárult képre.
- Nyugalom Káin. - Csitítóan simított végig a nyomorgó állaton. Káin ügyet sem vetve rá, feszülten követte az eseményeket, és hangosan morgott.
- Kussolsz, Weasley. Mondtam, hogy még megkeserülöd, amiért annyiszor megaláztatok a nővéreddel!
Erre a mondatra a bájitalmester másik szemöldöke is felszaladt.
Weasley?
Így jobban megnézve, a földön héderező gyerek tényleg elég vörös volt egy Weasleyhez, mégis a testalkata jobban hasonlított egy jól lakott napközisére, mint az agyába beivódott Weasleyk képéhez.
A fiú ijedtnek tűnt. Mégis egy csipet kárörömöt érzett, hogy - ha jól számolt - Ronald Felfuvalkodott Weasley fiacskája porban, sárban kúszik két fiatalabbnak látszó mardekáros előtt.
Édes elégtétel.
Perselus azon gondolkodott, hogyan szabadulhatna meg ettől a nem kívánt műsortól.
Menjen be esetleg? Áh, az nem elég jó. Szegény Káint teljesen felzaklatnák a kamaszos kakaskodásuk. Vagy esetleg eressze ki hozzájuk az állatot? Úgyis régen szaladt már egy nagyot, és neki igazán nem kell magyarázni annak az élvezetnek a lényegét, amikor maga előtt üldözheti a bóklászó diákokat!
Féltőn rakta le a csészéjét a rattan ülő melletti kis kávézóasztalkára, majd ahogy Káin kibogozta magát az összehajtogatott testhelyzetéből, ráérősen a ház előtti kiskapuhoz indult.
- Capitulatus!
Heh?
A bájitalmester döbbenten nézte az ifjú Weasley átkát átbucskázni a fiatalabb fiú bőrén. Erre azért sosem gondolt volna. A Weasley család sosem tartozott azok közé az aranyvérű családok közé, akik kvibli utódokat hoztak világra, mégis úgy tűnt, az ifjú Hugo (?) még egy, a másodikosok által is könnyűszerrel elsajátított átkot sem tud tűrhető színvonalon megidézni.
- Capitulatus, hah? Nem való az neked te víziló, maradj csak a lombikjaidnál. Vagy megmutassam, hogy is kell? - Perselus hátán jegesen csúsztak végig a szavak. Kezdett lelki szemei előtt egy sok tekintetben hasonló jelenet leperegni - Figyelj, és tanulj.
- Mobilicorpus!
Perselus észre se vette, hogy már az alacsony kerítés előtt áll, és közvetlen közelről bámulja az eseményeket. A mellette elsuhogó kutyát, és annak hangos ugatását nem is hallotta, olyan feszülten figyelte a gyerekeket. Keményen nyelt egyet, ahogy a felperzselt bőrártás eltalálta a tehetetlen fiút, és hirtelen lobbant haragjában kivágta a kiskaput.
- Scalpo!
-Ferus kanis! Confundo! Incarcerandus! - Perselus a legelső átok elharsogásakor, pálcáját az épp kitörő Káinra fogta, amitől az állat mérete megkétszereződött, és vörös drótszerű szőre nőtt. Állkapcsa fenyegetően megnyúlt, és tépőfogai félelmetesen álltak ki bűzölgő szájából. A második ártást viszont a megriadt ikrekre küldte, amitől imbolyogva fogták menekülésre a dolgot. Az utolsó átkot már csak a személyes szórakoztatására fűzte hozzá, hogy örüljön a gonosz kicsi szíve. Összekötözött kezek, konfúziós bűbáj, és a seggük mögött acsargó szörnyeteg mindig kielégítő kombóként szerepelt a listáján.
- Egészen Roxfortig üldözheted őket! - kiáltott a bestia után, ami izgatott vonyítással felelt, és tűnt el a menekülők után a város felé vezető kanyarban.
Még kiélvezte volna a káröröm édes érzését, de egy, a háta mögül érkezett elkínzott nyöszörgés lerángatta a boldogság felhőjéről.
- Köszönöm, uram… - Perselus kérdőn felhúzott szemöldökkel fordult hátra, a még mindig fellógatott vörösre. - Kérem, leszedne innen? - A bájitalmester csak hanyagul intett pálcájával, és a Weasley hangos puffanással földet ért. - Köszönöm… - nyögte újra, és oldalára szorított kézzel, eltorzult arccal próbált felállni.
Perselus pár másodpercig nézte a szenvedő diákot, míg az két lábra küzdötte magát, majd egy beletörődő sóhajtással, kicsit se kedvesen megragadta a fiú karját, és vonszolni kezdte a háza felé.
- Hé! Mié… - kiáltott fel ijedten Hugo. De Piton közbevágott.
- Gyere, te átok, használhatod a kandallómat, hogy elérj a gyengélkedőre.
- Tessék? Ó. Köszönöm, uram, az nagyon jó lenne - mondta bátortalanul, de azért hálásan Hugo. Közben gondolatban figyelemre intette magát. Sosem tudni, milyen alakokba fut bele az ember. Aztán hirtelen bekattant neki valami. - Várjon uram! - Azzal megpróbálta kirángatni a karját az idősebb férfi szorításából. Perselus az égre emelte a tekintetét, és elkezdett fohászkodni.
- Mi van már?! - De közben meg sem torpant, így továbbhúzta magával a fiút. Akármi is, amit a kölyök akart, az biztos tovább rabolná a drága idejét, ráadásul egyáltalán nem úgy kelt fel ma reggel, hogy úgy érezze, türelme van oktondi kisgömböcökhöz.
- Álljon már meg! - dühödött be Hugo, és egy erős rántással kiszabadította magát. - A pálcám! Ott maradt!
Perselus a halálra ítéltek lelkesedésével torpant meg.
A kölyök idegesítő.
De szó mi szó, nem szerette volna újra itt látni egy olyan kifogás miatt, hogy jött a pálcájáért, amit itt felejtett.
- Menj és keresd meg - mondta, de nem várta meg, hogy Hugo sikeresen megtalálja az eszközt, hanem kivágva a háza ajtaját bemasírozott az előszobába, majd félvállról hátra vettette Hugónak. - De ha lehet, úgy, mintha élnél!
Hugo elnyílt szájjal ácsorgott pár pillanatig a verandán, és hitetlenkedve felhorkantott.
Bunkó!
De azért egy olyan bunkó, aki leállította, és megleckéztette azokat a szemét mardekárosokat! - kontrázott a lelkiismerete, és egy sóhajjal, és egy vállrándítással lerázta magáról a felháborodást. Végül is tök mindegy, milyen ember, az a lényeg, hogy segít, és ezzel útnak indult megkeresni a bozótban elszórt pálcáját.
***
Perselus fél térdre ereszkedve szórta bele a kandallóba a hop-port, és kiáltott bele, miközben a por, a kormos rostélyokhoz csapódva méregzöld lángokká vált.
- Roxfort, gyengélkedő! - Türelmetlenül várta meg, míg a lángok felveszik a tűzhívásokhoz legoptimálisabb alakjukat, és bedugta a fejét a lángokba.
- Poppy! - hívta a még mindig az iskolai gyengélkedőn dolgozó öreg matrónát. Hangja a szokottnál kevésbé vert visszhangot az üres fehér falakról. Ami nem is csoda. Döbbenten nézett körbe, legalábbis annyira, amennyire a kandalló látószöge engedte.
Az egész osztályon jajveszékelő, nyöszörgő diákok, és tanárok (!) feküdtek, köztük nem csak a javasasszony, hanem más ismeretlen fehérköpenyes medimágusok is forgolódtak. Bár jelenlegi helyzetéből nem látta, hogy a gyengélkedő ajtajában van-e valaki, de a hangokból arra következtetett, hogy a folyosón sorban állnak a betegek.
- Poppy? - kérdezte elbizonytalanodva, ahogy a kandalló mellett elsietett egy harisnyába bújtatott láb. A medimágus megtorpanva nézett vissza, de ahogy meglátta, ki keresi, türelmetlenül elhúzta a száját.
- Perselus? Miért keresel? Nem érek most rá!
- Azt látom! Mi történt? - nem mintha annyira érdekelne - tette hozzá magában, de egy jó mardekáros ismérve, hogy mindig tájékozott.
- Tyrus pestis! - Piton döbbenten bámult a javasasszonyra, és kérdőn húzta fel a szemöldökét.
- Hogy került egy kihalt, dél amerikai vírus Roxfortba?!
- Az a… - Pomfrey mély levegőt vett, és próbálta lenyugtatni hirtelen támadt idegességét - balfácán utódod! Az történt, hogy Mr. Zagreb ostobán, felelőtlenül a reggeliző asztalnál bontotta ki az ex-barátnője szakítási ajándékát.
Perselus nem tudta, hogy csak nevessen, vagy sírva röhögjön.
Óóó Istenem, de jó, hogy ez már nem az én gondom!
Pomfrey felkapta a fejét egy felsíró elsőéves hangjára.
- Úgyhogy, amint látod, most nincs időm csevegni veled. Viszl… - köszönt volna éppen el, de Perselus félbeszakította.
- Várj! Nem is csevegni akartam veled. - Pomfrey kérdőn húzta fel a szemöldökét, így Perselus szinte levegőt sem véve darálta tovább. - Itt van nálam egy jól helyben hagyott tanulótok, valamelyik Weasley.
- Melyik? - tette fel az abszolút felesleges kérdést Pomfrey.
- Mit tudom én! Nem teljesen mindegy? Küldöm át. Foltozd össze.
- Tessék? Nem, nem - tiltakozott kezeit felemelve a nő. - Karantén van, Perselus, nem küldheted át.
- Dehogynem! - Piton hangja egyszerre volt kétségbeesett, és halálosan elszánt. Szó sem lehet róla, hogy a pestis lefolyása alatt a kis szaros nála üdüljön.
- De nem! Az egész Roxfortot lezárták a járványügyisek, és csak ezt a kandallót hagyták szabadon a bájital utánpótlások miatt. Ja, igen, ha már itt tartunk, tudnál csinálni nekem még ma pár keléslanyhító…
- Poppy, ne játssz velem! Nem vagyok szárazdajka, sem fogadós, a kölyöknek mennie kell!
- Senki nem kérte tőled, hogy játszd az óvóbácsit! Derítsd ki, ki az anyja, és elküldöm érte. De ide nem jöhet! Így rendben?
- Rendben - morogta az orra alatt Piton. Ó, hogy uuutálta már előre azt a pár órát. - Kövér, és egy normális ártást sem tud kipréselni magából. Dereng, melyik lehet?
Pomfrey megrovón húzta el a száját, de azért felelt. - Hugo lesz az. Hívom Mrs. Weasleyt, de kérlek, addig lásd el a sérüléseit. Nem hiszem, hogy Hermione egyszerűen fel tudná most vetetni a Mungóba, mert ott is áll a bál.
- Rendben. De ne halogasd. Amint meggyógyult kint találja magát a kertben! - zsémbelt Piton, és elköszönve, kihúzódott a lángokból. Még utoljára hallani vélte, ahogy a medimágus utána kiált, hogy küldi a bájitalok listáját…
Csak haladjál Pomfrey, és lesz neked bájital - fogadkozott sötéten magában, és szemeit lehunyva próbálta kiűzni a fejéből azt a látomásképet, ahogy ő főzni próbál a pedánsan elrendezett bájital laborjában, és az az ütődött félkvibli, a halálra unás mezsgyéjén piszkálja a hozzávalóit. Neeeem! Ez nem fog megtörténni!
- Ki maga? - hallotta háta mögött csattanni egy egyszerre lenyűgözöttnek hangzó, és egyben számon kérő hangot.
Ó, te jó ég.
Kezdődik.
***