(no subject)
Megosztom Veletek a legutóbbi beadandómat. Sztem tanulságos.
Az engedelmesség etikája - elemzés
Elemezésem tárgyául Zygmunt Bauman „A modernitás és a holokauszt” című könyvének hatodik fejezetét, „Az engedelmesség etikáját” választottam. Az írás érdekes társadalmi kérdéseket feszeget, amelyeket főleg a huszadik századi genocídiumok, népirtások vetettek fel. A hitleri Németország borzalmai, az örmények kiirtása Törökországban vagy napjainkban Darfúr problémája mind-mind a holokauszt kérdésköréhez kapcsolódik. A kérdés, amelyet ezen írás feszeget, a következő: „Lehet-e bárkit arra utasítani, hogy végrehajtson ilyen, és ehhez hasonló borzalmakat?”
Bauman a fejezetben főleg Stanley Milgram, a Yale egyetem egyik pszichológusa által végrehajtott kísérletét elemzi. Milgram 1974-ben publikálta az eredményeket, amelyek meglepőek és ijesztőek is egyben. A kísérletek rámutattak arra, hogy szinte bárki, bármikor képes részt venni a holokausztban nemtől, kortól, társadalmi helyzettől függetlenül. Az eredmény természetesen nagy vitát kavart a tudóstársadalomban, érthető módon. Elvégre egy ilyen információt nem könnyű igaznak elfogadni, mivel az ember alapvetően úgy gondolja, hogy őbenne nincs meg az a rossz, ami a rémtettek elkövetésére sarkall. Így erősen támadták Milgramet, módszereit és az egész kísérletet erkölcstelennek mondták. Azonban ez az elutasítás is jól kifejezi az alapvető emberi naivságot, az ember önismeretének és önelfogadásának hiányosságait.
Milgram kísérletével rámutatott egy fontos dologra: a parancsok elvakult követésének képessége mindannyiunkban jelen van, és ez néha sokkal rosszabb eredményhez vezet, mint ha nem engedelmeskednénk. Ezt az igazságot ismerték fel azok az emberek, akikből később népvezérek és diktátorok váltak, és ezt használták ki arra, hogy politikai eszmékbe burkoltan nyíltan uszítsák a népet.
Hitler felhasználta a poroszos fegyelmet és a precizitást, ezeket az alapvető német jellembeli sajátosságokat céljai eléréséhez. Az SS és az SA nevű katonai szervezetek olyan jól felépített osztagok voltak, amelyek létrehozása és működése az első pillanattól az utolsóig át volt gondolva. Vagy a korabeli felvételeken láthatjuk, ahogy a nagy náci felvonulásokon az egyszerű közemberek díszsorfalat állnak a „Führernek”, miközben karlendítéssel jelzik tiszteletüket. Ez a látvány is erősíti a hitleri Németország társadalmának militáris jellegéről elmondottakat.
A másik példa lehetne erre az 1994-es ruandai vérengzés. A hutu és tuszi törzsek főleg a belgák által felszított ellenségeskedése a ruandai elnök halála után népirtásba csapott át. A rádióban harsogott a felhívás („Vágjátok ki a magas fákat”), miszerint csoportokat alkotva, módszeresen végezzék ki a tuszikat. Az addig jóban levő szomszédok, barátok, ismerősök hirtelen halálos ellenséggé váltak, sőt lehetett olyanról is hallani, hogy a hutu férj megölte tuszi feleségét. A propaganda ereje óriási volt, mint ahogy azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy addig jó viszonyban lévő emberek estek egymásnak. Azonban itt is felfedezhetők még hátsó tényezők, elsősorban az évszázados kisebbségi kormányzás vagy az Afrikában mindenfelé feszülő törzsi ellentétek.
A második világháború után - érthető módon- többen is megpróbálták megmagyarázni a holokauszt elkövetésének indítékait a résztvevőkben. Adorno és az általa vezetett tudóscsapat például arra a következtetésre jutott, hogy ezt egy bizonyos emberfajta képes csak elkövetni, amely hajlamosabb a rémtettekre és a nácikhoz kapcsolódó egyéb viselkedési formákra. Az állították, hogy a nácik között az ilyen emberek aránya nagyon megnőtt, és emiatt tűnhet úgy, hogy egy egész népet illet kollektív felelősség. Ezt az állítást cáfolták meg később Milgram kísérletei. Adorno nem mondta ki, hogy a hétköznapi ember is képes bármiféle hasonló tett elkövetésére. Ha tudta is, nem merte kimondani, és ez az akkori közállapotokat tekintve érthető. A győztes országok mind a németeket okolták mindenért, ezért nem lett volna szerencsés azt állítani, hogy egy amerikai vagy brit állampolgár is megtehette volna ugyanezt a megfelelő hatalmi működések hatására.
Az ember tehát alapvetően nem tekinti saját magát olyannak, aki az embertelenség elkövetésére alkalmas lehet, sőt eleve elveti ezeket a dolgokat. Mégis van egy tényező, amely arra késztetheti, hogy olyan tetteket hajtson végre, amelyek ellenkeznek a korábban magáévá tett értékrenddel. Ez a tényező pedig a felsőbb hatalom. Az utasítás, a parancs hatása mindenki számára alulértékelt, mégis a példák azt mutatják, hogy olyan tettekre is képesek rávenni egyéneket, amelyek korábban teljesen abnormálisnak hatottak. A felsőbb hatalom tehát egy olyan tényező, amely ösztönzőleg hathat az emberi lélek legsötétebb részeinek előtérbe helyeződésére. Így tehát ez nem csak személyes, hanem társadalmi tényező is. Személyes, mert az emberben benne van a cselekedet, társadalmi, mert a motivációt egy közösségben találja meg az ember. Ugyanakkor az a kérdés is felvetődik, hogy az emberben ennyire kódoltan jelen van az, hogy bármilyen parancsnak engedelmeskedjen? Véleményem szerint nincs benne, csupán a pillanatnyi érdek és helyzet adhatja azt a lelki indíttatást, hogy alávesse magát effajta utasításoknak. Gondoljunk csak bele, hogy a szélsőséges eszmék torz valóságot állítanak az emberek szeme elé, egy olyan idealizált világot, ami mindenkinek tetszik, mégis tele van szőve az adott gondolkodási mód szálaival. Ezt a világot tűzik ki elérendő célnak, és mivel az emberek szimpatizálnak ezzel a törekvéssel - főleg saját hasznukat nézve -, így a támogatóbázis is meg van teremtve. Az emberek tehát akaratlanul, a saját érdekeiket előtérbe helyezve építenek egy olyan rendszert, amelyet előtte élesen elleneztek volna. És ha egyszer már belekerültek, egyre nehezebb onnan kilépni, mivel egyre jobban számítanak rá, és egyre fontosabb építőköve lesz ennek az „épületnek”.
Az embertelenség Bauman szerint függ a távolságtól is. Minél távolabb érezzük magunktól az áldozatot, annál inkább személytelenül és kegyetlenül viselkedünk vele szemben. Ez ismét egy szélsőséges alaptörvény. A nácik ellenségképet állítottak az emberek és maguk elé, ezáltal megnövelve a társadalmi távolságokat. Így már könnyebb volt megtenni azokat a rémtetteket az embereknek, amelyek a holokausztot jellemezték. Ennek a céljából alkalmazták például a gázkamrákat. A keleti fronton a német katonák a háború elején golyóval végezték ki a zsidókat, de ez túl nagy megrázkódtatást jelentett nekik, így kellett egy más megoldást találni. A gázkamra hatékonyabb volt mennyiségi szempontból, és csökkentette a lelki megrázkódtatást, hiszen az épület falain nem láttak be a katonák. Sőt, a halottak „eltakarítását” is foglyokkal végeztették, ezáltal távolítva maguktól még a halott ellenséget is. Milgram kísérletei is bizonyítják, hogy a testi kontaktus csökkenésével majd az áldozat érzékelésének megszűnésével növekszik a kegyetlenség, ez pedig egyszerű okra vezethető vissza: ha az ember nem látja tettei következményét, nem érez irántuk felelősséget. A kínzók között kialakul egyfajta összetartozás, amely tovább növeli az áldozat magányosságát és elszigeteltségét. Ők az aktív szereplők, míg az áldozat passzív, ezáltal elveszítve emberi mivoltának jellemzőit, már-már tárggyá lealacsonyodva. A kínzók összetartozása egyben nagyobb bátorságot is ad a tettek elkövetéséhez, csökkenti a felelősségérzetet. Ez pedig ismét egy kollektív tulajdonság.
A folyamat, amely egy emberben lejátszódik egy ilyen dologban való részvétel alkalmával, eléggé egyszerűen leírható, és a legtöbb esetben egyirányú. Hasonlít a függőség kialakulásához. Egy függő először úgy gondolja, kipróbálja az adott szert (legyen az alkohol, drog, cigaretta, bármi), majd szépen lassan ez a kipróbálás átcsap fogyasztássá, amelynek a mértéke folyamatosan növekszik. Az ember többnyire hazudik magának, és nem mondja ki az igazságot, de ha mégis eljut a felismerésig, a leszokás akkor is sok erőt és szenvedést igényel. Így van ez a vizsgált emberi viselkedéssel is. Az első lépéseket könnyen megtesszük, ekkor még a következmények elérhetetlennek tűnnek. Aztán, ahogy az ember halad, egyre jobban benne lesz a dolgok közepében, ezáltal egyre több felelősség hárul rá, ami nyomasztani kezdi, és ekkor elgondolkozik a „hogyan tovább?”-on, de már késő, a kilépés túl nagy áldozattal jár, így inkább folytatja a megkezdett munkát birkatürelemmel. Ezt is bizonyítják Milgram kísérletén keresztül. A kísérleti alanyoknak minden rossz válasz után áramütést kell mérniük az áldozatra. Először csak kis feszültséggel kezdenek, de fokozatosan növelik a dózist, ami már károssá is válhat. Amikor érzi az ember, hogy erkölcsileg már nem elfogadható ekkora kínzásnak kitenni az áldozatot, akkor megpróbál leállni, de nem teheti, mivel a saját lelkiismeretével sem képes elszámolni. Felvetődik benne a kérdés: „Az előző áramütést miért mértem az alanyra?” Így aztán egyfajta láncolatba keveredik, amelyben a korábbi cselekedetei ösztönzik arra, hogy folytassa a műveletet, mivel nem talál rájuk indoklást. Ez pedig már az ember önzőségének és önámításának példája. Mivel nem néz szembe a múltbeli bűneivel, nem képes elítélni önmagát, így inkább folytatja azt a dolgot, amelyre amúgy már semmi sem ösztönzi, minthogy azt mondja, hogy „igen, hibáztam”. Ez a bűntudat pedig közösségben még inkább elviselhető, mivel az ember hozzá hasonlókat talál, ezáltal egyfajta önigazolásban lesz része. „Nem csak én tettem ezt” - gondolja, és ez a kollektív felelősségvállalás megnyugtatólag hat rá. Így aztán képesek kiállni még a legnagyobb bűn mellett is, csak hogy magukat megvédjék a támadásoktól.
A holokauszt végrehajtásának egyik elengedhetetlen követelménye volt a megfelelő bürokrata rendszer kidolgozása és működtetése. A nácik kitűnően üzemeltették a hivatalaikat, amelyek ezáltal hatékonyan végezték a rájuk kiszabott feladatokat. A bürokráciában a moralitás kérdésköre fel sem vetődhet, és ezáltal lehet életképes a csőcselékkel szemben a szervezettség. Itt az utasítást mindenki felülről kapja, így aztán nem kell elgondolkoznia annak erkölcsi tartalmán, és a felelősséget is elháríthatja magáról. A végrehajtók minőségi munkáját szavatolja az, hogy egyedül erre kell figyelniük, más tényezőkkel nem kell foglalkozniuk, csakis a feladat végrehajtásával. A bürokrácia szereplői könnyebbséghez jutnak, hiszen az erkölcsi döntések meghozatalának terhét leveszik a vállukról. A Milgram-féle kísérletben az alanyoknak elmondott cél a tudomány fejlődése volt, amelyet a legtöbben elfogadtak, és ennek érdekében az áramütéseket szemrebbenés nélkül rámérték az áldozatokra. Akik mégis ellenkeztek, azokat is megnyugtatták egy olyan mondattal, ami látszólag szépen hangzik és a mögöttes tartalmán felesleges elgondolkozni. A bürokrácia nagyon fontos építőköve a lojalitás, ami szintén a felsőbb hatalomra mutat. A megfelelés vágya, és a rendszerben való bennmaradás kényszere alapozza meg a tagok hűségét, és a minél minőségibb munkavégzést. Ha a résztvevők mégis megpróbálják meghatározni saját tetteik erkölcsi értékét, azt nem a következmények tükrében teszik, hanem a parancsoknak való megfelelés tekintetében. Ha úgy tettek mindent, ahogy elvárták tőlük, akkor semmi kétségük sincs afelől, hogy erkölcsös cselekedetet hajtottak végre, hiszen a szent cél érdekében tették. Így tehát a kötelességtudat és a fegyelem segíti az embert abban, hogy bármit végrehajtson, amit elvárnak tőle, mindenféle erkölcsi aggály nélkül.
A kísérletben mindenkinek megvolt a saját posztja, ezáltal a saját felelőssége is. Az alany úgy érezte, hogy ő csak eszköz ezáltal semmiféle felelősség nem terheli, mindent áthárított a kísérletvezetőre. Így volt ez a náciknál is. Hitler azt mondta, hogy csináljuk ezt, akkor ezt fogjuk csinálni. Hogy miért, azt nem tudjuk, de csináljuk, a felelősség nem a miénk. Ezt lehet annak a számlájára írni, hogy az emberek átadták a felelősséget, és lehet arra is fogni, hogy elviselték, hogy parancsoljanak nekik, valamiféle ismeretlen okból. A cselekvő tehát közvetítő szerepet játszik, ezáltal a helyzetet olyan szempontból látja, hogy az utasítást mennyire tudja végrehajtani. A könyv egy érdekes kifejezést is használ, a „szabadon lebegő felelősséget”. Ez a kollektív bűnelkövetésnél jelentkezik. Lényegében azt jelenti, hogy a szereplők közül mindenki hárít, úgy hiszik, hogy a felelősség nem őket terheli, és végül senki sem marad, akiről mindenki egyértelműen állítja, hogy felelős. Ez történt például Ruandában is, ahol a hutuknak nem volt igazán vezetőjük, és nem is érezték magukat bűnösnek személy szerint. Sikerült elhitetniük magukkal, hogy ők nem cselekedtek rosszat, és elhárítoták magukról a felelősséget.
A Milgram-féle kísérletnél több tényező is eltért a valóságos környezetben tapasztalhatótól, így meg kell vizsgálni ezeket a viselkedésformákat az életben is. Ha csoportosan követik el az emberek ezeket a dolgokat, akkor közben kialakulnak közöttük különböző tényezők: a szolidaritás, az összetartozás érzése minden bizonnyal befolyásolja a cselekvéseket, felerősíti őket. A másik tényező a kísérletben az autoritás, a felső hatalom volt. Milgramnél a kísérletvezető képviselte ezt, míg a való életben a politikai hatalom tölti be ezt a szerepet. A politikai pluralizmus pedig ellensége az effajta viselkedés előhozatalának. Ha van választási lehetőség, az ember mérlegel és a dolgok mögé lát. Amikor azonban csak egy dolgot választhat, akkor nem gondol bele, hiszen nincs értelme, és elfogadja a fennálló rendszert. Ezáltal az a hatalom korlátlan befolyást kap az ember életébe és képes lesz irányítani és olyan cselekvésekre rávenni, amelyek erkölcsileg aggályosak.
Egy másik kutató, Philip Zimbardo egy még nyomasztóbb kísérletet hajtott végre. Úgy zárt össze embereket, hogy kiosztotta a fogoly és az őr szerepeket. Az őrök egyre jobban megvadultak, olyan dolgokat tettek, amelyeket hétköznapi emberként a legmerészebb álmaikban sem gondoltak volna. A foglyok pedig meghunyászkodtak, elviselték a kínzást, és lelkileg egyre jobban összetörtek, megadták magukat a hatalomnak. Az őrök egyre jobban meg voltak győződve arról, hogy a foglyok nem emberek, és körülbelül így is bántak velük. Ez segítette őket abban, hogy embertelenségeket hajtsanak végre, hiszen egy emberi lénnyel mégis nehezebben néztek volna szembe, mint egy alacsonyabb rendűvel.
Ezen írás rávilágít az emberi lélek legsötétebb oldalára, és bebizonyítja, hogy mindenkiben ott lapul a gonosz. Kis túlzással egy szociális munkásból is lehet SS-tiszt, és ezt az információt egyelőre kevesen fogadják el. Ez az emberiség egyik nagy kihívása. Vajon szembe tudunk-e nézni magunkkal?
Az engedelmesség etikája - elemzés
Elemezésem tárgyául Zygmunt Bauman „A modernitás és a holokauszt” című könyvének hatodik fejezetét, „Az engedelmesség etikáját” választottam. Az írás érdekes társadalmi kérdéseket feszeget, amelyeket főleg a huszadik századi genocídiumok, népirtások vetettek fel. A hitleri Németország borzalmai, az örmények kiirtása Törökországban vagy napjainkban Darfúr problémája mind-mind a holokauszt kérdésköréhez kapcsolódik. A kérdés, amelyet ezen írás feszeget, a következő: „Lehet-e bárkit arra utasítani, hogy végrehajtson ilyen, és ehhez hasonló borzalmakat?”
Bauman a fejezetben főleg Stanley Milgram, a Yale egyetem egyik pszichológusa által végrehajtott kísérletét elemzi. Milgram 1974-ben publikálta az eredményeket, amelyek meglepőek és ijesztőek is egyben. A kísérletek rámutattak arra, hogy szinte bárki, bármikor képes részt venni a holokausztban nemtől, kortól, társadalmi helyzettől függetlenül. Az eredmény természetesen nagy vitát kavart a tudóstársadalomban, érthető módon. Elvégre egy ilyen információt nem könnyű igaznak elfogadni, mivel az ember alapvetően úgy gondolja, hogy őbenne nincs meg az a rossz, ami a rémtettek elkövetésére sarkall. Így erősen támadták Milgramet, módszereit és az egész kísérletet erkölcstelennek mondták. Azonban ez az elutasítás is jól kifejezi az alapvető emberi naivságot, az ember önismeretének és önelfogadásának hiányosságait.
Milgram kísérletével rámutatott egy fontos dologra: a parancsok elvakult követésének képessége mindannyiunkban jelen van, és ez néha sokkal rosszabb eredményhez vezet, mint ha nem engedelmeskednénk. Ezt az igazságot ismerték fel azok az emberek, akikből később népvezérek és diktátorok váltak, és ezt használták ki arra, hogy politikai eszmékbe burkoltan nyíltan uszítsák a népet.
Hitler felhasználta a poroszos fegyelmet és a precizitást, ezeket az alapvető német jellembeli sajátosságokat céljai eléréséhez. Az SS és az SA nevű katonai szervezetek olyan jól felépített osztagok voltak, amelyek létrehozása és működése az első pillanattól az utolsóig át volt gondolva. Vagy a korabeli felvételeken láthatjuk, ahogy a nagy náci felvonulásokon az egyszerű közemberek díszsorfalat állnak a „Führernek”, miközben karlendítéssel jelzik tiszteletüket. Ez a látvány is erősíti a hitleri Németország társadalmának militáris jellegéről elmondottakat.
A másik példa lehetne erre az 1994-es ruandai vérengzés. A hutu és tuszi törzsek főleg a belgák által felszított ellenségeskedése a ruandai elnök halála után népirtásba csapott át. A rádióban harsogott a felhívás („Vágjátok ki a magas fákat”), miszerint csoportokat alkotva, módszeresen végezzék ki a tuszikat. Az addig jóban levő szomszédok, barátok, ismerősök hirtelen halálos ellenséggé váltak, sőt lehetett olyanról is hallani, hogy a hutu férj megölte tuszi feleségét. A propaganda ereje óriási volt, mint ahogy azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy addig jó viszonyban lévő emberek estek egymásnak. Azonban itt is felfedezhetők még hátsó tényezők, elsősorban az évszázados kisebbségi kormányzás vagy az Afrikában mindenfelé feszülő törzsi ellentétek.
A második világháború után - érthető módon- többen is megpróbálták megmagyarázni a holokauszt elkövetésének indítékait a résztvevőkben. Adorno és az általa vezetett tudóscsapat például arra a következtetésre jutott, hogy ezt egy bizonyos emberfajta képes csak elkövetni, amely hajlamosabb a rémtettekre és a nácikhoz kapcsolódó egyéb viselkedési formákra. Az állították, hogy a nácik között az ilyen emberek aránya nagyon megnőtt, és emiatt tűnhet úgy, hogy egy egész népet illet kollektív felelősség. Ezt az állítást cáfolták meg később Milgram kísérletei. Adorno nem mondta ki, hogy a hétköznapi ember is képes bármiféle hasonló tett elkövetésére. Ha tudta is, nem merte kimondani, és ez az akkori közállapotokat tekintve érthető. A győztes országok mind a németeket okolták mindenért, ezért nem lett volna szerencsés azt állítani, hogy egy amerikai vagy brit állampolgár is megtehette volna ugyanezt a megfelelő hatalmi működések hatására.
Az ember tehát alapvetően nem tekinti saját magát olyannak, aki az embertelenség elkövetésére alkalmas lehet, sőt eleve elveti ezeket a dolgokat. Mégis van egy tényező, amely arra késztetheti, hogy olyan tetteket hajtson végre, amelyek ellenkeznek a korábban magáévá tett értékrenddel. Ez a tényező pedig a felsőbb hatalom. Az utasítás, a parancs hatása mindenki számára alulértékelt, mégis a példák azt mutatják, hogy olyan tettekre is képesek rávenni egyéneket, amelyek korábban teljesen abnormálisnak hatottak. A felsőbb hatalom tehát egy olyan tényező, amely ösztönzőleg hathat az emberi lélek legsötétebb részeinek előtérbe helyeződésére. Így tehát ez nem csak személyes, hanem társadalmi tényező is. Személyes, mert az emberben benne van a cselekedet, társadalmi, mert a motivációt egy közösségben találja meg az ember. Ugyanakkor az a kérdés is felvetődik, hogy az emberben ennyire kódoltan jelen van az, hogy bármilyen parancsnak engedelmeskedjen? Véleményem szerint nincs benne, csupán a pillanatnyi érdek és helyzet adhatja azt a lelki indíttatást, hogy alávesse magát effajta utasításoknak. Gondoljunk csak bele, hogy a szélsőséges eszmék torz valóságot állítanak az emberek szeme elé, egy olyan idealizált világot, ami mindenkinek tetszik, mégis tele van szőve az adott gondolkodási mód szálaival. Ezt a világot tűzik ki elérendő célnak, és mivel az emberek szimpatizálnak ezzel a törekvéssel - főleg saját hasznukat nézve -, így a támogatóbázis is meg van teremtve. Az emberek tehát akaratlanul, a saját érdekeiket előtérbe helyezve építenek egy olyan rendszert, amelyet előtte élesen elleneztek volna. És ha egyszer már belekerültek, egyre nehezebb onnan kilépni, mivel egyre jobban számítanak rá, és egyre fontosabb építőköve lesz ennek az „épületnek”.
Az embertelenség Bauman szerint függ a távolságtól is. Minél távolabb érezzük magunktól az áldozatot, annál inkább személytelenül és kegyetlenül viselkedünk vele szemben. Ez ismét egy szélsőséges alaptörvény. A nácik ellenségképet állítottak az emberek és maguk elé, ezáltal megnövelve a társadalmi távolságokat. Így már könnyebb volt megtenni azokat a rémtetteket az embereknek, amelyek a holokausztot jellemezték. Ennek a céljából alkalmazták például a gázkamrákat. A keleti fronton a német katonák a háború elején golyóval végezték ki a zsidókat, de ez túl nagy megrázkódtatást jelentett nekik, így kellett egy más megoldást találni. A gázkamra hatékonyabb volt mennyiségi szempontból, és csökkentette a lelki megrázkódtatást, hiszen az épület falain nem láttak be a katonák. Sőt, a halottak „eltakarítását” is foglyokkal végeztették, ezáltal távolítva maguktól még a halott ellenséget is. Milgram kísérletei is bizonyítják, hogy a testi kontaktus csökkenésével majd az áldozat érzékelésének megszűnésével növekszik a kegyetlenség, ez pedig egyszerű okra vezethető vissza: ha az ember nem látja tettei következményét, nem érez irántuk felelősséget. A kínzók között kialakul egyfajta összetartozás, amely tovább növeli az áldozat magányosságát és elszigeteltségét. Ők az aktív szereplők, míg az áldozat passzív, ezáltal elveszítve emberi mivoltának jellemzőit, már-már tárggyá lealacsonyodva. A kínzók összetartozása egyben nagyobb bátorságot is ad a tettek elkövetéséhez, csökkenti a felelősségérzetet. Ez pedig ismét egy kollektív tulajdonság.
A folyamat, amely egy emberben lejátszódik egy ilyen dologban való részvétel alkalmával, eléggé egyszerűen leírható, és a legtöbb esetben egyirányú. Hasonlít a függőség kialakulásához. Egy függő először úgy gondolja, kipróbálja az adott szert (legyen az alkohol, drog, cigaretta, bármi), majd szépen lassan ez a kipróbálás átcsap fogyasztássá, amelynek a mértéke folyamatosan növekszik. Az ember többnyire hazudik magának, és nem mondja ki az igazságot, de ha mégis eljut a felismerésig, a leszokás akkor is sok erőt és szenvedést igényel. Így van ez a vizsgált emberi viselkedéssel is. Az első lépéseket könnyen megtesszük, ekkor még a következmények elérhetetlennek tűnnek. Aztán, ahogy az ember halad, egyre jobban benne lesz a dolgok közepében, ezáltal egyre több felelősség hárul rá, ami nyomasztani kezdi, és ekkor elgondolkozik a „hogyan tovább?”-on, de már késő, a kilépés túl nagy áldozattal jár, így inkább folytatja a megkezdett munkát birkatürelemmel. Ezt is bizonyítják Milgram kísérletén keresztül. A kísérleti alanyoknak minden rossz válasz után áramütést kell mérniük az áldozatra. Először csak kis feszültséggel kezdenek, de fokozatosan növelik a dózist, ami már károssá is válhat. Amikor érzi az ember, hogy erkölcsileg már nem elfogadható ekkora kínzásnak kitenni az áldozatot, akkor megpróbál leállni, de nem teheti, mivel a saját lelkiismeretével sem képes elszámolni. Felvetődik benne a kérdés: „Az előző áramütést miért mértem az alanyra?” Így aztán egyfajta láncolatba keveredik, amelyben a korábbi cselekedetei ösztönzik arra, hogy folytassa a műveletet, mivel nem talál rájuk indoklást. Ez pedig már az ember önzőségének és önámításának példája. Mivel nem néz szembe a múltbeli bűneivel, nem képes elítélni önmagát, így inkább folytatja azt a dolgot, amelyre amúgy már semmi sem ösztönzi, minthogy azt mondja, hogy „igen, hibáztam”. Ez a bűntudat pedig közösségben még inkább elviselhető, mivel az ember hozzá hasonlókat talál, ezáltal egyfajta önigazolásban lesz része. „Nem csak én tettem ezt” - gondolja, és ez a kollektív felelősségvállalás megnyugtatólag hat rá. Így aztán képesek kiállni még a legnagyobb bűn mellett is, csak hogy magukat megvédjék a támadásoktól.
A holokauszt végrehajtásának egyik elengedhetetlen követelménye volt a megfelelő bürokrata rendszer kidolgozása és működtetése. A nácik kitűnően üzemeltették a hivatalaikat, amelyek ezáltal hatékonyan végezték a rájuk kiszabott feladatokat. A bürokráciában a moralitás kérdésköre fel sem vetődhet, és ezáltal lehet életképes a csőcselékkel szemben a szervezettség. Itt az utasítást mindenki felülről kapja, így aztán nem kell elgondolkoznia annak erkölcsi tartalmán, és a felelősséget is elháríthatja magáról. A végrehajtók minőségi munkáját szavatolja az, hogy egyedül erre kell figyelniük, más tényezőkkel nem kell foglalkozniuk, csakis a feladat végrehajtásával. A bürokrácia szereplői könnyebbséghez jutnak, hiszen az erkölcsi döntések meghozatalának terhét leveszik a vállukról. A Milgram-féle kísérletben az alanyoknak elmondott cél a tudomány fejlődése volt, amelyet a legtöbben elfogadtak, és ennek érdekében az áramütéseket szemrebbenés nélkül rámérték az áldozatokra. Akik mégis ellenkeztek, azokat is megnyugtatták egy olyan mondattal, ami látszólag szépen hangzik és a mögöttes tartalmán felesleges elgondolkozni. A bürokrácia nagyon fontos építőköve a lojalitás, ami szintén a felsőbb hatalomra mutat. A megfelelés vágya, és a rendszerben való bennmaradás kényszere alapozza meg a tagok hűségét, és a minél minőségibb munkavégzést. Ha a résztvevők mégis megpróbálják meghatározni saját tetteik erkölcsi értékét, azt nem a következmények tükrében teszik, hanem a parancsoknak való megfelelés tekintetében. Ha úgy tettek mindent, ahogy elvárták tőlük, akkor semmi kétségük sincs afelől, hogy erkölcsös cselekedetet hajtottak végre, hiszen a szent cél érdekében tették. Így tehát a kötelességtudat és a fegyelem segíti az embert abban, hogy bármit végrehajtson, amit elvárnak tőle, mindenféle erkölcsi aggály nélkül.
A kísérletben mindenkinek megvolt a saját posztja, ezáltal a saját felelőssége is. Az alany úgy érezte, hogy ő csak eszköz ezáltal semmiféle felelősség nem terheli, mindent áthárított a kísérletvezetőre. Így volt ez a náciknál is. Hitler azt mondta, hogy csináljuk ezt, akkor ezt fogjuk csinálni. Hogy miért, azt nem tudjuk, de csináljuk, a felelősség nem a miénk. Ezt lehet annak a számlájára írni, hogy az emberek átadták a felelősséget, és lehet arra is fogni, hogy elviselték, hogy parancsoljanak nekik, valamiféle ismeretlen okból. A cselekvő tehát közvetítő szerepet játszik, ezáltal a helyzetet olyan szempontból látja, hogy az utasítást mennyire tudja végrehajtani. A könyv egy érdekes kifejezést is használ, a „szabadon lebegő felelősséget”. Ez a kollektív bűnelkövetésnél jelentkezik. Lényegében azt jelenti, hogy a szereplők közül mindenki hárít, úgy hiszik, hogy a felelősség nem őket terheli, és végül senki sem marad, akiről mindenki egyértelműen állítja, hogy felelős. Ez történt például Ruandában is, ahol a hutuknak nem volt igazán vezetőjük, és nem is érezték magukat bűnösnek személy szerint. Sikerült elhitetniük magukkal, hogy ők nem cselekedtek rosszat, és elhárítoták magukról a felelősséget.
A Milgram-féle kísérletnél több tényező is eltért a valóságos környezetben tapasztalhatótól, így meg kell vizsgálni ezeket a viselkedésformákat az életben is. Ha csoportosan követik el az emberek ezeket a dolgokat, akkor közben kialakulnak közöttük különböző tényezők: a szolidaritás, az összetartozás érzése minden bizonnyal befolyásolja a cselekvéseket, felerősíti őket. A másik tényező a kísérletben az autoritás, a felső hatalom volt. Milgramnél a kísérletvezető képviselte ezt, míg a való életben a politikai hatalom tölti be ezt a szerepet. A politikai pluralizmus pedig ellensége az effajta viselkedés előhozatalának. Ha van választási lehetőség, az ember mérlegel és a dolgok mögé lát. Amikor azonban csak egy dolgot választhat, akkor nem gondol bele, hiszen nincs értelme, és elfogadja a fennálló rendszert. Ezáltal az a hatalom korlátlan befolyást kap az ember életébe és képes lesz irányítani és olyan cselekvésekre rávenni, amelyek erkölcsileg aggályosak.
Egy másik kutató, Philip Zimbardo egy még nyomasztóbb kísérletet hajtott végre. Úgy zárt össze embereket, hogy kiosztotta a fogoly és az őr szerepeket. Az őrök egyre jobban megvadultak, olyan dolgokat tettek, amelyeket hétköznapi emberként a legmerészebb álmaikban sem gondoltak volna. A foglyok pedig meghunyászkodtak, elviselték a kínzást, és lelkileg egyre jobban összetörtek, megadták magukat a hatalomnak. Az őrök egyre jobban meg voltak győződve arról, hogy a foglyok nem emberek, és körülbelül így is bántak velük. Ez segítette őket abban, hogy embertelenségeket hajtsanak végre, hiszen egy emberi lénnyel mégis nehezebben néztek volna szembe, mint egy alacsonyabb rendűvel.
Ezen írás rávilágít az emberi lélek legsötétebb oldalára, és bebizonyítja, hogy mindenkiben ott lapul a gonosz. Kis túlzással egy szociális munkásból is lehet SS-tiszt, és ezt az információt egyelőre kevesen fogadják el. Ez az emberiség egyik nagy kihívása. Vajon szembe tudunk-e nézni magunkkal?