Már csak ez hiányzott! - 12. fejezet
12. fejezet
Január közepén egy éjjel elkezdett hullni a hó, és valahogy nem bírt leállni. Az egész világ csillogott és villogott tőle, és még az O’Shea ház is megszépült a fénylően fehér lepel alatt. Nagyjából egy hónappal ezelőtt Bobby felszerelt az ablakokra egy kis karácsonyi világítást, és Tommy azóta is ott hagyta őket. Ki a fenét érdekelt, hogy már az Új év is elmúlt és az ünnepeknek is rég vége? Azok a hülye kis villódzó fények mindig megmosolyogtatták, ezért úgy gondolta, hogy maradjanak csak ott, amíg maguktól be nem adják a kulcsot.
Az egyetlen dolog, amit Tommy utált a hóban, az a benne való járkálás volt. Szinte minden éjjel mire hazaért a munkából, teljesen át volt fagyva. Attól tartott, hogy a cipőiben egyszer kockásra fagy a lába, de végül a gondolat csak arra sarkallta őt, hogy gyorsabban szedje a lábait.
Egy sötét és fagyos délutánon Carrie somfordált be a konyhába, az arcán aggódás tükröződött.
- Mi a baj, Carrie? - kérdezte Mike. A tűzhely mellett állt, és épp vizet forralt egy kis forró csokihoz. Tommy is felpillantott a kislányra, és várta a válaszát.
- Már három napja nem láttuk Judyt - mondta, és lehuppant az egyik székre.
- Biztos vagyok benne, hogy Bobby szólt volna, ha valami gond van. - Tommy ezt teljesen komolyan gondolta. Bár neki is furcsa volt, hogy az asszony hónapokon át azon fáradozott, hogy a közelükbe kerüljön, most pedig csak úgy szó nélkül eltűnik. - Lehet, hogy sok a dolga.
Amikor a konyha kiürült, Tommy fogta a telefonját, és felhívta Bobbyt. A zsaru épp járőrözött, de Tommy már tapasztalatból tudta, hogy válaszolni fog, ha csak épp nem tartóztat le valakit. Bár még letartóztatás közben is felvenné a telefont.
- Hogy vannak a fánkjaid, zsarukám? - kérdezte Tommy, amikor Bobby közölte vele, hogy megálltak kávét venni.
Bobby nevetett, majd laposan hozzátette: - Milyen vicces vagy, Tom. Ezt még sose hallottam.
Tommy belemosolygott a telefonba. Már egy hét is elmúlt azóta, hogy utoljára találtak néhány percet arra, hogy kettesben legyenek, és hiányzott neki, hogy csókolhassa és érinthesse a férfit. Bár most nem pont emiatt hívta őt fel. - Figyelj, ne nagyon képzelj bele semmi többet a kérdésem, de… Mi van az édesanyáddal?
- Mire célzol? Csinált valamit?
- Semmit, és nála pont ez a furcsa. Egyikünk se látta már őt jó néhány napja, és még a telefont se veszi fel.
Egy hosszabb szünet után Tommy hallotta, ahogy a vonal túlsó végén Bobby felsóhajt.
- Az évnek ebben a szakaszában mindig depresszív hangulatba kerül.
- Csak nem valami Karácsony-utáni levertség? - értetlenkedett Tommy.
Bobby egy újabb sóhajt hallatott, ami lehetett volna akár egy nevetés-féle is, ha nem hangzott volna olyan szomorúan. - Nem, csak… Az apám néhány évvel ezelőtt halt meg, és közeledik a halálának az évfordulója. Tavaly nagyjából egy hétig csak odabent üldögélt a házban a fürdőköpenyébe burkolózva, és sírdogált. - Egy pillanatra újra elhallgatott. - Még mindig nehezen viseli, de túlteszi magát rajta, mihelyst párszor átlapozta az összes fotóalbumot, és legalább ezerszer végignézte az esküvői képeiket. Utána majd meglátogatja a sírját, virágot visz rá, és megint minden rendben lesz.
- Jézusom - motyogta Tommy, ahogy hirtelen ránehezedett valaki más fájdalmának a súlya. Egyáltalán nem tetszett neki ez az érzés. - Ez szívás.
- Igen, az - Bobby csak ennyit fűzött hozzá, de hát mi mást mondhatott volna még. - Figyelj, most mennem kell. Hívást kaptunk.
Tommynak erre görcsbe rándult a gyomra. Utálta, amikor ezt hallotta. - Rendben. Vigyázz magadra!
- Mint mindig. Szeretlek!
- Én is szeretlek. Igyekezz egy darabban maradni, hogy később megmutathassam, milyen nagyon. - Tommy minden beleadott, hogy ne tűnjön túl aggodalmaskodónak.
- Igyekezni fogok. - Ezzel Bobby megszakította a vonalat.
Tommy egy darabig csak nézelődött a konyhában. Judy egyik sütihordója üresen és tisztán hevert a konyhaszekrényen, mellette néhány másik edény, amik szintén az övé voltak. Davey történelmi beszámolója, amire Judy segítségének köszönhetően jelest kapott, a hűtőszekrény ajtaján csüngött. Zoe sétált be a konyhába, kezében azt a rongybabát szorongatta, amit Judytól kapott ajándékba a fa alá. Tommy lemondóan felsóhajtott, majd kezével végigfutott az arcán. - A fene enné meg! - motyogta.
A kislány felpillantott rá, mintha csak hozzá beszélt volna. Tom erre felnevetett, és a karjaiba vette a kislányt. - Akarsz menni ta-ta? - kérdezte tőle. Zoe hevesen bólogatott, hogy még a göndör fürtjei is az arcába repültek.
***Nagyjából egy órájukba telt, amíg összeütöttek egy tepsire való brownie-t, amíg Davey elugrott az üzletbe, hogy hozzon egy csokor virágot (és fizessen is érte), amíg az összes gyerek szépen felöltözött, és elfoglalta a helyét a kocsiban. A virágok luxuscikknek számítottak, amire nem igazán volt keretük, a kocsiban pedig kevés volt az ülőhely mind a nyolcuknak. Tommy tisztában volt vele, hogy nem helyes, de megengedte Collinnak, hogy a kocsi hátuljában üljön a padlón. Így Judy házáig lassan, és felettébb óvatosan vezetett.
Négyszer nyomta meg az ajtócsengőt, és már pont azon volt, hogy kopogni kezd az ajtón, amikor is végül Judy válaszolt a csengőre. A fürdőköpenyében volt, amit szorosan megkötött, hogy elfedje a pizsamáját. A szemei és az orra duzzadtak és vörösek voltak. Az ember azt hihette volna, hogy csak megfázott, de ő már megtudta Bobbytól a kellő információkat. A nő megpróbált mosolyogni a gyerekekre, majd Tommyra pillantott. - Ez most nem a…
- Nem a megfelelő idő? - kérdezte a nő szavába vágva. - Talán kissé idegesítő, amikor váratlanul toppan be valaki látogatóba?
Judy csípőre tette a kezeit, és pont olyan pózt vett fel, amivel a „ne vitatkozz velem” témát szokta megkezdeni, de most odáig nem jutott el. Oldalt lépett, hogy Max át tudja verekedni magát a gyerektömegen. A kisfiú a az asszony felé nyújtotta a csokor virágot, és a nevén szólította. Judy arckifejezése ellágyult, és már könnyebben ment neki a mosolygás is, bár a fájdalom még nyilvánvalóan ott bujkált benne, és Tommy teljesen meg tudta őt érteni. Judy a karjaiba vette a kisfiút, megpuszilta az arcát, és ellépett az ajtótól, hogy beljebb engedje a gyerekeket.
- Hoztunk brownie-t is - újságolta Carrie, ahogy elsétált a nő mellett.
Már mindannyian jártak néhányszor az elmúlt pár hónapban Judy házában, így ismerték a járást. Judy letette Maxet, és megkérte Colleent, hogy segítsen neki vázába tenni a virágokat. Amikor Tommy és ő végre egyedül maradtak, becsukta az ajtót, és ennyit mondott: - Ez övön aluli volt.
Tom egy darabig szótlanul figyelte az asszonyt, és azon gondolkodott, hogy elüsse-e a kommentet egy viccel, de végül a komolyság mellett döntött. - Mi mindig gondoskodunk a mieinkről. És az ilyen napokon senkinek sem lenne szabad egyedül lennie.
Judy a férfi nyakába vetette magát, szorosan átölelte. - Annyira jó fiú vagy - suttogta.
Tom hallotta, ahogy a nő halkan beleszipogott a vállába. - Sosem mentem volna el ilyen messzire, de tudom, mikor kell beugrani valakihez előző bejelentés nélkül.
Judy a könnyein keresztül felnevetett, majd elhúzódott Tomtól, és a könnyeit törölgette.
***A dohányzóasztal tele volt szórva fényképekkel, középen pedig egy nyitott album hevert. A gyerekek a hátsó udvarban építettek hóembert, miközben Judy és Tommy a nappaliban ültek a kanapén. Az asszony megmutatta neki Bobby gyerekkori képeit, amelyek között volt néhány olyan is, amin idegen gyerekek is voltak még abból az időből, amikor Judy aktívan részt vett a nevelőszülő programban. Az esküvői képeket látva Tommy megdöbbent, hogy a zsaru mennyire hasonlít az apjára. A viselkedési stílusát talán az anyjától örökölte, de a szőke haját és a kék szemét az apjának köszönhette.
- Tudod - mondta Judy az albumban lapozgatva -, az egészben az a vicces, hogy Warren utálta volna ezt. - Becsukta a könyvet, és hátradőlt, hátát a párnáknak vetve. - Ahányszor ezt csinálom, tudom, hogy valahonnan figyel engem. Olyankor tisztán hallom a hangját a fejemben, ahogy azt mondja nekem, ideje lenne ezt abbahagynom. - A nevetése tele volt bánattal és emlékekkel, de már nem sírt, ezért Tommy úgy vélte, hogy ez már haladás.
Tomnak átfutott az agyán, hogy a holtak nem igazán tudnak parancsolgatni a túloldalról, de ezt inkább nem mondta ki hangosan. - Mit szólna hozzá, ha csatlakoznánk Önhöz, amikor elmegy a temetőbe meglátogatni a sírját? - kérdezte tétovázva.
Judy szemei újra megteltek könnyekkel, és Tommy lélekben jól megrugdosta magát, amiért a nem megfelelő dolgot mondott a nem megfelelő időben. A nő a kezébe fogta a kezét, és a fejét Tom vállára hajtotta.
- Azt hiszem, az nagyon jólesne.
Még hosszú ideig üldögéltek így a kanapén. Némán figyelték, ahogy a srácok egy egész hóember családot építettek fel a kertben, mielőtt eljött volna az ideje annak, hogy végre bejöjjenek felmelegedni.
***Valamikor az este folyamán Judy úgy döntött, hogy a pizsamáját lecseréli rózsaszín selyem szabadidő ruhára. Az öltözéke könnyűnek és kényelmesnek tűnt, és Tommy szerint ez már egy fokkal a flanel pizsama és a bolyhos fürdőköpeny felett állt.
Amikor Bobby belépett a házba, Judy és a gyerekek épp a konyhában főzték a vacsorát.
- Ez meg micsoda? - kérdezte Tommyt, félrevonva őt a többiektől.
Tommy átölelte a zsaru a derekát, és megcsókolta őt, mielőtt válaszolt volna. - Az édesanyádnak szüksége volt egy kis beavatkozásra.
A konyhából Judy nevetése szűrődött ki, miközben az egyik gyerek papírtörlőért kiáltott.
- Úgy tűnik, hatásos volt - állapította meg boldogan Bobby, és újra megcsókolta Tomot. Utána Tommy nyakába temette az arcát, mire Tommy rájött, hogy a férfi szégyenkezve bújt el, miközben ezt suttogta: - Köszönöm.
Tom érezte a nyakát cirógató forró leheletet, és még szorosabban magához ölelte a férfit.
- Sose tudom, mit tehetnék érte, amikor olyannak látom őt. Mindig csak próbálok elég teret adni neki, hogy túltegye magát rajta.
- Szerintem volt neki elég tere. Amire szüksége volt, az egy kis figyelem elterelés a gyászáról. A kölykök pedig nagyon jók abban, hogy eltereljék az emberek figyelmét.
- Igen, azok - értett egyet Bobby, majd elhúzódott, hogy Tommy szemeibe nézhessen. - Engem is nem egyszer megóvtak attól, hogy kitekerjem a nyakad.
- Végül is ezért tartom őket - élcelődött Tommy, távolabb húzva a zsarut a konyhától.
Bobby vigyorgott. - Mégis hová viszel?
- Gardrób szoba? Fürdőszoba? Csak szeretném letesztelni, meddig tudják a kölykök elterelni az édesanyád figyelmét.
***Két nappal a Judynál tett látogatásuk után, Cheryl bukkant fel a házuknál. A levegő még mindig dermesztő volt, és a csatornáról életveszélyesnek tűnő jégcsapok lógtak. Tommy mindig alaposan ellapátolta a havat a lépcsőkről és besózta a járdát a ház előtt, bár a szomszédjaik nem igen vették a fáradtságot ugyanerre a saját házuk előtt. Amikor ráleltek a vizes lábtörlőn kiterült, lehorzsolt homlokú nőre, Tommy biztos volt benne, hogy Cheryl útközben egyszer-kétszer minden bizonnyal padlót fogott.
Tommy mellett ott tipegtek az ikrek is. A testvéreiktől örökölt vagy szomszédoktól kapott ruhácskákat viseltek, és úgy néztek ki, mint valami két lábon járó fércmű, de legalább nem fáztak. Tommy egyik kezében egy megpakolt táska volt, a másikban erősen tartotta az ikrekhez erősített pórázt. Bekaphatja mindenki, aki úgy gondolja, hogy ez embertelen volna. Sokkal rosszabb lenne, ha valamelyik kölyök eltávolodna tőle, és véletlenül elütné egy autó.
- Hé, Tommy! - mondta Cheryl, nem üdvözlésnek, sokkal inkább panasznak szánva. - Kicserélted a zárat?
Tom elnyomott egy nyögést, ahogy felsegítette az ikreket a lépcsőkön. Cheryl egy szóval se illette, hogy milyen nagyok már a gyerekek, vagy hogy milyen gyorsan nőnek, de Tommyt ez egy kicsit se lepte meg. Olyan ritkán látták a nőt, hogy a gyerekek nem igazán mentek a közelébe, és egyszer se szólították őt mamának. - A legutóbb kellett kicseréltetnem a zárat, amikor elhagytad a ház kulcsait - közölte a nővel, miközben a saját kulcsait próbálta előhalászni a zsebéből, hogy kinyithassa az ajtót.
Cheryl a kezében tartott kulcsra pillantott. - Óh, akkor talán az öreg kulcsot találtam meg.
Tommy is követte a pillantását. - Az egy autó kulcs, Cher. Azzal úgyse tudnád kinyitni az ajtót.
- He? Hogy került ez hozzám? - Úgy kérdezte, mintha Tommy tényleg tudna neki válaszolni erre. Tom feltételezte, hogy valami szegény ördög tulajdona lehetett, aki a város határain kívül kapott egy jó kis szopást meg ráadásnak egy zsebelést, és inkább tartotta a történtekről a száját. Úgy vélte, hogy az ikrek is már épp eleget tudnak az anyjuk személyiségéről, hogy ne akarjanak még többet megtudni róla.
Tommy kinyitotta az ajtót, és addig elállta Cheryl útját, amíg az ikrek be nem totyogtak. Nem segített a nőnek feltápászkodni a küszöbről, helyette csak megkérdezte: - Apa hol van?
- Honnan a francból kéne tudnom?
Erre Tomnak jó néhány válasz átröppent a fején: A felesége vagy annak a szerencsétlennek… vagy A szar vonzza a legyeket…, de végül semmit sem mondott.
- Engedj be - követelőzött. - Kurva hideg van idekint.
Tom bement a házba, Cheryl pedig a nyomában botladozott. Az ikrek alig voltak két évesek, de biztosabban álltak a lábukon, mint az anyjuk.
- Azt gondoltam, Cal itt lesz.
- Nem láttam őt, amióta Karácsonykor elhúztátok a csíkot.
Micsoda elcseszett két hét volt az. Az élet az apjuk és Cheryl oldalán mindig csupa zűrzavar és hangoskodás volt, de az egész még pocsékabbnak tűnt úgy, hogy mindenki boldog volt és végre úgy érezték, hogy az életük kezd sínre kerülni, amíg ez a kettő fel nem bukkant. Két nappal Karácsony előtt Tommy kis híján összeverekedett az apjával, amikor munkából hazaérve az apját a fa mellett találta, ahogy a kibontatlan ajándékokat egy nagy szemeteszsákba pakolta. Tudta, hogy mindketten a legtöbb - ha nem minden - esetben hasznavehetetlenek, de az, hogy egy apa meglopja a saját gyerekeit Karácsonykor mindennél gyalázatosabbnak tűnt a szemében.
Másnap Cal és Cheryl eltűntek. Az ajándékok a helyükön voltak, és a konyhaszekrényen Tommy olyasmit talált, ami alapjaiban megrengette a világát. Egy húsz dolláros bankó hevert ott, mellette egy cetli az apja girbegurba írásával. Ez állt rajta: Nem valami sok, de talán jól jön. Mondd meg a srácoknak, hogy szeretem őket, és boldog Karácsonyt!
Ez annyira nem vallott az apjára, hogy Tomot szabályszerűen kirázta a hideg. Talán egy-két évtizeddel korábban még tett volna ilyesmit, amikor még a pocsék apák tartományába tartozott, nem pedig az elkorcsosulás határát súrolta.
Cheryl betámolygott a konyhába, Tommy pedig követte őt.
- Mikor láttad őt utoljára? - kérdezte a nőt. Kezdett rossz előérzete lenni.
A nő a konyhaszekrényben kotorászott, amíg nem talált egy csomag ramen tésztát. - Nem is tudom - válaszolta, és úgy nézett ki, mint aki hirtelen nem tudja, mi a következő lépés az étel elkészítésében, úgyhogy Tommy azon már végképp nem is döbbent meg, hogy a nőnek fel se tűnt, hogy Cal nincs mellette. - Pár napja talán? - Lassan kinyitotta a zacskót, és Tommy azon gondolkodott, hogy vajon úgy szárazon akarja-e megenni a tésztát. De aztán a nő feléje fordult, és megkérdezte: - Van cukorkád, vagy ilyesmid?
***Februárban újra havazni kezdett. Ezúttal az utat és a járdákat vastag jégréteg is borította. A közlekedés kész káosz volt, így a csehóban is elég kihaltak voltak az esték. Szokásához híven Gene még így is adott munkát Tommynak, bár amikor már egymás után néhány éjjel alig volt forgalmuk, Tom kezdte úgy érezni, hogy a férfi talán jótékonykodik. Úgy döntött inkább, hogy korábban végez, és hazamegy. Cheryl az utóbbi időben többször tartózkodott otthon, mint nem, és az apjukról még mindig semmi hírt nem kaptak. Tommy ezért úgy gondolta, hogy minél több időt tölt otthon felügyelve a dolgokra, annál jobb.
A telefon a falon megint úgy csöngött, majd’ leesett onnan. Tommy épp akkor aggatta magára a sálat és a kesztyűket, amiket Judy kötött neki. Gene csak egy lépésre volt a készüléktől, de ügyet se vetett rá.
- Biztos megint csak Danny az. Ma este már vagy hatszor idetelefonált, hogy a felesége felől érdeklődjön.
Ez már mindennapos rutinnak számított, és általában sosem volt jó vége. Az este Danny legutolsó hívása után már Gene majdnem letépte a telefont a falról. Hisz ki ne akadna ki, ha valaki azzal gyanúsítaná meg, hogy ő tehet a szerette alkohol problémáiról?
Tommy helyette is kínosan érezte magát, de már csak nevetett, amikor Gene a telefonhoz lépett, felemelte a kagylót, majd vissza lecsapta, megszakítva a vonalat, bárki volt is a hívófél.
Néhány utcányi séta után Tommy előhúzta a telefonját. Tudta, hogy Bobby aznap este őrjáratozik, és szerette volna megtudni, mi nála a helyzet. A telefonján már nem volt elég pénz, és Tommy eltűnődött azon, vajon mióta. Megfordult a fejében, hogy beugrik a benzinkútra venni egy telefonkártyát, de fázott és fáradt volt. Végül úgy döntött, hogy a kártya várhat.
Alig egy mérföldre volt a házuktól, amikor a levegőben füst szagát érezte meg, és arra gondolt, milyen jó is lenne most ülni egy meleget árasztó kandalló előtt, és lazítani egy kicsit. Eldöntötte, hogy mihelyst hazaér, bemegy a konyhába, beindítja a tűzhelyet, és majd ott felmelegszik.
Ekkor megütötték a fülét a messzeségben felsikoltó szirénák. A füst ezek szerint nem egy kéményből áradt. Minél közelebb ért, annál sűrűbb lett. Ahogy befordult az utcájukra vezető sarkon, már messziről látta a tűzoltó kocsikat, a mentősöket és rendőrautókat. A sötét éjszakát villódzó fények töltötték meg, amelyek színesen táncoltak a az égbenyúló tűz narancsszínének ellenében.
Tommy rohanni kezdett, és csak akkor lassított, amikor át akart bukni a sárga rendőri védőszalag alatt, amivel lezárták az egész útszakaszt. A mellkasa minden egyes csuszamlós lépéssel egyre jobban elszorult. Nem lehet az ő házuk! Biztos az egyik szomszédé. Ez csak egy rossz álom lehet. Bármi, csak ne a valóság…
Tommy fájdalmasan korán tanulta meg, hogy ne várjon túl sokat az élettől. Mindig feltételezte, hogy csak kihasználják és rosszul bánnak vele. Ahogy azt is, hogy a családja mindig penge élen fog táncolni, vergődve a túlélés és a feledés között. Mindig is sejtette, hogy a dolgok sose fognak túl sokáig úgy alakulni, ahogy azt ő szeretné. Közben megtanulta, hogy csak három dolog számít igazán: biztonságban tudni a gyerekeket, megetetni őket, tetőt biztosítani a fejük fölé.
A lábai kis híján kicsúsztak alóla, amikor a házukhoz ért. Lángnyelvek nyúltak ki az emelet összes ablakán, a falakat és csatornázást nyaldosva, beleharapva a zsindelytetőbe. Sűrű fekete füst hömpölygött ki minden egyes nyíláson. Úgy tűnt, mintha maga az ördög jött volna elvenni tőlük azt, ami jogosan neki járt.
Amikor a szeme a fehér lepellel letakart hordágyra esett, azt hitte, menten elveszti az eszét. A fülét saját kiáltása töltötte meg. Érezte, ahogy forró könnyek szántottak barázdákat az arcára, amelyet a saját égő házukból sugárzó hő melegített fel. Üvegcsörömpölést hallott, de nem tudta volna megmondani, hogy az egyik ablaküveg lőtt-e ki a keretéből, vagy pedig a saját összeomló életének hangját hallotta-e, ami darabokra szakadt a pokoli hőség és rettegés alatt itt, a dermesztően fagyos télben.
Észre se vette, hogy megint a ház felé közelít, amíg két tűzoltó nem kezdte őt a karjánál fogva elvonszolni onnan. Megpróbált bejutni, találni valakit - bárkit -, aki még mindig életben van. Ha pedig már egyikük sem élt, ő sem akart maradni. Egy kupac hamuvá akart válni, hogy velük mehessen.
- Tom!
Hallotta a hangot, de jelenlegi állapotában nem vette a fáradtságot, hogy odapillantson. Nem bírta elszakítani a pillantását a háztól, ami lassan kezdett összeomlani. A víztömlők nagy sugárban oltották a tüzet, miközben az egyik tűzöltő előbukkant a házból. A férfi a fejét rázta, ahogy levette magáról a sisakot és az oxigén-maszkot. Tommy arra eszmélt fel, hogy valaki pofon ütötte, és a nevét kiabálja. Bobby volt az.
Tommy bódultnak, kifacsartnak és összetörtnek érezte magát. - Melyikük az, Bobby? - kérdezte, kezével a fehér lepel alatt fekvő testre mutatva.
- Cheryl az, Tom. Cheryl. - Bobby hangja hirtelen ellágyult, karját pedig Tom vállai köré fonta. - A gyerekek jól vannak, Tom. Próbáltalak elérni, mihelyst ide értem.
Beletelt néhány pillanatba, amíg eljutottak Tommyhoz a zsaru szavai. A gyerekek jól vannak. A gyerekek jól vannak. A fülében csak ezek a szavak csengtek, és nem tudta, hogy Bobby ismétli-e őket körbe-körbe, vagy saját magának mondogatja, akár valami mantrát.
Annyira elkábította őt a megkönnyebbülés, hogy egy pillanatra be kellett hunynia a szemét, hogy összpontosítani tudjon a beszédre. - Hol vannak?
Nem tetszett neki, hogy Bobby sokáig fontolgatta a választ. Kinyitotta a szemét, és újra megkérdezte: - Hol vannak a gyerekek, Bobby?
- Úgy tíz perccel ezelőtt mentek el az egyik rendőrségi furgonnal.
Tommy várt. Tudta, hogy nem csak ennyi az egész, mivel Bobby képtelen volt a szemébe nézni.
- A rendőrőrsön várják, hogy találjanak nekik átmeneti elhelyezést.
Tom tévedett. Nem az volt a lehető legrosszabb végkimenetel a gyerekek számára, ha odavesztek volna a tűzben. Az túl egyszerű lett volna. Tommynak csak annyit kellett volna tennie, hogy követi őket. Minden meg lett volna oldva, és kész, a játéknak vége. De nem. Tudhatta volna, hogy az életében sose történik semmi ilyen könnyen. Ahelyett, hogy könnyedén pontot tehetett volna mindennek a végére, most újra egy halom bonyolult szarság vár rá, amivel szembe kell néznie. A gyerekek megint szanaszét vannak. Nincs otthonuk. Az apjuknak nyoma veszett, a mostohaanyjuk halott.
Tommy nem akarta kísérteni a sorsot, de úgy érezte, hogy most érte el az életben igazán a mélypontot.
Bobby még mindig beszélt hozzá, de Tom egy szavát sem hallotta. Legszívesebben most megütött volna valamit, hogy az is úgy vérezzen, úgy fájjon, ahogyan ő most. Egy hirtelen mozdulattal ellökte magától Bobbyt, aki most már kiabált: - Az istenit neki, Tom, meghallgatnál végre?!
Tom csak tett néhány lépést hátra, és közben a fejét rázta. - Nem megy - mondta. - Most képtelen vagyok, Bobby. Egyszerűen nem megy.
Amikor úgy tűnt, hogy Bobby utána ered, Tom feltartotta a kezét. - Most inkább maradj távol tőlem!
***Tommy lesújtva, csendben rótta az utcákat. Fogalma se volt róla, hova menjen, mert a legtöbb hely ilyenkor már zárva volt. Latolgatta, hogy elmegy a rendőrőrsre, hátha megtud valamit, vagy legalább valahogy tudassa a gyerekekkel, hogy már rajta van az ügyön, és valamit biztosan kitalál. Persze tisztában volt vele, hogy ez merő hazugság. Már nagyon sok húzós pillanatot megéltek, de ilyen leküzdhetetlen körülmények között még nem találták magukat, és Tomnak fogalma sem volt, hol kéne kezdenie.
Egy óra kóborlás után mégiscsak az őrs előtt lyukadt ki. Próbálta egy kicsit összekapni magát, mielőtt megtette volna azt a pár fokot az ajtóig. A lámpák odabent zümmögve ontották magukból a vakító fényt, miközben megbilincselt embereket kísérgettek többfelé a folyosókon. Mindenütt zsaruk voltak, és Tommyban felébredt az ösztönös kényszer a menekülésre, hogy minél messzebb kerülhessen tőlük. Kényszerítenie kellett magát, hogy odalépjen a recepciós pulthoz.
Az asztal mögött egy idősebb férfi ült, akinek puha, kerekedő hasa pattanásig feszítette az egyenruhája gombjait. A kinézete alapján egykoron imádhatta a munkáját, de most minden egyes pillanatát utálja.
- Miben segíthetek? - kérdezte, miközben egy pillanatra se szakította el a tekintetét a számítógépe képernyőjétől.
Tommynak hirtelen az jutott az eszébe, hogy vajon az aktatologató zsaruknak lehet-e meló közben pornót nézni.
- Öhm, Thomas O’Shea vagyok. Egy órával ezelőtt behoztak néhány gyereket, akiknek átmeneti otthonra van szükségük. Csak szerettem volna tudni, hogy kaphatnék-e róluk valamilyen információt.
A rendőr felpillantott, majd újra a képernyőbe bámult. Lenyomott pár billentyűt, majd kattintott néhányat az egérrel, és megkérdezte: - Családtag?
Tommy kezdte megutálni ezt a kérdést. Ezt sose kérdezték tőle, amikor jó hírekkel szolgáltak. - Igen, a bátyjuk vagyok. - Elővette a személyijét, és az asztallapra helyezte a rendőr elé.
- Ugyanaz a vezetéknév?
- Igen, uram. Heten vannak, a legidősebb neve Colleen O’Shea.
A rendőr megint leütött néhány billentyűt. - Jelenleg egy átmeneti szálláson vannak. Nagyjából hetvenkét órába telik, amíg végleges elhelyezést kapnak. - Egy pillanatra elhallgatott, s közben egy darab papírra írt néhány szót. - Ez alatt a ügyszám alatt lettek regisztrálva. Hétfőn reggel fáradjon el a Család- és gyermekgondozási szolgálat osztályára, ott talán több információval tudnak szolgálni.
Tommy legszívesebben üvöltött volna. Ők nem egy ügyszám, ők az ő gyerekei. Összegyűrte, majd zsebre vágta a cetlit.
- Köszönöm a segítséget - válaszolta Tommy, és meg se próbálta leplezni a hangjában megbújó szarkazmust.
***Az ég már világosodott, amikor beért a városközpontba. Fogalma sem volt, mennyi ideje rója már az utcákat, csak azt tudta, hogy lassan alig érzi a lábát. Az éjszaka folyamán betévedt egy üzletbe, hogy átmelegedjen, és vett magának egy doboz cigit. Azóta a doboz fele már el is tűnt. Ez volt az első eset, hogy pénzt adott ki bagóra, és teljesen idiótának érezte magát emiatt.
Annak ellenére, hogy nem volt egy épkézláb terve sem, és nem volt hova mennie sem, azon kapta magát, hogy az apja szokásos útvonalát követi. Ismerte az össze kisutcát és lebujt, ahol az apja annak idején rejtőzködni szokott, vagy még inkább ahol legtöbbször ki szokott dőlni. Mire feljött a nap, Tommy egy felüljáró alatt állt, és egy fémtartályban lobogó tűz felett melegítette a kezeit, közben név szerint érdeklődve az apja felől.
Szinte mindannyian azt mondták neki, hogy már hetek óta nem látták Calt. Tommy ennek ellenére ott maradt velük, mert nem volt számára hova tovább. Nem volt több hely, ahol kereshette volna az apját, se hely, ahova ő maga mehetett volna. Csak bámulta a tartályban pislákolva haldokló parazsat, és az égő papírokban a saját lángokban álló házát látta.
Tudta, hogy elmehetne Bobbyhoz. Mellé bújhatna az ágyba, és a férfi megvigasztalná őt. Hagyhatná, hogy a zsaru segítsen neki. Rájött, hogy mielőtt mindennek vége lenne, Bobby segítségére kell támaszkodnia, úgy, ahogy arra eddig gondolni sem mert. Persze még Bobby és Judy segítségével is csak a jó ég tudja, miféle nehézségeken kell átrágnia magát, hogy legalább itt-ott láthassa a srácokat, arról nem is beszélve, hogy felügyeleti jogot szerezhessen felettük. Tisztában volt azzal is, hogy Bobbynak egy komoly bocsánatkéréssel tartozik azért, ahogy az éjjel lelépett. Pillanatnyilag viszont nem érezte képesnek magát az egyik dologra sem.
Maga mögött hagyta az aluljáró melegét, és újra a város felé vette az irányt. Talpai alatt lassan elfogyott az a néhány mérföld, ami az aluljáró és a csehó között húzódott, és Tommy pont akkor ért oda Smarty kocsmájának a küszöbére, amikor a reggeli műszak megnyitotta a kapukat.
Január közepén egy éjjel elkezdett hullni a hó, és valahogy nem bírt leállni. Az egész világ csillogott és villogott tőle, és még az O’Shea ház is megszépült a fénylően fehér lepel alatt. Nagyjából egy hónappal ezelőtt Bobby felszerelt az ablakokra egy kis karácsonyi világítást, és Tommy azóta is ott hagyta őket. Ki a fenét érdekelt, hogy már az Új év is elmúlt és az ünnepeknek is rég vége? Azok a hülye kis villódzó fények mindig megmosolyogtatták, ezért úgy gondolta, hogy maradjanak csak ott, amíg maguktól be nem adják a kulcsot.
Az egyetlen dolog, amit Tommy utált a hóban, az a benne való járkálás volt. Szinte minden éjjel mire hazaért a munkából, teljesen át volt fagyva. Attól tartott, hogy a cipőiben egyszer kockásra fagy a lába, de végül a gondolat csak arra sarkallta őt, hogy gyorsabban szedje a lábait.
Egy sötét és fagyos délutánon Carrie somfordált be a konyhába, az arcán aggódás tükröződött.
- Mi a baj, Carrie? - kérdezte Mike. A tűzhely mellett állt, és épp vizet forralt egy kis forró csokihoz. Tommy is felpillantott a kislányra, és várta a válaszát.
- Már három napja nem láttuk Judyt - mondta, és lehuppant az egyik székre.
- Biztos vagyok benne, hogy Bobby szólt volna, ha valami gond van. - Tommy ezt teljesen komolyan gondolta. Bár neki is furcsa volt, hogy az asszony hónapokon át azon fáradozott, hogy a közelükbe kerüljön, most pedig csak úgy szó nélkül eltűnik. - Lehet, hogy sok a dolga.
Amikor a konyha kiürült, Tommy fogta a telefonját, és felhívta Bobbyt. A zsaru épp járőrözött, de Tommy már tapasztalatból tudta, hogy válaszolni fog, ha csak épp nem tartóztat le valakit. Bár még letartóztatás közben is felvenné a telefont.
- Hogy vannak a fánkjaid, zsarukám? - kérdezte Tommy, amikor Bobby közölte vele, hogy megálltak kávét venni.
Bobby nevetett, majd laposan hozzátette: - Milyen vicces vagy, Tom. Ezt még sose hallottam.
Tommy belemosolygott a telefonba. Már egy hét is elmúlt azóta, hogy utoljára találtak néhány percet arra, hogy kettesben legyenek, és hiányzott neki, hogy csókolhassa és érinthesse a férfit. Bár most nem pont emiatt hívta őt fel. - Figyelj, ne nagyon képzelj bele semmi többet a kérdésem, de… Mi van az édesanyáddal?
- Mire célzol? Csinált valamit?
- Semmit, és nála pont ez a furcsa. Egyikünk se látta már őt jó néhány napja, és még a telefont se veszi fel.
Egy hosszabb szünet után Tommy hallotta, ahogy a vonal túlsó végén Bobby felsóhajt.
- Az évnek ebben a szakaszában mindig depresszív hangulatba kerül.
- Csak nem valami Karácsony-utáni levertség? - értetlenkedett Tommy.
Bobby egy újabb sóhajt hallatott, ami lehetett volna akár egy nevetés-féle is, ha nem hangzott volna olyan szomorúan. - Nem, csak… Az apám néhány évvel ezelőtt halt meg, és közeledik a halálának az évfordulója. Tavaly nagyjából egy hétig csak odabent üldögélt a házban a fürdőköpenyébe burkolózva, és sírdogált. - Egy pillanatra újra elhallgatott. - Még mindig nehezen viseli, de túlteszi magát rajta, mihelyst párszor átlapozta az összes fotóalbumot, és legalább ezerszer végignézte az esküvői képeiket. Utána majd meglátogatja a sírját, virágot visz rá, és megint minden rendben lesz.
- Jézusom - motyogta Tommy, ahogy hirtelen ránehezedett valaki más fájdalmának a súlya. Egyáltalán nem tetszett neki ez az érzés. - Ez szívás.
- Igen, az - Bobby csak ennyit fűzött hozzá, de hát mi mást mondhatott volna még. - Figyelj, most mennem kell. Hívást kaptunk.
Tommynak erre görcsbe rándult a gyomra. Utálta, amikor ezt hallotta. - Rendben. Vigyázz magadra!
- Mint mindig. Szeretlek!
- Én is szeretlek. Igyekezz egy darabban maradni, hogy később megmutathassam, milyen nagyon. - Tommy minden beleadott, hogy ne tűnjön túl aggodalmaskodónak.
- Igyekezni fogok. - Ezzel Bobby megszakította a vonalat.
Tommy egy darabig csak nézelődött a konyhában. Judy egyik sütihordója üresen és tisztán hevert a konyhaszekrényen, mellette néhány másik edény, amik szintén az övé voltak. Davey történelmi beszámolója, amire Judy segítségének köszönhetően jelest kapott, a hűtőszekrény ajtaján csüngött. Zoe sétált be a konyhába, kezében azt a rongybabát szorongatta, amit Judytól kapott ajándékba a fa alá. Tommy lemondóan felsóhajtott, majd kezével végigfutott az arcán. - A fene enné meg! - motyogta.
A kislány felpillantott rá, mintha csak hozzá beszélt volna. Tom erre felnevetett, és a karjaiba vette a kislányt. - Akarsz menni ta-ta? - kérdezte tőle. Zoe hevesen bólogatott, hogy még a göndör fürtjei is az arcába repültek.
***Nagyjából egy órájukba telt, amíg összeütöttek egy tepsire való brownie-t, amíg Davey elugrott az üzletbe, hogy hozzon egy csokor virágot (és fizessen is érte), amíg az összes gyerek szépen felöltözött, és elfoglalta a helyét a kocsiban. A virágok luxuscikknek számítottak, amire nem igazán volt keretük, a kocsiban pedig kevés volt az ülőhely mind a nyolcuknak. Tommy tisztában volt vele, hogy nem helyes, de megengedte Collinnak, hogy a kocsi hátuljában üljön a padlón. Így Judy házáig lassan, és felettébb óvatosan vezetett.
Négyszer nyomta meg az ajtócsengőt, és már pont azon volt, hogy kopogni kezd az ajtón, amikor is végül Judy válaszolt a csengőre. A fürdőköpenyében volt, amit szorosan megkötött, hogy elfedje a pizsamáját. A szemei és az orra duzzadtak és vörösek voltak. Az ember azt hihette volna, hogy csak megfázott, de ő már megtudta Bobbytól a kellő információkat. A nő megpróbált mosolyogni a gyerekekre, majd Tommyra pillantott. - Ez most nem a…
- Nem a megfelelő idő? - kérdezte a nő szavába vágva. - Talán kissé idegesítő, amikor váratlanul toppan be valaki látogatóba?
Judy csípőre tette a kezeit, és pont olyan pózt vett fel, amivel a „ne vitatkozz velem” témát szokta megkezdeni, de most odáig nem jutott el. Oldalt lépett, hogy Max át tudja verekedni magát a gyerektömegen. A kisfiú a az asszony felé nyújtotta a csokor virágot, és a nevén szólította. Judy arckifejezése ellágyult, és már könnyebben ment neki a mosolygás is, bár a fájdalom még nyilvánvalóan ott bujkált benne, és Tommy teljesen meg tudta őt érteni. Judy a karjaiba vette a kisfiút, megpuszilta az arcát, és ellépett az ajtótól, hogy beljebb engedje a gyerekeket.
- Hoztunk brownie-t is - újságolta Carrie, ahogy elsétált a nő mellett.
Már mindannyian jártak néhányszor az elmúlt pár hónapban Judy házában, így ismerték a járást. Judy letette Maxet, és megkérte Colleent, hogy segítsen neki vázába tenni a virágokat. Amikor Tommy és ő végre egyedül maradtak, becsukta az ajtót, és ennyit mondott: - Ez övön aluli volt.
Tom egy darabig szótlanul figyelte az asszonyt, és azon gondolkodott, hogy elüsse-e a kommentet egy viccel, de végül a komolyság mellett döntött. - Mi mindig gondoskodunk a mieinkről. És az ilyen napokon senkinek sem lenne szabad egyedül lennie.
Judy a férfi nyakába vetette magát, szorosan átölelte. - Annyira jó fiú vagy - suttogta.
Tom hallotta, ahogy a nő halkan beleszipogott a vállába. - Sosem mentem volna el ilyen messzire, de tudom, mikor kell beugrani valakihez előző bejelentés nélkül.
Judy a könnyein keresztül felnevetett, majd elhúzódott Tomtól, és a könnyeit törölgette.
***A dohányzóasztal tele volt szórva fényképekkel, középen pedig egy nyitott album hevert. A gyerekek a hátsó udvarban építettek hóembert, miközben Judy és Tommy a nappaliban ültek a kanapén. Az asszony megmutatta neki Bobby gyerekkori képeit, amelyek között volt néhány olyan is, amin idegen gyerekek is voltak még abból az időből, amikor Judy aktívan részt vett a nevelőszülő programban. Az esküvői képeket látva Tommy megdöbbent, hogy a zsaru mennyire hasonlít az apjára. A viselkedési stílusát talán az anyjától örökölte, de a szőke haját és a kék szemét az apjának köszönhette.
- Tudod - mondta Judy az albumban lapozgatva -, az egészben az a vicces, hogy Warren utálta volna ezt. - Becsukta a könyvet, és hátradőlt, hátát a párnáknak vetve. - Ahányszor ezt csinálom, tudom, hogy valahonnan figyel engem. Olyankor tisztán hallom a hangját a fejemben, ahogy azt mondja nekem, ideje lenne ezt abbahagynom. - A nevetése tele volt bánattal és emlékekkel, de már nem sírt, ezért Tommy úgy vélte, hogy ez már haladás.
Tomnak átfutott az agyán, hogy a holtak nem igazán tudnak parancsolgatni a túloldalról, de ezt inkább nem mondta ki hangosan. - Mit szólna hozzá, ha csatlakoznánk Önhöz, amikor elmegy a temetőbe meglátogatni a sírját? - kérdezte tétovázva.
Judy szemei újra megteltek könnyekkel, és Tommy lélekben jól megrugdosta magát, amiért a nem megfelelő dolgot mondott a nem megfelelő időben. A nő a kezébe fogta a kezét, és a fejét Tom vállára hajtotta.
- Azt hiszem, az nagyon jólesne.
Még hosszú ideig üldögéltek így a kanapén. Némán figyelték, ahogy a srácok egy egész hóember családot építettek fel a kertben, mielőtt eljött volna az ideje annak, hogy végre bejöjjenek felmelegedni.
***Valamikor az este folyamán Judy úgy döntött, hogy a pizsamáját lecseréli rózsaszín selyem szabadidő ruhára. Az öltözéke könnyűnek és kényelmesnek tűnt, és Tommy szerint ez már egy fokkal a flanel pizsama és a bolyhos fürdőköpeny felett állt.
Amikor Bobby belépett a házba, Judy és a gyerekek épp a konyhában főzték a vacsorát.
- Ez meg micsoda? - kérdezte Tommyt, félrevonva őt a többiektől.
Tommy átölelte a zsaru a derekát, és megcsókolta őt, mielőtt válaszolt volna. - Az édesanyádnak szüksége volt egy kis beavatkozásra.
A konyhából Judy nevetése szűrődött ki, miközben az egyik gyerek papírtörlőért kiáltott.
- Úgy tűnik, hatásos volt - állapította meg boldogan Bobby, és újra megcsókolta Tomot. Utána Tommy nyakába temette az arcát, mire Tommy rájött, hogy a férfi szégyenkezve bújt el, miközben ezt suttogta: - Köszönöm.
Tom érezte a nyakát cirógató forró leheletet, és még szorosabban magához ölelte a férfit.
- Sose tudom, mit tehetnék érte, amikor olyannak látom őt. Mindig csak próbálok elég teret adni neki, hogy túltegye magát rajta.
- Szerintem volt neki elég tere. Amire szüksége volt, az egy kis figyelem elterelés a gyászáról. A kölykök pedig nagyon jók abban, hogy eltereljék az emberek figyelmét.
- Igen, azok - értett egyet Bobby, majd elhúzódott, hogy Tommy szemeibe nézhessen. - Engem is nem egyszer megóvtak attól, hogy kitekerjem a nyakad.
- Végül is ezért tartom őket - élcelődött Tommy, távolabb húzva a zsarut a konyhától.
Bobby vigyorgott. - Mégis hová viszel?
- Gardrób szoba? Fürdőszoba? Csak szeretném letesztelni, meddig tudják a kölykök elterelni az édesanyád figyelmét.
***Két nappal a Judynál tett látogatásuk után, Cheryl bukkant fel a házuknál. A levegő még mindig dermesztő volt, és a csatornáról életveszélyesnek tűnő jégcsapok lógtak. Tommy mindig alaposan ellapátolta a havat a lépcsőkről és besózta a járdát a ház előtt, bár a szomszédjaik nem igen vették a fáradtságot ugyanerre a saját házuk előtt. Amikor ráleltek a vizes lábtörlőn kiterült, lehorzsolt homlokú nőre, Tommy biztos volt benne, hogy Cheryl útközben egyszer-kétszer minden bizonnyal padlót fogott.
Tommy mellett ott tipegtek az ikrek is. A testvéreiktől örökölt vagy szomszédoktól kapott ruhácskákat viseltek, és úgy néztek ki, mint valami két lábon járó fércmű, de legalább nem fáztak. Tommy egyik kezében egy megpakolt táska volt, a másikban erősen tartotta az ikrekhez erősített pórázt. Bekaphatja mindenki, aki úgy gondolja, hogy ez embertelen volna. Sokkal rosszabb lenne, ha valamelyik kölyök eltávolodna tőle, és véletlenül elütné egy autó.
- Hé, Tommy! - mondta Cheryl, nem üdvözlésnek, sokkal inkább panasznak szánva. - Kicserélted a zárat?
Tom elnyomott egy nyögést, ahogy felsegítette az ikreket a lépcsőkön. Cheryl egy szóval se illette, hogy milyen nagyok már a gyerekek, vagy hogy milyen gyorsan nőnek, de Tommyt ez egy kicsit se lepte meg. Olyan ritkán látták a nőt, hogy a gyerekek nem igazán mentek a közelébe, és egyszer se szólították őt mamának. - A legutóbb kellett kicseréltetnem a zárat, amikor elhagytad a ház kulcsait - közölte a nővel, miközben a saját kulcsait próbálta előhalászni a zsebéből, hogy kinyithassa az ajtót.
Cheryl a kezében tartott kulcsra pillantott. - Óh, akkor talán az öreg kulcsot találtam meg.
Tommy is követte a pillantását. - Az egy autó kulcs, Cher. Azzal úgyse tudnád kinyitni az ajtót.
- He? Hogy került ez hozzám? - Úgy kérdezte, mintha Tommy tényleg tudna neki válaszolni erre. Tom feltételezte, hogy valami szegény ördög tulajdona lehetett, aki a város határain kívül kapott egy jó kis szopást meg ráadásnak egy zsebelést, és inkább tartotta a történtekről a száját. Úgy vélte, hogy az ikrek is már épp eleget tudnak az anyjuk személyiségéről, hogy ne akarjanak még többet megtudni róla.
Tommy kinyitotta az ajtót, és addig elállta Cheryl útját, amíg az ikrek be nem totyogtak. Nem segített a nőnek feltápászkodni a küszöbről, helyette csak megkérdezte: - Apa hol van?
- Honnan a francból kéne tudnom?
Erre Tomnak jó néhány válasz átröppent a fején: A felesége vagy annak a szerencsétlennek… vagy A szar vonzza a legyeket…, de végül semmit sem mondott.
- Engedj be - követelőzött. - Kurva hideg van idekint.
Tom bement a házba, Cheryl pedig a nyomában botladozott. Az ikrek alig voltak két évesek, de biztosabban álltak a lábukon, mint az anyjuk.
- Azt gondoltam, Cal itt lesz.
- Nem láttam őt, amióta Karácsonykor elhúztátok a csíkot.
Micsoda elcseszett két hét volt az. Az élet az apjuk és Cheryl oldalán mindig csupa zűrzavar és hangoskodás volt, de az egész még pocsékabbnak tűnt úgy, hogy mindenki boldog volt és végre úgy érezték, hogy az életük kezd sínre kerülni, amíg ez a kettő fel nem bukkant. Két nappal Karácsony előtt Tommy kis híján összeverekedett az apjával, amikor munkából hazaérve az apját a fa mellett találta, ahogy a kibontatlan ajándékokat egy nagy szemeteszsákba pakolta. Tudta, hogy mindketten a legtöbb - ha nem minden - esetben hasznavehetetlenek, de az, hogy egy apa meglopja a saját gyerekeit Karácsonykor mindennél gyalázatosabbnak tűnt a szemében.
Másnap Cal és Cheryl eltűntek. Az ajándékok a helyükön voltak, és a konyhaszekrényen Tommy olyasmit talált, ami alapjaiban megrengette a világát. Egy húsz dolláros bankó hevert ott, mellette egy cetli az apja girbegurba írásával. Ez állt rajta: Nem valami sok, de talán jól jön. Mondd meg a srácoknak, hogy szeretem őket, és boldog Karácsonyt!
Ez annyira nem vallott az apjára, hogy Tomot szabályszerűen kirázta a hideg. Talán egy-két évtizeddel korábban még tett volna ilyesmit, amikor még a pocsék apák tartományába tartozott, nem pedig az elkorcsosulás határát súrolta.
Cheryl betámolygott a konyhába, Tommy pedig követte őt.
- Mikor láttad őt utoljára? - kérdezte a nőt. Kezdett rossz előérzete lenni.
A nő a konyhaszekrényben kotorászott, amíg nem talált egy csomag ramen tésztát. - Nem is tudom - válaszolta, és úgy nézett ki, mint aki hirtelen nem tudja, mi a következő lépés az étel elkészítésében, úgyhogy Tommy azon már végképp nem is döbbent meg, hogy a nőnek fel se tűnt, hogy Cal nincs mellette. - Pár napja talán? - Lassan kinyitotta a zacskót, és Tommy azon gondolkodott, hogy vajon úgy szárazon akarja-e megenni a tésztát. De aztán a nő feléje fordult, és megkérdezte: - Van cukorkád, vagy ilyesmid?
***Februárban újra havazni kezdett. Ezúttal az utat és a járdákat vastag jégréteg is borította. A közlekedés kész káosz volt, így a csehóban is elég kihaltak voltak az esték. Szokásához híven Gene még így is adott munkát Tommynak, bár amikor már egymás után néhány éjjel alig volt forgalmuk, Tom kezdte úgy érezni, hogy a férfi talán jótékonykodik. Úgy döntött inkább, hogy korábban végez, és hazamegy. Cheryl az utóbbi időben többször tartózkodott otthon, mint nem, és az apjukról még mindig semmi hírt nem kaptak. Tommy ezért úgy gondolta, hogy minél több időt tölt otthon felügyelve a dolgokra, annál jobb.
A telefon a falon megint úgy csöngött, majd’ leesett onnan. Tommy épp akkor aggatta magára a sálat és a kesztyűket, amiket Judy kötött neki. Gene csak egy lépésre volt a készüléktől, de ügyet se vetett rá.
- Biztos megint csak Danny az. Ma este már vagy hatszor idetelefonált, hogy a felesége felől érdeklődjön.
Ez már mindennapos rutinnak számított, és általában sosem volt jó vége. Az este Danny legutolsó hívása után már Gene majdnem letépte a telefont a falról. Hisz ki ne akadna ki, ha valaki azzal gyanúsítaná meg, hogy ő tehet a szerette alkohol problémáiról?
Tommy helyette is kínosan érezte magát, de már csak nevetett, amikor Gene a telefonhoz lépett, felemelte a kagylót, majd vissza lecsapta, megszakítva a vonalat, bárki volt is a hívófél.
Néhány utcányi séta után Tommy előhúzta a telefonját. Tudta, hogy Bobby aznap este őrjáratozik, és szerette volna megtudni, mi nála a helyzet. A telefonján már nem volt elég pénz, és Tommy eltűnődött azon, vajon mióta. Megfordult a fejében, hogy beugrik a benzinkútra venni egy telefonkártyát, de fázott és fáradt volt. Végül úgy döntött, hogy a kártya várhat.
Alig egy mérföldre volt a házuktól, amikor a levegőben füst szagát érezte meg, és arra gondolt, milyen jó is lenne most ülni egy meleget árasztó kandalló előtt, és lazítani egy kicsit. Eldöntötte, hogy mihelyst hazaér, bemegy a konyhába, beindítja a tűzhelyet, és majd ott felmelegszik.
Ekkor megütötték a fülét a messzeségben felsikoltó szirénák. A füst ezek szerint nem egy kéményből áradt. Minél közelebb ért, annál sűrűbb lett. Ahogy befordult az utcájukra vezető sarkon, már messziről látta a tűzoltó kocsikat, a mentősöket és rendőrautókat. A sötét éjszakát villódzó fények töltötték meg, amelyek színesen táncoltak a az égbenyúló tűz narancsszínének ellenében.
Tommy rohanni kezdett, és csak akkor lassított, amikor át akart bukni a sárga rendőri védőszalag alatt, amivel lezárták az egész útszakaszt. A mellkasa minden egyes csuszamlós lépéssel egyre jobban elszorult. Nem lehet az ő házuk! Biztos az egyik szomszédé. Ez csak egy rossz álom lehet. Bármi, csak ne a valóság…
Tommy fájdalmasan korán tanulta meg, hogy ne várjon túl sokat az élettől. Mindig feltételezte, hogy csak kihasználják és rosszul bánnak vele. Ahogy azt is, hogy a családja mindig penge élen fog táncolni, vergődve a túlélés és a feledés között. Mindig is sejtette, hogy a dolgok sose fognak túl sokáig úgy alakulni, ahogy azt ő szeretné. Közben megtanulta, hogy csak három dolog számít igazán: biztonságban tudni a gyerekeket, megetetni őket, tetőt biztosítani a fejük fölé.
A lábai kis híján kicsúsztak alóla, amikor a házukhoz ért. Lángnyelvek nyúltak ki az emelet összes ablakán, a falakat és csatornázást nyaldosva, beleharapva a zsindelytetőbe. Sűrű fekete füst hömpölygött ki minden egyes nyíláson. Úgy tűnt, mintha maga az ördög jött volna elvenni tőlük azt, ami jogosan neki járt.
Amikor a szeme a fehér lepellel letakart hordágyra esett, azt hitte, menten elveszti az eszét. A fülét saját kiáltása töltötte meg. Érezte, ahogy forró könnyek szántottak barázdákat az arcára, amelyet a saját égő házukból sugárzó hő melegített fel. Üvegcsörömpölést hallott, de nem tudta volna megmondani, hogy az egyik ablaküveg lőtt-e ki a keretéből, vagy pedig a saját összeomló életének hangját hallotta-e, ami darabokra szakadt a pokoli hőség és rettegés alatt itt, a dermesztően fagyos télben.
Észre se vette, hogy megint a ház felé közelít, amíg két tűzoltó nem kezdte őt a karjánál fogva elvonszolni onnan. Megpróbált bejutni, találni valakit - bárkit -, aki még mindig életben van. Ha pedig már egyikük sem élt, ő sem akart maradni. Egy kupac hamuvá akart válni, hogy velük mehessen.
- Tom!
Hallotta a hangot, de jelenlegi állapotában nem vette a fáradtságot, hogy odapillantson. Nem bírta elszakítani a pillantását a háztól, ami lassan kezdett összeomlani. A víztömlők nagy sugárban oltották a tüzet, miközben az egyik tűzöltő előbukkant a házból. A férfi a fejét rázta, ahogy levette magáról a sisakot és az oxigén-maszkot. Tommy arra eszmélt fel, hogy valaki pofon ütötte, és a nevét kiabálja. Bobby volt az.
Tommy bódultnak, kifacsartnak és összetörtnek érezte magát. - Melyikük az, Bobby? - kérdezte, kezével a fehér lepel alatt fekvő testre mutatva.
- Cheryl az, Tom. Cheryl. - Bobby hangja hirtelen ellágyult, karját pedig Tom vállai köré fonta. - A gyerekek jól vannak, Tom. Próbáltalak elérni, mihelyst ide értem.
Beletelt néhány pillanatba, amíg eljutottak Tommyhoz a zsaru szavai. A gyerekek jól vannak. A gyerekek jól vannak. A fülében csak ezek a szavak csengtek, és nem tudta, hogy Bobby ismétli-e őket körbe-körbe, vagy saját magának mondogatja, akár valami mantrát.
Annyira elkábította őt a megkönnyebbülés, hogy egy pillanatra be kellett hunynia a szemét, hogy összpontosítani tudjon a beszédre. - Hol vannak?
Nem tetszett neki, hogy Bobby sokáig fontolgatta a választ. Kinyitotta a szemét, és újra megkérdezte: - Hol vannak a gyerekek, Bobby?
- Úgy tíz perccel ezelőtt mentek el az egyik rendőrségi furgonnal.
Tommy várt. Tudta, hogy nem csak ennyi az egész, mivel Bobby képtelen volt a szemébe nézni.
- A rendőrőrsön várják, hogy találjanak nekik átmeneti elhelyezést.
Tom tévedett. Nem az volt a lehető legrosszabb végkimenetel a gyerekek számára, ha odavesztek volna a tűzben. Az túl egyszerű lett volna. Tommynak csak annyit kellett volna tennie, hogy követi őket. Minden meg lett volna oldva, és kész, a játéknak vége. De nem. Tudhatta volna, hogy az életében sose történik semmi ilyen könnyen. Ahelyett, hogy könnyedén pontot tehetett volna mindennek a végére, most újra egy halom bonyolult szarság vár rá, amivel szembe kell néznie. A gyerekek megint szanaszét vannak. Nincs otthonuk. Az apjuknak nyoma veszett, a mostohaanyjuk halott.
Tommy nem akarta kísérteni a sorsot, de úgy érezte, hogy most érte el az életben igazán a mélypontot.
Bobby még mindig beszélt hozzá, de Tom egy szavát sem hallotta. Legszívesebben most megütött volna valamit, hogy az is úgy vérezzen, úgy fájjon, ahogyan ő most. Egy hirtelen mozdulattal ellökte magától Bobbyt, aki most már kiabált: - Az istenit neki, Tom, meghallgatnál végre?!
Tom csak tett néhány lépést hátra, és közben a fejét rázta. - Nem megy - mondta. - Most képtelen vagyok, Bobby. Egyszerűen nem megy.
Amikor úgy tűnt, hogy Bobby utána ered, Tom feltartotta a kezét. - Most inkább maradj távol tőlem!
***Tommy lesújtva, csendben rótta az utcákat. Fogalma se volt róla, hova menjen, mert a legtöbb hely ilyenkor már zárva volt. Latolgatta, hogy elmegy a rendőrőrsre, hátha megtud valamit, vagy legalább valahogy tudassa a gyerekekkel, hogy már rajta van az ügyön, és valamit biztosan kitalál. Persze tisztában volt vele, hogy ez merő hazugság. Már nagyon sok húzós pillanatot megéltek, de ilyen leküzdhetetlen körülmények között még nem találták magukat, és Tomnak fogalma sem volt, hol kéne kezdenie.
Egy óra kóborlás után mégiscsak az őrs előtt lyukadt ki. Próbálta egy kicsit összekapni magát, mielőtt megtette volna azt a pár fokot az ajtóig. A lámpák odabent zümmögve ontották magukból a vakító fényt, miközben megbilincselt embereket kísérgettek többfelé a folyosókon. Mindenütt zsaruk voltak, és Tommyban felébredt az ösztönös kényszer a menekülésre, hogy minél messzebb kerülhessen tőlük. Kényszerítenie kellett magát, hogy odalépjen a recepciós pulthoz.
Az asztal mögött egy idősebb férfi ült, akinek puha, kerekedő hasa pattanásig feszítette az egyenruhája gombjait. A kinézete alapján egykoron imádhatta a munkáját, de most minden egyes pillanatát utálja.
- Miben segíthetek? - kérdezte, miközben egy pillanatra se szakította el a tekintetét a számítógépe képernyőjétől.
Tommynak hirtelen az jutott az eszébe, hogy vajon az aktatologató zsaruknak lehet-e meló közben pornót nézni.
- Öhm, Thomas O’Shea vagyok. Egy órával ezelőtt behoztak néhány gyereket, akiknek átmeneti otthonra van szükségük. Csak szerettem volna tudni, hogy kaphatnék-e róluk valamilyen információt.
A rendőr felpillantott, majd újra a képernyőbe bámult. Lenyomott pár billentyűt, majd kattintott néhányat az egérrel, és megkérdezte: - Családtag?
Tommy kezdte megutálni ezt a kérdést. Ezt sose kérdezték tőle, amikor jó hírekkel szolgáltak. - Igen, a bátyjuk vagyok. - Elővette a személyijét, és az asztallapra helyezte a rendőr elé.
- Ugyanaz a vezetéknév?
- Igen, uram. Heten vannak, a legidősebb neve Colleen O’Shea.
A rendőr megint leütött néhány billentyűt. - Jelenleg egy átmeneti szálláson vannak. Nagyjából hetvenkét órába telik, amíg végleges elhelyezést kapnak. - Egy pillanatra elhallgatott, s közben egy darab papírra írt néhány szót. - Ez alatt a ügyszám alatt lettek regisztrálva. Hétfőn reggel fáradjon el a Család- és gyermekgondozási szolgálat osztályára, ott talán több információval tudnak szolgálni.
Tommy legszívesebben üvöltött volna. Ők nem egy ügyszám, ők az ő gyerekei. Összegyűrte, majd zsebre vágta a cetlit.
- Köszönöm a segítséget - válaszolta Tommy, és meg se próbálta leplezni a hangjában megbújó szarkazmust.
***Az ég már világosodott, amikor beért a városközpontba. Fogalma sem volt, mennyi ideje rója már az utcákat, csak azt tudta, hogy lassan alig érzi a lábát. Az éjszaka folyamán betévedt egy üzletbe, hogy átmelegedjen, és vett magának egy doboz cigit. Azóta a doboz fele már el is tűnt. Ez volt az első eset, hogy pénzt adott ki bagóra, és teljesen idiótának érezte magát emiatt.
Annak ellenére, hogy nem volt egy épkézláb terve sem, és nem volt hova mennie sem, azon kapta magát, hogy az apja szokásos útvonalát követi. Ismerte az össze kisutcát és lebujt, ahol az apja annak idején rejtőzködni szokott, vagy még inkább ahol legtöbbször ki szokott dőlni. Mire feljött a nap, Tommy egy felüljáró alatt állt, és egy fémtartályban lobogó tűz felett melegítette a kezeit, közben név szerint érdeklődve az apja felől.
Szinte mindannyian azt mondták neki, hogy már hetek óta nem látták Calt. Tommy ennek ellenére ott maradt velük, mert nem volt számára hova tovább. Nem volt több hely, ahol kereshette volna az apját, se hely, ahova ő maga mehetett volna. Csak bámulta a tartályban pislákolva haldokló parazsat, és az égő papírokban a saját lángokban álló házát látta.
Tudta, hogy elmehetne Bobbyhoz. Mellé bújhatna az ágyba, és a férfi megvigasztalná őt. Hagyhatná, hogy a zsaru segítsen neki. Rájött, hogy mielőtt mindennek vége lenne, Bobby segítségére kell támaszkodnia, úgy, ahogy arra eddig gondolni sem mert. Persze még Bobby és Judy segítségével is csak a jó ég tudja, miféle nehézségeken kell átrágnia magát, hogy legalább itt-ott láthassa a srácokat, arról nem is beszélve, hogy felügyeleti jogot szerezhessen felettük. Tisztában volt azzal is, hogy Bobbynak egy komoly bocsánatkéréssel tartozik azért, ahogy az éjjel lelépett. Pillanatnyilag viszont nem érezte képesnek magát az egyik dologra sem.
Maga mögött hagyta az aluljáró melegét, és újra a város felé vette az irányt. Talpai alatt lassan elfogyott az a néhány mérföld, ami az aluljáró és a csehó között húzódott, és Tommy pont akkor ért oda Smarty kocsmájának a küszöbére, amikor a reggeli műszak megnyitotta a kapukat.