Be nem tartott ígéretek
Sirius teljes lendülettel érkezett a fiúszobához, kivágta az ajtót és lihegve bámult befelé. Az udvarról rohant fel, miután James közölte vele, hogy Remus csomagol.
- Ne menj el! - ennél több még nem tellett tőle.
- Szia! - nézett fel a pakolásból Remus egy halovány mosollyal.
Sirius végre beljebb tudott mozdulni.
- Hova készülsz?
- A hegyekbe. Megígértem a professzornak, hogy hozok pár ásványt a jövő heti órájára. Estére megjövök. - De közben nem nézett rá, csak pakolta a cuccait a kopott hátizsákba.
Sirius emlékezett rá, ez még mindig ugyanaz a hátizsák volt, amibe elsős korukban egyszer egy varangyosbékát rejtett, hogy a szőke kisfiút kitörje tőle a frász. De Remus már akkor is más volt, mint a korukbeliek, éppen csak meghökkent a váratlan látogatótól, aztán útjára engedte. Sirius meg bosszankodott rajta, és eszelhetett ki újabb tréfát, amivel valami kis érzelmet tudott csempészni arra a sápadt arcra.
- Miért menekülsz? - bökte ki végül.
- Nem menekülök. Sirius, ez csak egy kirándulás! - És pakolt tovább rendületlenül, Sirius csak a hajlongó hátát látta.
- Nem igaz. Egyre kevesebb időt töltesz velünk. Mehetnénk együtt is. - Aztán habozva még hozzátette, nehogy a másik félreértse: - Négyesben.
- Persze. Peter az első emelkedő után elfáradna, és egész estig hallgathatnánk a nyafogását, James pedig mindent körbeugrálna, mint egy szédült bakkecske. Mióta összejött Evansszel, nem lehet bírni vele. Nem, köszönöm, azt hiszem jobban járok, ha egyedül megyek.
Siriust nem említette, de ő nagyon jól tudta, miért nem. Valami olyasmiért, ami egyszer csak úgy megtörtént, és Sirius még most sem tudta feledni. Azóta viszont Remus egyre csak távolodott. Jószerével már nem is beszéltek, bár ha az igazsághoz hű akart maradni, akkor Siriusnak be kellett ismernie, Remus a többiekkel sem váltott több szót, mint vele. És legalább ez valahol jó volt. Hogy nem azért nem törődött vele, mert valaki mással meg igen.
- Ha azért, ami akkor történt.... - nem sikerült végigmondania, Remus furcsán megrezdült mozdulat közben, és sietve közbevágott:
- Annak ehhez semmi köze.
- Ne mondd, hogy nincs köze hozzá! Ígértél nekem valamit!
- Hogy minden marad a régiben - dünnyögte Remus a bajsza alatt. - Semmi sem változott. Akkor mit akarsz számon kérni rajtam?
Még hogy ő? Számon kérni?!
Sirius az elmúlt hetek fel sem tett, megválaszolhatatlan kérdéseire gondolt, és kirobbant belőle minden.
- A kibaszott úristenit, legalább a szemembe nézz, ha hozzám beszélsz!
- Mocskos a szád mostanában - fordult felé Remus, lágyan ejtve a szavakat, és Sirius majd’ összeszakadt attól a tekintettől. Szenvtelen és fagyos volt, akár télen a tavak vizén a jégpáncél. Ennyi bőven elég volt, hogy lehiggadjon. - Nem menekülök - ismételte meg Remus.
- Már nem is beszélsz velem, és csak aludni jársz haza, a hétvégéket rendre máshol töltöd, mi ez, ha nem menekülés? Észrevétlenül húzod ki magadat minden alól.
- Most is beszélünk. - Közömbös volt a hangja, és újból a hátizsák fölé hajolt, szorosra húzta a szíjakat.
- Nem igazán - motyogta Sirius. Még mindig nem értette, mit rontott el akkor. Azt hitte... mindegy is, mit hitt, felejtsük el! De azt akarta, hogy Remus maradjon, és minden úgy legyen, mint régen. Tényleg úgy legyen, ne csak az árnyéka a barátságuknak. És a máskor oly magabiztos Sirius, most egyáltalán nem volt biztos benne, hogy nem ront-e a helyzeten, ha újból felhozza, de már nem bírta ezt a szónélküliséget. Megnyalta az ajkát, mielőtt kimondta: - Én... én nem fogok többet hozzád érni.
- Tudom. Megígérted.
Sirius teljesen összezavarodott. Eddig abban a hitben élt, hogy Remus azért nincs mostanában velük, mert fél. Mert fél tőle, hogy nem fogja tudni betartani, amit ígért, azután az elcseszett este után. De ha elhiszi, hogy meg tudja állni, akkor...?
- De akkor miért?
Remus sóhajtott, ahogy újból felé fordult. Ha gondterhelt volt - és Remus mikor ne lett volna gondterhelt!? - akkor annyival felnőttesebbnek nézett ki nála. Talán ezt szerette benne igazán. Hogy Remus, vele ellentétben, mindig vállalta a felelősséget, néha többet is, mint amit neki kellett volna viselnie.
- Mert vannak olyan ígéretek, amiket nem lehet betartani, Sirius. Semmi jó nem származna abból, ha mi négyen újból együtt lógnánk, és ezt te is tudod. Már így is túl sokáig maradtam.
- Én mindig betartom amit ígérek!- horgadt fel Siriusban az önérzet, csak hogy válaszoljon valamit a képtelen vádra, pedig ott belül közel sem ezt suttogta egy hangocska. Egy nagyon vékony és nagyon halk hangocska, ami talán a reményhez, vagy inkább az önzéshez fűződött leginkább, és arról beszélt, hogy ha Remus marad, akkor idővel, talán egyszer még bármi megváltozhat.
- Igen, te be. De miért bízol abban, hogy más is be tudja tartani?
És mire Sirius agyán átfuthatott volna a gondolat, hogy ennek így semmi értelme, megérezte Remus ajkait az övén. Nem csók volt. Akkor még nem, csak egy gyengéd érintés, de neki ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy elveszítse a fejét.
Hogy lázas sietséggel kapjon azok után az elhúzódni kész, édes ajkak után, hogy falhassa, hogy érinthesse. A keze szinte magától kulcsolódott Remus dereka köré, hogy fullasztóan szoros közelségbe rántsa, és a szája... a szája nem tudott betelni a másik ízével, az orra megtelt a bőre illatával. Tapintani, érezni, ízlelni akarta... mint akkor.
Csak pár mámorító pillanat volt.
Sirius csak akkor eszmélt, mikor Remus tenyere a mellkasának feszült, és eltolta magától.
Nem akart felébredni.
Nem nyitotta ki a szemét, hátha akkor ott folytatódik az álom, ahol abbamaradt, de csak Remus rekedtes hangja szólalt meg.
- Ez az, amit semmiképpen nem akarok, Sirius. Ami bármikor előfordulhat, ha elég közel kerülök hozzád. Nem lehet eléggé parancsolni ahhoz, hogy ne így legyen.
Sirius csukott szemmel is látni vélte a képet, ami a szavakhoz társult: a megvetést, az undort, és ami mögötte volt, hogy ő még a barátságára sem érdemes. Ránézett, és azt látta, amire számított: egy sápadt és szótlan Remust, akinek többé már semmit sem jelentett.
- Jó, akkor menj csak a köveid, meg a bogaraid... - elfulladt a hangja - meg a tudom is én mijeid közé! Nem érdekel, hallod?!
Hadonászott, az arca vörös volt a dühtől. De a szőke csak nehézkesen a vállára vetette a hátizsákot, mintha jóval súlyosabb teher lenne belepakolva, mint ami kívülről látszik rajta.
Sirius ugyan észrevehette volna, hogy minden lépéssel, amit az ajtó felé megtett, Remus tartása egyre roskadtabb lett, de Sirius vak volt, mint mindig, és csak azt látta, amit látni akart.
És ő a visszautasítást látta, azt, hogy a másiknak ez mennyibe került, már nem.
Köszönés nélkül váltak el.
Sirius nem bánta, mint ahogy igazán soha semmit sem bánt meg.
Csak másnap, mikor Remus nem ült ott az ágya szélén a lábát lógázva, csak akkor jutott el a tudatáig, hogy ez a búcsú talán örökre szólt.
És hosszú-hosszú évekbe telt, mire megértette, hogy azt az ígéretet nem ő nem tudta volna betartani és amit félelemnek és megvetésnek látott az egykori barátban, az valójában szeretet és féltés volt.
De sem a féltés, sem a szeretet nem olyasmi, aminek bármilyen kézzel fogható hasznát vehetné az ember egy cellában. Hiszen ezek is csak emlékek voltak.
Szép és fájdalmas emlékek... és be nem tartott ígéretek.