Ábrándos fiú
Cím: Ábrándos fiú
Fandom: Teen Wolf
Szereplők: Peter Hale, Stiles Stilinski
Történet: Stiles tényleg, igazán hinni akarja, hogy ez a kapcsolat egyszer majd normálisan működhet, mert Peter képes változni.
Kihívás: Steter 2015 - A Steter csoport belső kihívása
Megjegyzés: A címet Komjáthy Jenő azonos című versétől kölcsönöztem. ^.^
Ábrándos fiú
„Amért rajongsz: hiú;
Bolond vagy, és az is léssz mindörökre
Ábrándaiddal, jó fiú!”
Az erdő olyan volt, mint azóta a végzetes nap óta mindig; sötét és kihalt. Sikolyok visszhangja bolyongott a fák közti csendben, a nesztelen léptek alatt némán váltak szétmorzsolt semmivé a lehullott levelek. Holt fák holt könnyei, melyeket ezüst fénnyel öntözött a lombok közt átszökő holdfény. Fekete és fehér - a köztes színek rég kifakultak a világból, megszűnt a szürke határmezsgye jó és rossz között. Talán soha nem is létezett? Nem volt képes visszaemlékezni olyan időkre, amikor még tudott különbséget tenni és láncot aggatni a szörnyetegre. Kifakult a világból ez is, az évek homályba burkolták a szépséget, amit régen ugyanígy, a néma fák közt ténferegve látott; az élet minden nyomát, az apró lények szívdobbanásaiban lüktető változékonyságot, békét.
Többé nem létezett mindez - vörös lángok emésztették semmivé a nyugalmat, a fogócskázó gyerekek önfeledten csilingelő kacagása furnérlemezek soha nem szűnő ropogásába veszett. Az erdőt némaságba burkolta a jelen, eltűntek az egykor oly’ megnyugtató neszek. Ellopták. Összezúzták, mocsokkal hintették fel a nyomát is; sisakvirág édeskés illatától bűzlő hamvakkal, mely után csak az émelyítő szag maradt az emlékezetébe marva, égetve önmagát. A virágoké és a föld alatt rothadó számtalan tetemé, melyek egykor rokonok, barátok voltak. A falkája, ami emberséget mart a szörnyeteg létbe és itt tartotta köztük, velük, nővére kisöccsének szerepéhez láncolva.
Peter lehunyta a szemét, az ég felé fordított arccal szimatolt az ismerős illatokat hozó kora őszi szélbe, mely a vadkrizantémok aranysárga szirmait borzolta és lágyan fantomkarjaiba ölelte jelenlétük, hogy a dombon túl rejtőző Hale-ház gerendáinak évtizedes szénszagával összekeverve az erdő árnyai közé simítsa. Halál és elmúlás. A szörnyeteg karmai közt undokul roppant az apró virág, nedv-könnye bánatosan siklott végig a megtört száron, melyről a fenevad lágy mozdulattal ellopta kicsiny életét; keserű illata az elmúlást hozta, a halál bűzét. Nem volt fémesen lágy, mint Laura elillanó létének szaga, sem bosszútól keserédes, ahogy a vadász szukáé.
Peter lágyan húzta végig karmait a többi virágon, a jelöletlen sírok felett játszó szélben borzongó törékeny életek remegve hajoltak félre, miközben ráérősen végigsétált köztük, komótosan válogatott és ölt, míg csokorrá gyűltek a megtört szárakon kókadó illatos virágtetemek.
~*~
Stiles morcosan csapta fel a kuka tetejét és belehajította az üres bonbonos dobozt, aztán csak állt előtte és bámulta a valaha szív alakú papírgombócot. Még mindig érezte a méregdrága csokoládé ízét - az előző este bánatos dühöngésének emlékét hordozta, nem tudott szabadulni tőle. Ahogy a vita keserűségétől sem, a haragtól elvakultan kiabált szavaktól, a Peter fejéhez vágott vádak tömkelegétől, melyekre az a rohadék nem mondott semmit. Egyáltalán semmit!
Mit várt? Hogy egy zombi-vérfarkas majd értékeli az erőfeszítést, amivel megpróbált a kedvére tenni és valami igazán különleges ajándékkal kedveskedni neki Valentin-napon? Hogy esetleg ő is készül valamivel, vagy csak simán megköszöni, ahelyett, hogy gúnyosan rávigyorogna, és kioktatná, hogy milyen gyerekes ostobaság ez az egész? Mekkora egy barom volt…! Persze, hallgatnia kellett volna az apró jelekre, meg Derekre, aki épp csak a képébe nem röhögött, mikor arról kérdezte, hogy mit szeret Peter.
A haragjában befalt csokoládé csikarta a gyomrát, a dühös szavak elfogytak, s nem maradt más csak az emésztő csalódottság nehéz súlya, ami vasmarokkal szorította a mellkasát. Volt egyáltalán értelme az egésznek, ha Peter annyira se méltatta a kapcsolatukat, hogy eljátssza a ráosztott szerepet?
Stiles lecsapta a kuka tetejét és hátat fordítva a kemény munkával és kitartással beszerzett Valentin-napi ajándék maradványának, visszabaktatott a szobájába. Csak azért, mert Peter egy barom volt ő pedig legszívesebben elbújt volna a takaró alá, hogy átdühöngje az egész napot, még nem állt meg az élet.
A nyitott ablak előtt remegett a függöny, mikor kitárta az ajtót, a huzat férfias kölni illatot hozott. Stiles megtorpant a küszöbön és egy pillanatig csak meredt az íróasztal mellett álló vérfarkasra, aki bosszantóan lágy mozdulattal napsárga virágokat rendezgetett épp a kiürített ceruzatartójában. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy felnézzen, mikor belépett. Stiles némán húzta be az ajtót és nekidőlt, miközben a rémet nézte, aki épp annyira illett a szobájába kifogástalan sportzakójában és félig kigombolt ingében, mint gyerekrabló mumus az óvodába.
- Temetővirág? Komolyan? - Stiles cinikusan bámult a férfire, aki végre méltóztatott abbahagyni a krizantémok rendezgetését, hogy felé forduljon és megvillantsa mosolyát, melytől Stiles hátán végigfutott a hideg, s mégis izgalom lobbant a mellkasában. - A hülye fél-kapcsolatunkat temetjük?
- Valami különlegeset követeltél. - Peter lassan lépett felé, Stiles az ajtónak simult, bár lett volna hová „menekülnie” mégis a helyén maradt, míg a vérfarkas elé nem ért, hogy ujjbegyével lassan végigsimítson az állán. - Van ahol az élet és az újrakezdés jelképe.
Peter cirógatása végigkövette a fiú nyakának ívét, egyik szeplőtől rebbent a másikig, míg Stiles horkantva a plafon felé emelte a tekintetét. Csokoládé és dühös könnyek sós-keserű illata keveredett a nyugtalan álom izzadságszagával, a csók keserű volt, viszonzatlan. Kecses ujjak fonták körbe Stiles tarkóját, akár egy pók hosszú lábai, meleg érintésük nyomán nyugalom áradt szét a fiú testében, a fejében lüktető fájdalom pedig varázslatosan csitult el. Sóhajtva támasztotta homlokát a férfi vállához, ahhoz sem érzett magában elég dühöt, hogy megint kiboruljon, vagy értelmetlen veszekedésbe kezdjen. Elordibálta minden sértését, minden keserűségét még az este.
- Miért hoztad? Nem is érdekel az egész.
- Téged érdekel.
Stiles csüggedten kuncogva markolt a sportzakó anyagába, Peter válaszul átkarolta a derekát, ujjai a túlméretezett pólót gyűrték fel, hogy az anyag alól elővillanó bőrt cirógathassák. A fiúnak ismerős illata volt; otthonos és meghitt. Régi emlékek gomolyogtak a múltban, tűz marcangolta darabkák simultak össze az ösztön örökké fortyogó felszíne alatt, mikor arcát a rövid tincsekhez dörzsölte és mélyen beszívta az illatát. Fel akarta tépni és megízlelni, a zsenge bőr alatt rejtőző húst marcangolni, hogy a vér szaga beburkolja mindezt? Vagy egyszerűen csak közel tartani és egy egészen kicsit elpihenni a sós-keserű illatban mártózva, ami olyan nagyon más volt, mint az asztalon illatozó krizantém szaga, vagy a kórházi fertőtlenítő csípős bűze? Élettől lüktető.
- Ennek így nincs semmi értelme. Minek erőltetjük?
Stiles bosszús motyogása belefulladt Peter újabb csókjába, a férfi ujjai a tarkójára martak, követelőzően húzta magához, mégis hiányzott valami; üresen halt el minden pillanat, minden újabb dobbanás. Stiles szíve ellenben kapkodva vergődött a tenyere alatt, orcáit vörösre festette a forrón lüktető vér, melynek illata megrészegítette a farkast, mikor fogai alatt felserkent a fiú bőre. A vékony karok átölelték, a gyerek belekapaszkodott, mintha soha nem akarná elengedni, pedig mindketten tudták, hogy Peter akkor megy el és vet véget ennek az egésznek, amikor csak akar. A fiúban nem volt elég erő, sőt, semmi, ami akarata ellenére ott tarthatta volna a vérfarkast.
Csak a makacs ragaszkodása.
Peter egy pillanatra becsukta a szemét és a kapkodó ritmust hallgatta, az esztelen lüktetést a bordák fogságában, miközben megpróbálta elképzelni, milyen lenne, ha az ő szíve is így vergődne. Vajon szédülne? Kipirulna az arca, mint Stilesszé és ugyanaz a kötekedő vidámság ragyogna a szemében, mint amit a fiú mogyoróbarna tekintetében látott mindig, ha Stiles flörtölni próbált vele a maga esetlen módján?
Vajon, ha képes lenne érezni a szerelmet és nem csak megjátszani, akkor más lenne a vágy is, ami minden porcikájában lüktet? Sóvárgó és gyöngéd, nem az a rideg, vérben tocsogó ösztön, mint ami most emészti? Akkor arra vágyna, hogy csak mellette legyen naphosszat és a társasága után sóvárogna a teste helyett? Ugyanúgy a csókoktól és az ostoba becézésektől kezdene hevesebben verni a szíve, mint a kölyöknek és őt is befolyásolni lehetne néhány szál gazzal, vagy egy doboz bonbonnal?
Stiles szívének egyre nyugodtabb, puha dobbanásait hallgatta, miközben a karjaiban tartotta a fiút és engedte, hogy gondolatai a maguk útján kalandozzanak, bár jól tudta, hogy ezekre a kérdésekre soha nem fog választ kapni. Nem is volt szüksége válaszokra, néha mégis szórakoztatónak találta a töprengést. A játszadozást az ostoba gondolattal, hogy milyen lenne embernek lenni és nem szörnyetegnek.
Sőt, néha még azt is megengedte magának, hogy az alvó fiú mellett heverészve azon merengjen, vajon mindig is ilyen rideg volt-e, vagy valamikor időközben vált szörnyeteggé. Nem emlékezett rá, talán tényleg soha nem érezte át azokat a dolgokat, amikre Scott, Stiles, sőt néha még Derek is hivatkozott, mikor szörnyetegnek nevezték és kígyót-békát kiabáltak rá. Számára ezek csak üres szavak voltak, éppolyan élettelenek és kihaltak, mint az erdőben burjánzó, füstszagú sötétség.
Stiles kibontakozott a karjaiból és rámosolygott, nem volt még az igazi, nem ragyogtak a mogyoróbarna szemek, de Peter azért már látta bennük a reményt, hogy kilábalhat ebből a fárasztó ostobaságból.
Úgyhogy visszamosolygott, mielőtt ismét tenyerébe fogta volna a fiú arcát, hogy lehajolva megcsókolja. Ezúttal puhán, ráérősen, ujjaival a tarkóján meredő rövid pehelytincseket borzolva, miközben megpróbálta elcsábítani, magához csalogatni az ő kis molylepkéjét. Stiles pedig engedelmesen szédült a karjaiba. Peter elégedetten fogta át a derekát mikor a másik szíve az ismerős ütembe kezdett, s vékony karjai a nyaka köré kulcsolódtak. A hófehér fogak ártatlanul követelőzve haraptak alsóajkára, Stiles kíváncsi nyelve bűntudatosan simította végig a nem létező sebeket, Peter pedig vele játszott, mert ez tette ostobán boldoggá a másikat.
Pedig minden másban olyan okos kis kölyök volt…
- Ne hidd, hogy megbocsátottam, mert nem! Egyáltalán nem!
Hazugság. A fiút elárulta saját szíve, a duzzogva lebiggyesztett ajkai sarkában derengő pajkos mosoly-árnyék, s a szemében rejtőző tompa szomorúságot eloszlató boldog ragyogás. A kis világában minden helyre billent, csak mert Peter hajlandó volt a rászabott szerepet játszani. A kedvéért.
De főleg a saját kényelme érdekében.
- Mi lenne, ha átjönnél hozzám? - ajánlotta nyájasan. - Bepótolhatnánk az elvesztegetett esténket.
Stiles tekintetében megvillant az a jellegzetes kis szikra, ami mindig vitát jelentett, a fiú azonban csodák csodájára nem kezdett veszekedni és nem is vágta a fejéhez, hogy egyedül ő tehet arról, hogy az előző este katasztrófába torkollott. Ehelyett egyszerűen kibontakozott Peter karjaiból, s bár a vérfarkas hagyta, cseppet sem volt ínyére, hogy a fiú nem jól reagál valamire. Az ilyesmi mindig gondot jelentett, úgyhogy összehúzott szemmel figyelte őt, egy tapodtat sem mozdulva. Csupán a tekintetével kísérte, miközben végigjárta a szobát, aztán térdre dobva magát a szőnyegen, könyékig az ágy alá kotort egy könyvért.
- Ezt most passzolom. Megígértem Isaacnek és Scottnak, hogy segítek nekik a töri leckében - magyarázta közben, s bár Peter tudta, hogy félvállról odavetettnek szánja a szavakat, a hangja mégis inkább mentegetőző volt, ujjai szórakozottan érintették meg a rögtönzött vázába rakott vadkrizantémokat, miközben a szobában térült-fordult, hogy mindent összeszedjen. - Különben is mondtam, hogy még nem bocsátottam meg! A te hibád volt, hogy füstbe ment a tegnap este, szóval egy csokor gaznál többel kell előállnod, zombi-farkas!
Szóval mégiscsak ide lyukadtak végül ki - Peter elnyomott egy elégedett mosolyt, miközben színpadiasan hümmögve a fiúhoz lépett és elkapta a csuklóját. Stiles azonnal megdermedt, mikor közelebb húzta magához a kezét és apró puszit nyomott a verőere felé; Peter szinte látta maga előtt, ahogy a régi emlékek végigpörögnek benne, miközben a kellemes érzés átsöpört a fiú egész testén. Ismerte minden rezdülését, minden lélegzetvételét, minden szívdobbanását; a vágyódó borzongás, a kapkodó kis pihegés, s a bizonytalanul rebbenő dobbanások most mind azt üzenték, hogy a fiú nagyon is nyitott a megfelelő meggyőzésre. Mosolyogva hajolt előre, orrát Stiles halántékához dörgölve nyomott csókot a fiú arcára.
- És ha elrabollak? - dorombolta a fülébe. - Vajon mit tenne a kis falkánk, ha az ablakon át kicipelnélek a kocsihoz és elvinnélek a városba, hogy megnézzük azt az új filmet, amit annyira szeretnél látni?
- Oh! Azt… azt hittem oda se figyeltél, amikor mondtam, annyira belemerültél abba a hülye könyvbe - motyogta a fiú megrendülten és olyan ártatlan örömmel bámult Peterre, hogy a vérfarkas szinte megsajnálta. Szinte. Olyan könnyű volt a kedvére tenni.
- Mindig odafigyelek arra, amit mondasz, legfeljebb nem veszem a fáradtságot, hogy válaszoljak, amikor ostobaságokat hordasz össze - közölte fölényesen.
Stiles csak a szemét forgatta és a vállába bokszolt, az izgatott öröm azonban elnyomta a nyílt sértegetés miatt felparázsló kevéske haragot. Peter különben is mindig ekkora seggfej volt, nem talált ebben semmi újdonságot, úgyhogy már szinte oda se bagózott rá, amikor elkezdte szándékosan provokálni. Kapkodva nézett körbe, a rögtönzött vázát kis híján feldöntötte, mikor az asztalra hasalva megpróbálta mielőbb megkaparintani a táskáját, hogy előhalássza belőle a mobilt.
Peter az ablak mellett állt és szótlanul figyelte, ahogy a fiú vadul nyomkodja a gombokat, miközben fél kézzel már a szekrényben turkál, hogy valami elfogadható és kényelmes cuccot kerítsen magának. Aztán a jellegzetes, csipogó hang után a mobil is a párnán kötött ki, Stiles pedig izgatottan rángatta magára a kiválasztott inget és megtorpanva a szoba közepén, széles vigyorral felé fordult.
Peter mosolyogva lépett el az ablaktól és magához húzta, hogy lecsókolja arcáról a bugyuta mosolyt, aztán kikísérje a ház mögött parkoló autóhoz. Hosszúnak ígérkezett a délután, de a végeredmény határozottan megérte. Mindig megérte.
Fandom: Teen Wolf
Szereplők: Peter Hale, Stiles Stilinski
Történet: Stiles tényleg, igazán hinni akarja, hogy ez a kapcsolat egyszer majd normálisan működhet, mert Peter képes változni.
Kihívás: Steter 2015 - A Steter csoport belső kihívása
Megjegyzés: A címet Komjáthy Jenő azonos című versétől kölcsönöztem. ^.^
Ábrándos fiú
„Amért rajongsz: hiú;
Bolond vagy, és az is léssz mindörökre
Ábrándaiddal, jó fiú!”
Az erdő olyan volt, mint azóta a végzetes nap óta mindig; sötét és kihalt. Sikolyok visszhangja bolyongott a fák közti csendben, a nesztelen léptek alatt némán váltak szétmorzsolt semmivé a lehullott levelek. Holt fák holt könnyei, melyeket ezüst fénnyel öntözött a lombok közt átszökő holdfény. Fekete és fehér - a köztes színek rég kifakultak a világból, megszűnt a szürke határmezsgye jó és rossz között. Talán soha nem is létezett? Nem volt képes visszaemlékezni olyan időkre, amikor még tudott különbséget tenni és láncot aggatni a szörnyetegre. Kifakult a világból ez is, az évek homályba burkolták a szépséget, amit régen ugyanígy, a néma fák közt ténferegve látott; az élet minden nyomát, az apró lények szívdobbanásaiban lüktető változékonyságot, békét.
Többé nem létezett mindez - vörös lángok emésztették semmivé a nyugalmat, a fogócskázó gyerekek önfeledten csilingelő kacagása furnérlemezek soha nem szűnő ropogásába veszett. Az erdőt némaságba burkolta a jelen, eltűntek az egykor oly’ megnyugtató neszek. Ellopták. Összezúzták, mocsokkal hintették fel a nyomát is; sisakvirág édeskés illatától bűzlő hamvakkal, mely után csak az émelyítő szag maradt az emlékezetébe marva, égetve önmagát. A virágoké és a föld alatt rothadó számtalan tetemé, melyek egykor rokonok, barátok voltak. A falkája, ami emberséget mart a szörnyeteg létbe és itt tartotta köztük, velük, nővére kisöccsének szerepéhez láncolva.
Peter lehunyta a szemét, az ég felé fordított arccal szimatolt az ismerős illatokat hozó kora őszi szélbe, mely a vadkrizantémok aranysárga szirmait borzolta és lágyan fantomkarjaiba ölelte jelenlétük, hogy a dombon túl rejtőző Hale-ház gerendáinak évtizedes szénszagával összekeverve az erdő árnyai közé simítsa. Halál és elmúlás. A szörnyeteg karmai közt undokul roppant az apró virág, nedv-könnye bánatosan siklott végig a megtört száron, melyről a fenevad lágy mozdulattal ellopta kicsiny életét; keserű illata az elmúlást hozta, a halál bűzét. Nem volt fémesen lágy, mint Laura elillanó létének szaga, sem bosszútól keserédes, ahogy a vadász szukáé.
Peter lágyan húzta végig karmait a többi virágon, a jelöletlen sírok felett játszó szélben borzongó törékeny életek remegve hajoltak félre, miközben ráérősen végigsétált köztük, komótosan válogatott és ölt, míg csokorrá gyűltek a megtört szárakon kókadó illatos virágtetemek.
~*~
Stiles morcosan csapta fel a kuka tetejét és belehajította az üres bonbonos dobozt, aztán csak állt előtte és bámulta a valaha szív alakú papírgombócot. Még mindig érezte a méregdrága csokoládé ízét - az előző este bánatos dühöngésének emlékét hordozta, nem tudott szabadulni tőle. Ahogy a vita keserűségétől sem, a haragtól elvakultan kiabált szavaktól, a Peter fejéhez vágott vádak tömkelegétől, melyekre az a rohadék nem mondott semmit. Egyáltalán semmit!
Mit várt? Hogy egy zombi-vérfarkas majd értékeli az erőfeszítést, amivel megpróbált a kedvére tenni és valami igazán különleges ajándékkal kedveskedni neki Valentin-napon? Hogy esetleg ő is készül valamivel, vagy csak simán megköszöni, ahelyett, hogy gúnyosan rávigyorogna, és kioktatná, hogy milyen gyerekes ostobaság ez az egész? Mekkora egy barom volt…! Persze, hallgatnia kellett volna az apró jelekre, meg Derekre, aki épp csak a képébe nem röhögött, mikor arról kérdezte, hogy mit szeret Peter.
A haragjában befalt csokoládé csikarta a gyomrát, a dühös szavak elfogytak, s nem maradt más csak az emésztő csalódottság nehéz súlya, ami vasmarokkal szorította a mellkasát. Volt egyáltalán értelme az egésznek, ha Peter annyira se méltatta a kapcsolatukat, hogy eljátssza a ráosztott szerepet?
Stiles lecsapta a kuka tetejét és hátat fordítva a kemény munkával és kitartással beszerzett Valentin-napi ajándék maradványának, visszabaktatott a szobájába. Csak azért, mert Peter egy barom volt ő pedig legszívesebben elbújt volna a takaró alá, hogy átdühöngje az egész napot, még nem állt meg az élet.
A nyitott ablak előtt remegett a függöny, mikor kitárta az ajtót, a huzat férfias kölni illatot hozott. Stiles megtorpant a küszöbön és egy pillanatig csak meredt az íróasztal mellett álló vérfarkasra, aki bosszantóan lágy mozdulattal napsárga virágokat rendezgetett épp a kiürített ceruzatartójában. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy felnézzen, mikor belépett. Stiles némán húzta be az ajtót és nekidőlt, miközben a rémet nézte, aki épp annyira illett a szobájába kifogástalan sportzakójában és félig kigombolt ingében, mint gyerekrabló mumus az óvodába.
- Temetővirág? Komolyan? - Stiles cinikusan bámult a férfire, aki végre méltóztatott abbahagyni a krizantémok rendezgetését, hogy felé forduljon és megvillantsa mosolyát, melytől Stiles hátán végigfutott a hideg, s mégis izgalom lobbant a mellkasában. - A hülye fél-kapcsolatunkat temetjük?
- Valami különlegeset követeltél. - Peter lassan lépett felé, Stiles az ajtónak simult, bár lett volna hová „menekülnie” mégis a helyén maradt, míg a vérfarkas elé nem ért, hogy ujjbegyével lassan végigsimítson az állán. - Van ahol az élet és az újrakezdés jelképe.
Peter cirógatása végigkövette a fiú nyakának ívét, egyik szeplőtől rebbent a másikig, míg Stiles horkantva a plafon felé emelte a tekintetét. Csokoládé és dühös könnyek sós-keserű illata keveredett a nyugtalan álom izzadságszagával, a csók keserű volt, viszonzatlan. Kecses ujjak fonták körbe Stiles tarkóját, akár egy pók hosszú lábai, meleg érintésük nyomán nyugalom áradt szét a fiú testében, a fejében lüktető fájdalom pedig varázslatosan csitult el. Sóhajtva támasztotta homlokát a férfi vállához, ahhoz sem érzett magában elég dühöt, hogy megint kiboruljon, vagy értelmetlen veszekedésbe kezdjen. Elordibálta minden sértését, minden keserűségét még az este.
- Miért hoztad? Nem is érdekel az egész.
- Téged érdekel.
Stiles csüggedten kuncogva markolt a sportzakó anyagába, Peter válaszul átkarolta a derekát, ujjai a túlméretezett pólót gyűrték fel, hogy az anyag alól elővillanó bőrt cirógathassák. A fiúnak ismerős illata volt; otthonos és meghitt. Régi emlékek gomolyogtak a múltban, tűz marcangolta darabkák simultak össze az ösztön örökké fortyogó felszíne alatt, mikor arcát a rövid tincsekhez dörzsölte és mélyen beszívta az illatát. Fel akarta tépni és megízlelni, a zsenge bőr alatt rejtőző húst marcangolni, hogy a vér szaga beburkolja mindezt? Vagy egyszerűen csak közel tartani és egy egészen kicsit elpihenni a sós-keserű illatban mártózva, ami olyan nagyon más volt, mint az asztalon illatozó krizantém szaga, vagy a kórházi fertőtlenítő csípős bűze? Élettől lüktető.
- Ennek így nincs semmi értelme. Minek erőltetjük?
Stiles bosszús motyogása belefulladt Peter újabb csókjába, a férfi ujjai a tarkójára martak, követelőzően húzta magához, mégis hiányzott valami; üresen halt el minden pillanat, minden újabb dobbanás. Stiles szíve ellenben kapkodva vergődött a tenyere alatt, orcáit vörösre festette a forrón lüktető vér, melynek illata megrészegítette a farkast, mikor fogai alatt felserkent a fiú bőre. A vékony karok átölelték, a gyerek belekapaszkodott, mintha soha nem akarná elengedni, pedig mindketten tudták, hogy Peter akkor megy el és vet véget ennek az egésznek, amikor csak akar. A fiúban nem volt elég erő, sőt, semmi, ami akarata ellenére ott tarthatta volna a vérfarkast.
Csak a makacs ragaszkodása.
Peter egy pillanatra becsukta a szemét és a kapkodó ritmust hallgatta, az esztelen lüktetést a bordák fogságában, miközben megpróbálta elképzelni, milyen lenne, ha az ő szíve is így vergődne. Vajon szédülne? Kipirulna az arca, mint Stilesszé és ugyanaz a kötekedő vidámság ragyogna a szemében, mint amit a fiú mogyoróbarna tekintetében látott mindig, ha Stiles flörtölni próbált vele a maga esetlen módján?
Vajon, ha képes lenne érezni a szerelmet és nem csak megjátszani, akkor más lenne a vágy is, ami minden porcikájában lüktet? Sóvárgó és gyöngéd, nem az a rideg, vérben tocsogó ösztön, mint ami most emészti? Akkor arra vágyna, hogy csak mellette legyen naphosszat és a társasága után sóvárogna a teste helyett? Ugyanúgy a csókoktól és az ostoba becézésektől kezdene hevesebben verni a szíve, mint a kölyöknek és őt is befolyásolni lehetne néhány szál gazzal, vagy egy doboz bonbonnal?
Stiles szívének egyre nyugodtabb, puha dobbanásait hallgatta, miközben a karjaiban tartotta a fiút és engedte, hogy gondolatai a maguk útján kalandozzanak, bár jól tudta, hogy ezekre a kérdésekre soha nem fog választ kapni. Nem is volt szüksége válaszokra, néha mégis szórakoztatónak találta a töprengést. A játszadozást az ostoba gondolattal, hogy milyen lenne embernek lenni és nem szörnyetegnek.
Sőt, néha még azt is megengedte magának, hogy az alvó fiú mellett heverészve azon merengjen, vajon mindig is ilyen rideg volt-e, vagy valamikor időközben vált szörnyeteggé. Nem emlékezett rá, talán tényleg soha nem érezte át azokat a dolgokat, amikre Scott, Stiles, sőt néha még Derek is hivatkozott, mikor szörnyetegnek nevezték és kígyót-békát kiabáltak rá. Számára ezek csak üres szavak voltak, éppolyan élettelenek és kihaltak, mint az erdőben burjánzó, füstszagú sötétség.
Stiles kibontakozott a karjaiból és rámosolygott, nem volt még az igazi, nem ragyogtak a mogyoróbarna szemek, de Peter azért már látta bennük a reményt, hogy kilábalhat ebből a fárasztó ostobaságból.
Úgyhogy visszamosolygott, mielőtt ismét tenyerébe fogta volna a fiú arcát, hogy lehajolva megcsókolja. Ezúttal puhán, ráérősen, ujjaival a tarkóján meredő rövid pehelytincseket borzolva, miközben megpróbálta elcsábítani, magához csalogatni az ő kis molylepkéjét. Stiles pedig engedelmesen szédült a karjaiba. Peter elégedetten fogta át a derekát mikor a másik szíve az ismerős ütembe kezdett, s vékony karjai a nyaka köré kulcsolódtak. A hófehér fogak ártatlanul követelőzve haraptak alsóajkára, Stiles kíváncsi nyelve bűntudatosan simította végig a nem létező sebeket, Peter pedig vele játszott, mert ez tette ostobán boldoggá a másikat.
Pedig minden másban olyan okos kis kölyök volt…
- Ne hidd, hogy megbocsátottam, mert nem! Egyáltalán nem!
Hazugság. A fiút elárulta saját szíve, a duzzogva lebiggyesztett ajkai sarkában derengő pajkos mosoly-árnyék, s a szemében rejtőző tompa szomorúságot eloszlató boldog ragyogás. A kis világában minden helyre billent, csak mert Peter hajlandó volt a rászabott szerepet játszani. A kedvéért.
De főleg a saját kényelme érdekében.
- Mi lenne, ha átjönnél hozzám? - ajánlotta nyájasan. - Bepótolhatnánk az elvesztegetett esténket.
Stiles tekintetében megvillant az a jellegzetes kis szikra, ami mindig vitát jelentett, a fiú azonban csodák csodájára nem kezdett veszekedni és nem is vágta a fejéhez, hogy egyedül ő tehet arról, hogy az előző este katasztrófába torkollott. Ehelyett egyszerűen kibontakozott Peter karjaiból, s bár a vérfarkas hagyta, cseppet sem volt ínyére, hogy a fiú nem jól reagál valamire. Az ilyesmi mindig gondot jelentett, úgyhogy összehúzott szemmel figyelte őt, egy tapodtat sem mozdulva. Csupán a tekintetével kísérte, miközben végigjárta a szobát, aztán térdre dobva magát a szőnyegen, könyékig az ágy alá kotort egy könyvért.
- Ezt most passzolom. Megígértem Isaacnek és Scottnak, hogy segítek nekik a töri leckében - magyarázta közben, s bár Peter tudta, hogy félvállról odavetettnek szánja a szavakat, a hangja mégis inkább mentegetőző volt, ujjai szórakozottan érintették meg a rögtönzött vázába rakott vadkrizantémokat, miközben a szobában térült-fordult, hogy mindent összeszedjen. - Különben is mondtam, hogy még nem bocsátottam meg! A te hibád volt, hogy füstbe ment a tegnap este, szóval egy csokor gaznál többel kell előállnod, zombi-farkas!
Szóval mégiscsak ide lyukadtak végül ki - Peter elnyomott egy elégedett mosolyt, miközben színpadiasan hümmögve a fiúhoz lépett és elkapta a csuklóját. Stiles azonnal megdermedt, mikor közelebb húzta magához a kezét és apró puszit nyomott a verőere felé; Peter szinte látta maga előtt, ahogy a régi emlékek végigpörögnek benne, miközben a kellemes érzés átsöpört a fiú egész testén. Ismerte minden rezdülését, minden lélegzetvételét, minden szívdobbanását; a vágyódó borzongás, a kapkodó kis pihegés, s a bizonytalanul rebbenő dobbanások most mind azt üzenték, hogy a fiú nagyon is nyitott a megfelelő meggyőzésre. Mosolyogva hajolt előre, orrát Stiles halántékához dörgölve nyomott csókot a fiú arcára.
- És ha elrabollak? - dorombolta a fülébe. - Vajon mit tenne a kis falkánk, ha az ablakon át kicipelnélek a kocsihoz és elvinnélek a városba, hogy megnézzük azt az új filmet, amit annyira szeretnél látni?
- Oh! Azt… azt hittem oda se figyeltél, amikor mondtam, annyira belemerültél abba a hülye könyvbe - motyogta a fiú megrendülten és olyan ártatlan örömmel bámult Peterre, hogy a vérfarkas szinte megsajnálta. Szinte. Olyan könnyű volt a kedvére tenni.
- Mindig odafigyelek arra, amit mondasz, legfeljebb nem veszem a fáradtságot, hogy válaszoljak, amikor ostobaságokat hordasz össze - közölte fölényesen.
Stiles csak a szemét forgatta és a vállába bokszolt, az izgatott öröm azonban elnyomta a nyílt sértegetés miatt felparázsló kevéske haragot. Peter különben is mindig ekkora seggfej volt, nem talált ebben semmi újdonságot, úgyhogy már szinte oda se bagózott rá, amikor elkezdte szándékosan provokálni. Kapkodva nézett körbe, a rögtönzött vázát kis híján feldöntötte, mikor az asztalra hasalva megpróbálta mielőbb megkaparintani a táskáját, hogy előhalássza belőle a mobilt.
Peter az ablak mellett állt és szótlanul figyelte, ahogy a fiú vadul nyomkodja a gombokat, miközben fél kézzel már a szekrényben turkál, hogy valami elfogadható és kényelmes cuccot kerítsen magának. Aztán a jellegzetes, csipogó hang után a mobil is a párnán kötött ki, Stiles pedig izgatottan rángatta magára a kiválasztott inget és megtorpanva a szoba közepén, széles vigyorral felé fordult.
Peter mosolyogva lépett el az ablaktól és magához húzta, hogy lecsókolja arcáról a bugyuta mosolyt, aztán kikísérje a ház mögött parkoló autóhoz. Hosszúnak ígérkezett a délután, de a végeredmény határozottan megérte. Mindig megérte.