Te az enyém, én a tiéd
Cím: Te az enyém, én a tiéd
Fandom: Teen Wolf
Szereplők: Derek Hale, Stiles Stilinski, Scott McCall, Allison Argent
Tartalom: Egy világban, ahol minden született vérfarkasnak van egy előre elrendelt, tökéletes párja, Derek nyolc éve sóvárogva várja, hogy találkozzon az övével, miközben akaratlanul is kezd beleszeretni valaki másba.
Figyelmeztetés: AU, SLASH, erotikus tartalom, kétes beleegyezés (fogjuk rá)
Korhatár: 18
Kihívás: Őszi Mini Memés Móka (anonim_meme)
Megjegyzések: Derek tizennyolc éves volt a Hale tűz idején. Ja és a 3/A évad után játunk, de nem vettem mindent figyelembe a sorozatból. :) Stiles, Scott és Allison pedig mind tizennyolc évesek!
TE AZ ENYÉM, ÉN A TIÉD
Stiles úgy mocorgott a széken, mint egy megveszekedett bolond, a lába folyamatosan járt, időnként halkan koccant cipője orra a konyhaasztallal, ilyenkor rendszerint megpróbált nem túl hangosan felnyögni, majd teljes fél percig nyugton maradt. Derek képtelen volt az előtte fekvő könyvre koncentrálni, figyelme minduntalan elkalandozott, mikor a gyerek hatalmasat sóhajtott, vagy szánni valóan nyösszent egyet és megpróbált máshogy ülni. A közös munka valódi kínzás volt mindkettejük számára, bár Derek esküdni mert volna, hogy ő jobban szenved, mint az az istenverte, hiperaktív vakarék.
Arról nem is beszélve, hogy Stiles illata az őrületbe kergette. Olyan volt, mint a legédesebb vanília és az erdő avarának eső utáni, semmi máshoz nem hasonlító illata. Dereknek összeszaladt a nyál a szájában és viszketni kezdtek a karmai. A farkas szabadulni akart, hogy megszaglászhassa a fiút, aztán átcipelje magával a kanapéra és…
Nos, legalábbis mellé gömbölyödjön és elvesszen az illatában.
Lehetőleg egy vad és minden szempontból tökéletes közösülést követően.
Derek bosszankodva rázta meg a fejét és megpróbált megszabadulni a képzeletében száguldozó képektől és gondolatoktól, miközben önkéntelenül megdörzsölte bal csuklóját. A cirádás, ébenfekete betűket eltakarta a ruha ujja, mégis fájdalmasan tudatában volt, hogy ott vannak.
A neki szánt, tökéletes pár neve.
A nőé, akit már réges-régen meg kellett volna találnia, hogy együtt éljék le az életüket. Persze Derek életében soha semmi nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Kate árulása, a tűz, Laura elvesztése… Mind egy-egy újabb tragédia volt, ami egyre távolabb sodorta attól az élettől, amiről tizennyolc évesen álmodozott, mikor végre megjelent csuklóján a vágyott név.
Azóta minden csak egyre rosszabb lett, Derek pedig lassan elvesztette a türelmét és a reményt is, hogy valaha megtalálhatja azt, akire a benne lakozó farkas a legjobban vágyott.
Talán ezért volt Stiles illata olyan átkozottul vonzó. Talán csak a kétségbeesett vágyakozás és reményvesztettség hajtotta a fiú felé… Ezt akarta hinni és csak egy újabb ostoba kölyöknek látni a megátalkodott hülyéjét, aki egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy egy közönséges embernek semmi keresnivalója a vérfarkasok között. Stiles bosszantó volt. A szó minden értelmében és valahogy mégis olyan mélyre furakodott be Derek lelkébe, amilyen mélyre még soha senkinek nem sikerült. Olyan volt, mint egy tüske, ami körül rég behegedt a seb; a jelenléte fájó szúrás volt Derek mellkasában, a bűntudat és a vágy különös keveréke, de tudta, ha megpróbálná erővel eltávolítani a fiút, azzal csak még több fájdalmat okozna magának, amire nem volt képes. Az egész egy átkozott csapda volt, amiben nem létezett jó megoldás.
Stiles ismét mocorogni kezdett ültében, miközben látszólag céltalanul kattintgatott a gépén és futólag az asztal túloldalán ülő Lydia felé pislogott. Derek esküdni mert volna, hogy réges-rég nem a Deatontól kapott dokumentumokat olvassa. Már épp rászólt volna, hogy húzzon haza, ha nem csinál semmi hasznosat, mikor a kettőjük közé dobott telefon váratlanul megcsörrent. Még Lydia is meglepetten felnézett, mikor az éles hang hosszú órák után darabjaira törte a csendet, egy pillanatig azonban egyikük sem moccant. Aztán Derek elvette a készüléket és miután megnézte a hívófélt, felvette.
− Végre! Derek, te vagy az?
− Találtatok valamit?
− Nem, illetve… − Scott egy pillanatra elhallgatott, Derek szinte látta maga előtt a bizonytalan kölyköt. Egy Igazi Alfa… Az élet humora tényleg röhejes volt, az idősebb vérfarkas azonban erőt vett magán és inkább hallgatott és várta, hogy a vonal túlsó felén Scott tovább beszéljen. Hallotta az élesen beszívott lélegzet neszét, aztán Scott végre kibökte, amit akart. − Ide kell jönnöd! Valami nagyon fura történt és… Most minden… olyan zavaros.
− Mi történt?
− Én nem… Majd, majd elmondom, csak… Gyere ide. Most!
− Idefigyelj, kölyök, lehetsz te az Alfa, de az biztos, hogy nekem…
− Derek! − Scott szinte nyüszített, ami annyira meghökkentette a férfit, hogy egy pillanatra valóban elhallgatott. − Gyere ide, kérlek!
− Hol vagy?
− Itthon, de… nem tudom… nem tudom, meddig… bírok magammal, úgyhogy siess. Kérlek!
− Húsz perc. Ne csinálj semmi hülyeséget!
− Mi a franc történt?! Scott megsérült?
Derek letette a telefont, aztán szó nélkül felállt, Stiles azonban máris az ajtóban toporgott, menetre készen, aggódó arccal bámulva rá. A vérfarkas megpróbálta megkerülni, a kölyök azonban sokkal makacsabb volt, semhogy ilyen egyszerűen lerázza. Derek hátán finom borzongás futott végig, mikor a fiú megragadta a karját és ráakaszkodott.
− Veled megyek!
− Itt maradsz − felelte Derek, lerázva magáról a gyereket, Stiles azonban makacsul követte, arról hadoválva, hogy ha a legjobb barátja megsérült, akkor ott a helye mellette és nem fog ölbe tett kézzel ülni a Hale házban, amíg Derek egyedül elintézi a dolgokat. Legyen szó bármiről. Az utolsó csepp volta pohárban, mikor volt pofája felkapni Derek kulcsait az előszoba asztalról és a háta mögé rejteni.
A vérfarkas ingerülten ragadta meg és a falhoz taszította, Stiles nyögve csattant a frissen vakolt tégláknak, testének illata átcsapott Derek feje felett, szinte megrészegítette. Ilyen közelről még intenzívebbnek tűnt, egészen beleszédült a feje, amitől csak még inkább felcsapott benne a harag. Utálta, hogy épp Stiles volt rá ilyen hatással, de ahogy a hatalmas, barna szemek rá bámultak, képtelen volt másra gondolni, mint arra, vajon hogy ragyognának a fiú szemei, miközben a magáévá teszi.
Végét járta az önuralma, a türelméről nem is beszélve.
− Idefigyelj, te kis szaros, ha Scottnak tényleg elment az esze, akkor mégis mit gondolsz, mit tudsz majd tenni azon kívül, hogy az utamba kerülsz és megsérülsz?!
Stiles csak tátogni tudott, határozottan akart valamit mondani, de egy szó nem sok, annyi se jött ki a száján. Derek utoljára még rámorgott a kölyökre, aztán elengedte és ernyedt ujjai közül kiragadva a kocsi kulcsokat, szinte feltépte a bejárati ajtót.
~*~
A pincében talált rá Scottra, a fiú egész testében reszketve gubbasztott a sarokban. Szemei vörösen izzottak, mikor Derek belépett és óvatosan megközelítette, arca megvonaglott, ahogy mellkasához ölelte bal karját. A férfi szíve egy pillanatra megtorpant, aztán lassú, mély lélegzettel közelebb lépett. Hát persze… A fiú nem rég betöltötte a tizennyolcat, számítania kellett volna erre az eshetőségre is, bár az átváltoztatottakkal ritkán történt ez meg. Igaz, Scott már többször bizonyította, hogy szeret fittyet hányni a természet szabályaira.
Az Alfa rávicsorgott, aztán zavarodottan megrázta a fejét és nagyot pislogott. A vörös ragyogás eltűnt, Scott torkából furcsa, szűkölő hang tört fel. Derek óvatosan közelítette meg és leguggolt, miközben megpróbált olyan együtt érzőnek és megnyugtatónak tűnni, amennyire csak képes volt rá. A fenébe, kit akart átverni? Bárki más jobban csinálta volna ezt, mint ő, csakhogy nem volt senki más a közelben, hogy foglalkozzon a „problémával”.
− Mikor jelent meg?
− T-tudod? − suttogta Scott elcsukló hangon. − Annyira fáj, Derek! Annyira… akarom őt. Én nem… nem tehetem. A farkas… Bántanám. De fáj és… olyan rossz és…
− Scott. Scott figyelj rám, minden rendben, érted? Minden rendben, nem fogsz bántani senkit. Megígérem.
Derek egy pillanatra elhallgatott, fogalma sem volt, hogyan kezdhetne bele a magyarázatba. A kiválasztott pár olyasmi volt, amiről minden született farkas kisgyerekkorától fogva tudott és sóvárogva várta, hogy megtudja, kit szántak neki, az átváltoztatottaknak azonban csak ritkán kellett az ilyesmiről mesélni, hiszen őket a vérfarkas létnek ez az oldala nem érintette. Nem tudta, mit kellene mondania.
− Ismered? − kérdezte végül óvatosan. − Ismered azt, akinek a neve a karodon van?
Scott egy pillanatig csak meredt rá, szemeit időről időre elborította a vörös ragyogás. Derek ismerte az érzést, a lelke legmélyét mardosó sóvárgást, az első napokban őrjítően erős ösztönt, hogy akár a föld alól is előkerítse a párját és a magáénak követelje. De azt is tudta, hogy ez idővel elmúlik. Vagy legalábbis elviselhetővé szelídül az örökös vágyakozás.
− Allison… − motyogta Scott végül alig hallhatóan, s már mozdult is, hogy felálljon, Derek azonban visszanyomta a fal tövébe. − Allison!
− Hé, kölyök, nyugi! Nem akarod bántani őt, igaz?
− Bántani…? Nem, én nem…
Scott szinte riadtan bámult rá és hevesen megrázta a fejét.
− Rendben. − Derek nem tudta, hogy magát próbálja megnyugtatni vagy a tinédzsert. − Minden meg fog oldódni, de először meg kell nyugodnod egy kicsit. Le kell zuhanyoznod és egy kicsit rendbe hoznod magadat!
Scott tiltakozva, kábán rázta a fejét, mégis hagyta, hogy az idősebb vérfarkas félig támogatva, félig ráncigálva felvigye a pincéből. Végül rövid küzdelem után Dereknek sikerült betuszkolnia őt a zuhany alá és rávenni, hogy lefürödjön. Derek sóhajtva dőlt a falnak és miközben odabenn elkezdett zuhogni a víz, előhúzta a mobilját, fejből tárcsázva a számot, amit még soha nem kellett felhívnia.
− Allison? Derek vagyok. Igen, Scottról… Nem, semmi baj, de van valami, amiről feltétlenül beszélnünk kell. A McCall házba tudsz jönni? Igen. Most azonnal, ha lehetséges.
~*~
Derek mogorván gubbasztott a konyhaasztalnál és kedvetlenül bámulta a lassan kihűlő kávét. Az egész átkozott ház bűzlött a szextől, a vérfarkas fintorogva vicsorgott az előtte álló kávéra, mikor a feje felett ismét nyikorogni kezdett a padló. Bárhol szívesebben lett volna abban a pillanatban, de egyszerűen nem mehetett el, amíg nem bizonyosodott meg arról, hogy Scott ismét önmaga. Megígérte a fiúnak, hogy ott marad és gondoskodik róla, hogy az Argent lánynak nem esik bántódása.
Kellemesebb vasárnap délelőtti elfoglaltságot is el tudott volna képzelni magának, de a francnak se kellett az újabb probléma. Így is majd’ kétnapi üvöltözés állt a hátuk mögött; a fejlemények nem tették boldoggá sem Chris Argentet, sem Melissát.
Sem Stilest, aki óránként hívogatta, hogy végre megtudja, mi van a legjobb barátjával.
Derek idegei tényleg kezdték felmondani a szolgálatot, a farkas egyre türelmetlenebbül vágyott rá, hogy kiadhassa magából a feszültséget. Minden alkalommal, mikor megcsörrent a telefon, egyre irritáltabban hallgattatta el, nem akart tudomást venni az őt zaklató fiúról, akinek aggódó hangja kínzóan édes volt még a telefonon keresztül is.
Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem segítette elő a nyugalma megőrzését sem a két fiatal viharos szeretkezéseinek hallgatása, sem bódító illata. Éhezett. Egy társra, egy rugalmas, karcsú test melegére, egy megnyugtató ölelésre, amibe belesimulhat, amíg megpihen a lelke.
Stiles képe lebegett a szeme előtt. A fiú mosolya, kísértő illata, ragyogó szemei, puha szuszogása, mikor a létező leglehetetlenebb időben és helyen elnyomja az álom, az ébredés után kócosan ezerfelé meredő, puha tincsek… Ujjai szórakozottan cirógatták saját csuklóján a cirádás betűket, miközben gondolatai elkalandoztak.
Bűntudatosan kapta el a kezét, mintha megégette volna magát és lesütötte a tekintetét. Nem szabadott volna arról az idiótáról ábrándoznia, miközben valahol várt rá a saját párja. Talán. Valahol.
Scott nem is fogta fel, hogy milyen rohadtul szerencsés.
− Derek?
A férfi meglepetten, szinte riadtan kapta fel a fejét és a konyaajtóban álló lányra nézett. El se hitte, hogy annyira elmerült az önsajnálatban, hogy nem figyelt fel a vadász érkezésére. Allison tétován ácsorgott még egy pillanatig, aztán lassan, óvatosan megközelítette az idősebb vérfarkast. Léptei bizonytalannak tűntek, Derek Scott tusfürdőjének illata alatt is érezte a szex pézsmaillatát, amitől szinte zavartan nézett félre. Fogalma sem volt, hogyan kellene viselkednie egy Alfa frissen felavatott párjával.
− Nem szabadna itt lenned. Scott be fog kattanni, ha kettesben talál egy másik férfivel.
− Scott úgy alszik, mint egy kisbaba, én pedig ölni tudnék egy kávéért − felelte Allison, miközben tisztes távolságban maradva Derektől, töltött magának is a gőzölgő italból. Aztán elnyomva egy túlságosan is jellegzetes nyögést, csípőjével nekidőlt a pultnak, pillantását a vérfarkasra szegezve. − Amikor felhívtál és elmagyaráztad a dolgot… Azt hittem, hogy megőrültél. Még soha nem hallottam ilyesmitől.
− Nem szoktuk a kívülállóknak hirdetni a dolgot. Főleg nem vadászok közt.
Allison némán kortyolt a kávéból, miközben Dereket figyelte. A férfi tekintete rajta pihent, a sötét szemekben furcsa éhség ragyogott, Allison különös módon mégis biztonságban érezte magát. A szíve mélyén tudta, hogy a vérfarkas nem rá vágyik és soha egy ujjal sem érne hozzá.
− Nos… Mindenesetre, köszönöm. Azt hiszem.
Derek megzavarodott.
− Mit?
− Hát… hogy átsegítettél minket ezen. Vagy valami ilyesmi − felelte Allison, félrenézve, de arca így is pipacsvörös lett a gondolattól. Még mindig hihetetlennek tűnt, hogy miközben Scott először… Szóval, hogy Derek mindvégig ott állt a szoba sarkában, készen rá, hogy közbeavatkozzon, ha a fiatalabb Alfa a pillanat hevébe megpróbálna ártani a párjának.
Derek zavartan megköszörülte a torkát és ő is félrenézett, igaz nem vörösödött fülig, mint Allison.
− Nincs mit.
Egy időre ismét rájuk telepedett a kényelmetlen csend, mindketten feltűnően kerülték a másik tekintetét. Allison úgy érezte, hogy mondania kell valamit, de fogalma sem volt, hogy mi legyen az. Esetlen volt az egész helyzet, már az is csodaszámba ment, hogy ők ketten úgy tartózkodtak egy helyiségben, hogy nem szegezett Dereknek fegyvert és a férfi sem akarta feltépni a torkát.
− Neked mi van a pároddal? − bökte ki az első dolgot, ami hirtelen eszébe jutott, de azonnal meg is bánta, mikor Derek összerezzent és önkéntelenül ökölbe szorította a bal kezét. − Sajnálom, ez… Ez nem rám tartozik. Bocs.
− Semmi baj − rázta meg a fejét Derek gépiesen, de ahhoz nem talált magában elég lelkierőt, hogy akár csak felnézzen a kávéjáról. − Nem mindenki olyan szerencsés, mint Scott.
A fejük felett ismét megnyikordult az ágy, Derek azonnal felkapta a fejét és egy hosszú pillanatig csak fülelt. Allison értetlenül nézett a plafon felé, de semmit nem hallott. Igaz, neki nem is volt olyan kifinomult a hallása, mint egy vérfarkasnak.
Néhány pillanat múlva Scott lépett a konyhába és anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetett volna Derekre, egyenesen a párjához sétált. Allison mosolyogva csókolta meg, de még a rózsaszín köd mögül kilesve sem kerülte el a figyelmét Derek fintora. A férfi tapintatosan másfelé nézett, Allison azonban biztosra vette, hogy más is áll a háttérben, miközben hagyta, hogy Scott ellopja a bögréjét és két nagy korttyal megigya a maradék kávét.
Derek talán észre sem vette, hogy még mindig a bal csuklóját cirógatja, miközben görcsösen szorította a bögre fülét és tüntetően a pártól legtávolabb eső falra meredt. Allison soha nem kedvelte a mogorva, magának való vérfarkast, mégis volt valami szívszorító a látványban.
− Tudod… Ha tényleg neked szánták, akkor biztosan meg fogod őt találni.
Derek válasz helyett csak felhorkant és anélkül legyintett a biztatásra, hogy egyáltalán odanézett volna. Allison szomorúan ingatta a fejét, aztán nyomott egy puszit Scott arcára és a lehető leghalkabban a fülébe suttogva kimentette magát, hogy felszaladjon az emeletre. Scott új kávét töltött, de a két Alfa még akkor is kicsit feszengve hallgatott, mikor odafent zuhogni kezdett a víz a kádba. Derek szórakozottan nyomta ki a telefonját, melyen ismét Stiles vigyorgó képe villogott, aztán végre felnézett a szemközti székre telepedő Scottra.
− Meglepően nyugodtan fogadtad, hogy egy másik Alfával volt kettesben.
− Nem féltem − vigyorodott el Scott, s bár Derek még a különleges képességei nélkül is meg tudta mondani, hogy hazudik, annyiban hagyta a dolgot. A fiú elgondolkodva kortyolt a kávéjába. − Te hogy vagy?
− Én? − Derek szemöldöke magasba szaladt a meglepetéstől, de a pillanatnyi döbbenet hamar ismét bosszús morgásba csapott, mikor a mobilja ismét csörömpölni kezdett. Szinte undorodva lökte Scott elé a telefont. − Az az idióta már legalább századik alkalommal hív, hogy megtudja, nem téptelek-e darabokra.
Scott habozott egy kicsit, mielőtt beletörődve felkapta a készüléket, hogy egy utolsó sóhajjal felvegye. Stiles hangja szinte azonnal betöltötte a konyhát, a fiú úgy üvöltött, hogy a két vérfarkas akaratlanul is összerezzent.
− DEREK, HA MÉG EGYSZER LETESZED ANÉLKÜL, HOGY BÁRMIT MONDANÁL, ODAMEGYEK ÉS ARGENT VALAMELYIK FEGYVERÉVEL RONGYOSRA LYUGGATOM AZT A BÜDÖS ÍRHÁDAT! ESKÜSZÖM, HALLOD?!
− Szia, Stiles.
A telefon másik végén halálosan mély csend lett, Derek megkönnyebbülten lélegzett fel és minkét öklével megdörzsölte fáradt szemeit, Scottra hagyva, hogy nagyvonalakban felvázolja a helyzetet és megnyugtassa legjobb barátját. Stiles hangja átúszott a konyhán és befészkelte magát a fülébe, nem próbálta kivenni a szavakat, csak engedte, hogy megnyugtassa a lágy döngicsélés. Bármennyire utálta elismerni, a fiú mindig le tudta csendesíteni a farkast, már ha épp nem üvöltözött őrült módjára. Derek szerette a hangját, a kellemes, lágy tónust, a csintalan kuncogást, sőt, még a túlságosan is harsány nevetését, mikor majd kicsattant a jókedvtől. De leginkább azt, amikor néhanapján többet ivott a kelleténél és spiccesen eldőlt a kanapéján, rekedt hangon suttogva mindenféle ostobaságról, mintha épp valami nagy titkot árulna el, aztán reggel nyöszörögve ébredt. Igen, azt a hangját határozottan szerette és valahányszor behunyta a szemét, könnyedén el tudta képzelni, hogy a fiú egészen más helyzetben nyög fel, vagy suttogja rekedten a nevét.
Scott végül letette a telefont, de egy pillanatig még a kezében tartotta, miközben arcára kiült a teljes döbbenet. Derek zavartan követte a tekintetét, s mikor rájött, mit bámul, idegesen rángatta vissza csuklójára a póló felgyűrődött ujját, hogy elfedje a sötét betűket, aztán bosszúsan kiragadta Scott kezéből a telefont. A fiatalabb Alfa nagyot nyelt és kinyitotta a száját, aztán gyorsan becsukta és kábultan megrázta a fejét. Derek szemöldöke kérdőn emelkedett a magasba.
Az emeleten Allison elzárta a vizet.
− Menned kellene − jegyezte meg Derek, csakhogy oldja a feszültséget. − Gondolod, hogy szükségetek lehet még rám?
Scott gyorsan ismét bezárta a száját és szótlanul megrázta a fejét. Derek elégedett sóhajjal állt fel, meg se próbálta leplezni, hogy mennyire megkönnyebbült, amiért végre leléphet a McCall házban kialakult szerelmi fészekből.
− Majd hívd fel az apját. Biztos ezerféle halálnemet kitalált már arra az esetre, ha bántottad a hercegnőjét, jobb, ha nem halogatod a végtelenségig a megnyugtatását.
− Jah…
Derek egy pillanatig még kivárt, de mivel Scott láthatóan nem tudott, vagy nem akart ennél többet mondani, végül felkapta a szék háttámlájára dobott bőrdzsekit és út közben magára rángatva a kijárat felé indult. A tini szavai a küszöbön érték utol.
− Az Stiles neve.
Derek szíve kihagyott egy ütemet, a farkas ugrásra készen feszült meg a lelkében. Lassan, szinte gépiesen fordult meg és az asztalnál ülő tinédzserre bámult, aki kínjában igyekezett bárhová máshová nézni, csak rá nem. Aztán nagyot nyelt és szinte félénken felpillantott a döbbent alfára.
− Mármint az igazi neve − javította ki magát tétova mosollyal. − Csak… Gondoltam talán tudni akarod.
Derek kábultan biccentett.
− Én… Kösz, McCall.
~*~
Stiles csukott szemmel élvezte, ahogy a meleg víz a fejére zuhogott és végigmosta, masszírozta elgémberedett vállait. Két nap idegeskedését kellett lemosnia magáról, mely ólmos súllyal telepedett rá, s most hirtelen mintha füstté vált volna. Csak Scott megnyugtatására volt szüksége.
Egy előre elrendelt pár. Nevetnie kellett, ha arra gondolt, hogy ez az egész nagy felhajtás csak azért volt, mert legjobb haverja valami vérfarkas-woodoo miatt végre rájött a nyilvánvalóra és lefeküdt Allisonnal. Ő meg közben betegre aggódta magát. Na szép…! Stiles nyögve támaszkodott a hideg csempének és kicsit oldalra döntötte a fejét, hogy a víz szabadabban tudja dögönyözni a nyakát. Abban egészen biztos volt, hogy ezért a blamázsért és a rengeteg idegeskedésért még valakinek le fogja üvölteni a fejét személyesen is. Lehetőleg Dereknek, az a felfuvalkodott, titokzatoskodó hólyag meg is érdemelte.
Vajon Dereknek is volt ilyen előre elrendelt párja?
Stiles megpróbálta félreseperni a gondolatot, de az makacsul befészkelte magát a fejébe és hozott magával valami érthetetlen keserűséget is. Persze… Mindig is tudta, hogy esélye sincs a férfinél, de attól még fájt a gondolat, hogy a vérfarkasnak valahol van egy tökéletes párja, aki nem ő. Ebben egészen biztos volt. Elvégre az ő kapcsolatát Derekkel a legfinomabban szólva sem lehetett még ideálisnak sem nevezni, nemhogy tökéletesnek. Az Alfa még csak nem is kedvelte.
Stiles hatalmasat sóhajtott és a csap felé nyúlt, hogy elzárja a vizet, a mozdulat azonban félbeszakadt, mikor a fürdőszoba ajtaja figyelmeztetés nélkül kivágódott. A fiú rémülten ugrott meg, a vizes csempe kiszaladt a talpa alól. Egy pillanatra szinte felülmúlta a hála a bénító félelmet, mikor a rárontó vérfarkas elkapta és a falhoz nyomta, megmentve így egy igen fájdalmas zuhanástól.
Vörös szemek… Mindössze ennyit volt ideje realizálni Derekből, aztán a férfi megcsókolta, arra sem hagyva időt, hogy tiltakozhasson. Kávé és izzadtság… Stiles zavarodottan nyögött fel, fogalma sem volt, hogy tiltakozni akar, vagy inkább még többért könyörögni. Nem mintha sok beleszólása lett volna a dologba, Derek úgy csókolta, mintha fel akarná falni, éhesen, szinte kétségbeesetten, kezei a fiú nedves bőrét simogatták, mindenhol, ahol csak elérte őt. Stiles elrántotta a fejét és nyögve levegőért kapott, mikor Derek tenyere a két combja közé simított, megpróbált valamit mondani, a férfi azonban a hajába markolt és visszahúzta magához, hogy ismét megcsókolja.
Stiles nem tehetett mást, engedett és megpróbált lépést tartani a szürreális eseményekkel, bár az egész olyan volt, mint egy valóra vált álom. Hogy a horrorisztikus fajtából, amit általában pánikroham követett, vagy inkább a gatyát csapban áztatós erotikus fajtából, azt egyelőre nem tudta eldönteni, de abban az egyben egészen biztos volt, hogy még nem akar felébredni. Főleg azért, mert Derek épp a combja alá nyúlt és egyszerűen felemelte. Meglepetten karolta át a férfi nyakát, felnyögött, mikor az éles fogak a nyakába martak, szíve kihagyott egy ütemet, pedig tudta, ösztönösen érezte, hogy az Alfa nem harapta meg annyira, hogy vérző sebet tépjen a bőrébe.
− Der… Deah… Derek…!
Vörös szemek bámultak rá, a férfi tekintetében mintha a megértés villant volna, valami emberi a vad, nyers vágyak mögött, de szinte azonnal el is illant. Stiles nem volt benne biztos, hogy sikerült-e a másik tudtára hozni azt, amit akart, mégis lehajolt, hogy megcsókolja a vérfarkast, miközben Derek végigsimított a fenekén és szinte vigyázva egyik ujjával a testébe hatolt. Stiles nyöszörögve hunyta be a szemét, reszketve kapaszkodott a széles vállakba, céltalanul markolta a sötét tincseket, miközben Derek leigázta a testét és a lelkét, hogy a magáénak követelje minden porcikáját. Bánnia kellett volna…? Képtelen volt ilyesmit érezni, az apró kellemetlenség gyorsan fakult, a forró vízcseppek elmosták a határt gyönyör és fájdalom között, mikor a férfi a testébe hatolt.
Vad. Éhes. Kényszerű. Sodró. Kétségbeesett. Szenvedélyes.
Stiles nem tudta megmondani, hogy mikor vesztette el az eszméletét.
~*~
− Szóval… Akkor én vagyok a párod?
Derek hümmögve biccentett és mereven figyelte, ahogy a mellkasán heverő fiú lassan, szinte szórakozottan végighúzta mutatóujját a csuklójára írt néven. A saját nevén − emlékeztette magát Derek, de a teste még mindig feszült volt, ugrásra kész, mikor Stiles felnézett és elmosolyodott. Édesen, áratlanul, szinte szívfájdítóan vidáman. Derek tétován simította tenyerét a fiú hátának alsó részére, a hófehér bőrön máris kirajzolódtak viharos együttlétük nyomai. Sötét zúzódások és haragos vörös horzsolások, Derek karmainak vékony, vértől sötétlő nyomai. Szégyellte magát, de nem mert ismét bocsánatot kérni, Stiles korábbi kirohanásának emléke tett róla, hogy inkább hallgasson.
A fiú magához húzta bal kezét és félénken apró puszit nyomott a csuklójára. Derek jólesően borzongott meg, a farkas elégett morgása a torkában dübörgött. Aztán párja megrendítő bizalommal visszahajtotta vállára a fejét és nagyot ásított, addig fészkelődve, míg el nem érte, hogy Derek sután magához ölelje.
Talán egy kicsit túl erősen is, bár mindössze egy apró rezzenés volt, ami erről árulkodott. Az Alfa mégis rögtön megérezte, és szembeszegülve ösztöneivel, aggodalmasan ellazította karjait.
− Fáj?
− Kicsit − vallotta be Stiles álmosan. − De neked jobban fog, ha nem hagyod abba ezt az ostoba „mindenért én vagyok a hibás” nyafogást! Nem vagyok porcelánból − tette hozzá ádázul, amint megérezte, hogy Derek megmoccan és megpróbál kikászálódni mellőle. − Holnap mindent megbeszélünk rendesen, de most csak aludni akarok, jó?
− Jó.
− Helyes. − Stiles mosolyogva szorította arcát a vérfarkas torkához és elégedett sóhajjal behunyta a szemét. − Szerintem tedd te is ezt, apu nem fog repesni a boldogságtól, ha reggel hazajön. Hosszú napunk lesz.
Derek mindössze szótlanul hümmögött és engedelmesen becsukta a szemét. Csupán magában mosolyodott el, mikor elképzelte, hogy Stiles gyanakodva felles rá. Nyolc év… Derek a nedves barna tincsek közé temette az orrát és mélyen belélegezte párja illatát.
A párjáét, akire nyolc évet várt.
Akit három éve ismert.
…és aki végre itt szuszogott a karjai közt.
VÉGE
Fandom: Teen Wolf
Szereplők: Derek Hale, Stiles Stilinski, Scott McCall, Allison Argent
Tartalom: Egy világban, ahol minden született vérfarkasnak van egy előre elrendelt, tökéletes párja, Derek nyolc éve sóvárogva várja, hogy találkozzon az övével, miközben akaratlanul is kezd beleszeretni valaki másba.
Figyelmeztetés: AU, SLASH, erotikus tartalom, kétes beleegyezés (fogjuk rá)
Korhatár: 18
Kihívás: Őszi Mini Memés Móka (anonim_meme)
Megjegyzések: Derek tizennyolc éves volt a Hale tűz idején. Ja és a 3/A évad után játunk, de nem vettem mindent figyelembe a sorozatból. :) Stiles, Scott és Allison pedig mind tizennyolc évesek!
TE AZ ENYÉM, ÉN A TIÉD
Stiles úgy mocorgott a széken, mint egy megveszekedett bolond, a lába folyamatosan járt, időnként halkan koccant cipője orra a konyhaasztallal, ilyenkor rendszerint megpróbált nem túl hangosan felnyögni, majd teljes fél percig nyugton maradt. Derek képtelen volt az előtte fekvő könyvre koncentrálni, figyelme minduntalan elkalandozott, mikor a gyerek hatalmasat sóhajtott, vagy szánni valóan nyösszent egyet és megpróbált máshogy ülni. A közös munka valódi kínzás volt mindkettejük számára, bár Derek esküdni mert volna, hogy ő jobban szenved, mint az az istenverte, hiperaktív vakarék.
Arról nem is beszélve, hogy Stiles illata az őrületbe kergette. Olyan volt, mint a legédesebb vanília és az erdő avarának eső utáni, semmi máshoz nem hasonlító illata. Dereknek összeszaladt a nyál a szájában és viszketni kezdtek a karmai. A farkas szabadulni akart, hogy megszaglászhassa a fiút, aztán átcipelje magával a kanapéra és…
Nos, legalábbis mellé gömbölyödjön és elvesszen az illatában.
Lehetőleg egy vad és minden szempontból tökéletes közösülést követően.
Derek bosszankodva rázta meg a fejét és megpróbált megszabadulni a képzeletében száguldozó képektől és gondolatoktól, miközben önkéntelenül megdörzsölte bal csuklóját. A cirádás, ébenfekete betűket eltakarta a ruha ujja, mégis fájdalmasan tudatában volt, hogy ott vannak.
A neki szánt, tökéletes pár neve.
A nőé, akit már réges-régen meg kellett volna találnia, hogy együtt éljék le az életüket. Persze Derek életében soha semmi nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Kate árulása, a tűz, Laura elvesztése… Mind egy-egy újabb tragédia volt, ami egyre távolabb sodorta attól az élettől, amiről tizennyolc évesen álmodozott, mikor végre megjelent csuklóján a vágyott név.
Azóta minden csak egyre rosszabb lett, Derek pedig lassan elvesztette a türelmét és a reményt is, hogy valaha megtalálhatja azt, akire a benne lakozó farkas a legjobban vágyott.
Talán ezért volt Stiles illata olyan átkozottul vonzó. Talán csak a kétségbeesett vágyakozás és reményvesztettség hajtotta a fiú felé… Ezt akarta hinni és csak egy újabb ostoba kölyöknek látni a megátalkodott hülyéjét, aki egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy egy közönséges embernek semmi keresnivalója a vérfarkasok között. Stiles bosszantó volt. A szó minden értelmében és valahogy mégis olyan mélyre furakodott be Derek lelkébe, amilyen mélyre még soha senkinek nem sikerült. Olyan volt, mint egy tüske, ami körül rég behegedt a seb; a jelenléte fájó szúrás volt Derek mellkasában, a bűntudat és a vágy különös keveréke, de tudta, ha megpróbálná erővel eltávolítani a fiút, azzal csak még több fájdalmat okozna magának, amire nem volt képes. Az egész egy átkozott csapda volt, amiben nem létezett jó megoldás.
Stiles ismét mocorogni kezdett ültében, miközben látszólag céltalanul kattintgatott a gépén és futólag az asztal túloldalán ülő Lydia felé pislogott. Derek esküdni mert volna, hogy réges-rég nem a Deatontól kapott dokumentumokat olvassa. Már épp rászólt volna, hogy húzzon haza, ha nem csinál semmi hasznosat, mikor a kettőjük közé dobott telefon váratlanul megcsörrent. Még Lydia is meglepetten felnézett, mikor az éles hang hosszú órák után darabjaira törte a csendet, egy pillanatig azonban egyikük sem moccant. Aztán Derek elvette a készüléket és miután megnézte a hívófélt, felvette.
− Végre! Derek, te vagy az?
− Találtatok valamit?
− Nem, illetve… − Scott egy pillanatra elhallgatott, Derek szinte látta maga előtt a bizonytalan kölyköt. Egy Igazi Alfa… Az élet humora tényleg röhejes volt, az idősebb vérfarkas azonban erőt vett magán és inkább hallgatott és várta, hogy a vonal túlsó felén Scott tovább beszéljen. Hallotta az élesen beszívott lélegzet neszét, aztán Scott végre kibökte, amit akart. − Ide kell jönnöd! Valami nagyon fura történt és… Most minden… olyan zavaros.
− Mi történt?
− Én nem… Majd, majd elmondom, csak… Gyere ide. Most!
− Idefigyelj, kölyök, lehetsz te az Alfa, de az biztos, hogy nekem…
− Derek! − Scott szinte nyüszített, ami annyira meghökkentette a férfit, hogy egy pillanatra valóban elhallgatott. − Gyere ide, kérlek!
− Hol vagy?
− Itthon, de… nem tudom… nem tudom, meddig… bírok magammal, úgyhogy siess. Kérlek!
− Húsz perc. Ne csinálj semmi hülyeséget!
− Mi a franc történt?! Scott megsérült?
Derek letette a telefont, aztán szó nélkül felállt, Stiles azonban máris az ajtóban toporgott, menetre készen, aggódó arccal bámulva rá. A vérfarkas megpróbálta megkerülni, a kölyök azonban sokkal makacsabb volt, semhogy ilyen egyszerűen lerázza. Derek hátán finom borzongás futott végig, mikor a fiú megragadta a karját és ráakaszkodott.
− Veled megyek!
− Itt maradsz − felelte Derek, lerázva magáról a gyereket, Stiles azonban makacsul követte, arról hadoválva, hogy ha a legjobb barátja megsérült, akkor ott a helye mellette és nem fog ölbe tett kézzel ülni a Hale házban, amíg Derek egyedül elintézi a dolgokat. Legyen szó bármiről. Az utolsó csepp volta pohárban, mikor volt pofája felkapni Derek kulcsait az előszoba asztalról és a háta mögé rejteni.
A vérfarkas ingerülten ragadta meg és a falhoz taszította, Stiles nyögve csattant a frissen vakolt tégláknak, testének illata átcsapott Derek feje felett, szinte megrészegítette. Ilyen közelről még intenzívebbnek tűnt, egészen beleszédült a feje, amitől csak még inkább felcsapott benne a harag. Utálta, hogy épp Stiles volt rá ilyen hatással, de ahogy a hatalmas, barna szemek rá bámultak, képtelen volt másra gondolni, mint arra, vajon hogy ragyognának a fiú szemei, miközben a magáévá teszi.
Végét járta az önuralma, a türelméről nem is beszélve.
− Idefigyelj, te kis szaros, ha Scottnak tényleg elment az esze, akkor mégis mit gondolsz, mit tudsz majd tenni azon kívül, hogy az utamba kerülsz és megsérülsz?!
Stiles csak tátogni tudott, határozottan akart valamit mondani, de egy szó nem sok, annyi se jött ki a száján. Derek utoljára még rámorgott a kölyökre, aztán elengedte és ernyedt ujjai közül kiragadva a kocsi kulcsokat, szinte feltépte a bejárati ajtót.
~*~
A pincében talált rá Scottra, a fiú egész testében reszketve gubbasztott a sarokban. Szemei vörösen izzottak, mikor Derek belépett és óvatosan megközelítette, arca megvonaglott, ahogy mellkasához ölelte bal karját. A férfi szíve egy pillanatra megtorpant, aztán lassú, mély lélegzettel közelebb lépett. Hát persze… A fiú nem rég betöltötte a tizennyolcat, számítania kellett volna erre az eshetőségre is, bár az átváltoztatottakkal ritkán történt ez meg. Igaz, Scott már többször bizonyította, hogy szeret fittyet hányni a természet szabályaira.
Az Alfa rávicsorgott, aztán zavarodottan megrázta a fejét és nagyot pislogott. A vörös ragyogás eltűnt, Scott torkából furcsa, szűkölő hang tört fel. Derek óvatosan közelítette meg és leguggolt, miközben megpróbált olyan együtt érzőnek és megnyugtatónak tűnni, amennyire csak képes volt rá. A fenébe, kit akart átverni? Bárki más jobban csinálta volna ezt, mint ő, csakhogy nem volt senki más a közelben, hogy foglalkozzon a „problémával”.
− Mikor jelent meg?
− T-tudod? − suttogta Scott elcsukló hangon. − Annyira fáj, Derek! Annyira… akarom őt. Én nem… nem tehetem. A farkas… Bántanám. De fáj és… olyan rossz és…
− Scott. Scott figyelj rám, minden rendben, érted? Minden rendben, nem fogsz bántani senkit. Megígérem.
Derek egy pillanatra elhallgatott, fogalma sem volt, hogyan kezdhetne bele a magyarázatba. A kiválasztott pár olyasmi volt, amiről minden született farkas kisgyerekkorától fogva tudott és sóvárogva várta, hogy megtudja, kit szántak neki, az átváltoztatottaknak azonban csak ritkán kellett az ilyesmiről mesélni, hiszen őket a vérfarkas létnek ez az oldala nem érintette. Nem tudta, mit kellene mondania.
− Ismered? − kérdezte végül óvatosan. − Ismered azt, akinek a neve a karodon van?
Scott egy pillanatig csak meredt rá, szemeit időről időre elborította a vörös ragyogás. Derek ismerte az érzést, a lelke legmélyét mardosó sóvárgást, az első napokban őrjítően erős ösztönt, hogy akár a föld alól is előkerítse a párját és a magáénak követelje. De azt is tudta, hogy ez idővel elmúlik. Vagy legalábbis elviselhetővé szelídül az örökös vágyakozás.
− Allison… − motyogta Scott végül alig hallhatóan, s már mozdult is, hogy felálljon, Derek azonban visszanyomta a fal tövébe. − Allison!
− Hé, kölyök, nyugi! Nem akarod bántani őt, igaz?
− Bántani…? Nem, én nem…
Scott szinte riadtan bámult rá és hevesen megrázta a fejét.
− Rendben. − Derek nem tudta, hogy magát próbálja megnyugtatni vagy a tinédzsert. − Minden meg fog oldódni, de először meg kell nyugodnod egy kicsit. Le kell zuhanyoznod és egy kicsit rendbe hoznod magadat!
Scott tiltakozva, kábán rázta a fejét, mégis hagyta, hogy az idősebb vérfarkas félig támogatva, félig ráncigálva felvigye a pincéből. Végül rövid küzdelem után Dereknek sikerült betuszkolnia őt a zuhany alá és rávenni, hogy lefürödjön. Derek sóhajtva dőlt a falnak és miközben odabenn elkezdett zuhogni a víz, előhúzta a mobilját, fejből tárcsázva a számot, amit még soha nem kellett felhívnia.
− Allison? Derek vagyok. Igen, Scottról… Nem, semmi baj, de van valami, amiről feltétlenül beszélnünk kell. A McCall házba tudsz jönni? Igen. Most azonnal, ha lehetséges.
~*~
Derek mogorván gubbasztott a konyhaasztalnál és kedvetlenül bámulta a lassan kihűlő kávét. Az egész átkozott ház bűzlött a szextől, a vérfarkas fintorogva vicsorgott az előtte álló kávéra, mikor a feje felett ismét nyikorogni kezdett a padló. Bárhol szívesebben lett volna abban a pillanatban, de egyszerűen nem mehetett el, amíg nem bizonyosodott meg arról, hogy Scott ismét önmaga. Megígérte a fiúnak, hogy ott marad és gondoskodik róla, hogy az Argent lánynak nem esik bántódása.
Kellemesebb vasárnap délelőtti elfoglaltságot is el tudott volna képzelni magának, de a francnak se kellett az újabb probléma. Így is majd’ kétnapi üvöltözés állt a hátuk mögött; a fejlemények nem tették boldoggá sem Chris Argentet, sem Melissát.
Sem Stilest, aki óránként hívogatta, hogy végre megtudja, mi van a legjobb barátjával.
Derek idegei tényleg kezdték felmondani a szolgálatot, a farkas egyre türelmetlenebbül vágyott rá, hogy kiadhassa magából a feszültséget. Minden alkalommal, mikor megcsörrent a telefon, egyre irritáltabban hallgattatta el, nem akart tudomást venni az őt zaklató fiúról, akinek aggódó hangja kínzóan édes volt még a telefonon keresztül is.
Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem segítette elő a nyugalma megőrzését sem a két fiatal viharos szeretkezéseinek hallgatása, sem bódító illata. Éhezett. Egy társra, egy rugalmas, karcsú test melegére, egy megnyugtató ölelésre, amibe belesimulhat, amíg megpihen a lelke.
Stiles képe lebegett a szeme előtt. A fiú mosolya, kísértő illata, ragyogó szemei, puha szuszogása, mikor a létező leglehetetlenebb időben és helyen elnyomja az álom, az ébredés után kócosan ezerfelé meredő, puha tincsek… Ujjai szórakozottan cirógatták saját csuklóján a cirádás betűket, miközben gondolatai elkalandoztak.
Bűntudatosan kapta el a kezét, mintha megégette volna magát és lesütötte a tekintetét. Nem szabadott volna arról az idiótáról ábrándoznia, miközben valahol várt rá a saját párja. Talán. Valahol.
Scott nem is fogta fel, hogy milyen rohadtul szerencsés.
− Derek?
A férfi meglepetten, szinte riadtan kapta fel a fejét és a konyaajtóban álló lányra nézett. El se hitte, hogy annyira elmerült az önsajnálatban, hogy nem figyelt fel a vadász érkezésére. Allison tétován ácsorgott még egy pillanatig, aztán lassan, óvatosan megközelítette az idősebb vérfarkast. Léptei bizonytalannak tűntek, Derek Scott tusfürdőjének illata alatt is érezte a szex pézsmaillatát, amitől szinte zavartan nézett félre. Fogalma sem volt, hogyan kellene viselkednie egy Alfa frissen felavatott párjával.
− Nem szabadna itt lenned. Scott be fog kattanni, ha kettesben talál egy másik férfivel.
− Scott úgy alszik, mint egy kisbaba, én pedig ölni tudnék egy kávéért − felelte Allison, miközben tisztes távolságban maradva Derektől, töltött magának is a gőzölgő italból. Aztán elnyomva egy túlságosan is jellegzetes nyögést, csípőjével nekidőlt a pultnak, pillantását a vérfarkasra szegezve. − Amikor felhívtál és elmagyaráztad a dolgot… Azt hittem, hogy megőrültél. Még soha nem hallottam ilyesmitől.
− Nem szoktuk a kívülállóknak hirdetni a dolgot. Főleg nem vadászok közt.
Allison némán kortyolt a kávéból, miközben Dereket figyelte. A férfi tekintete rajta pihent, a sötét szemekben furcsa éhség ragyogott, Allison különös módon mégis biztonságban érezte magát. A szíve mélyén tudta, hogy a vérfarkas nem rá vágyik és soha egy ujjal sem érne hozzá.
− Nos… Mindenesetre, köszönöm. Azt hiszem.
Derek megzavarodott.
− Mit?
− Hát… hogy átsegítettél minket ezen. Vagy valami ilyesmi − felelte Allison, félrenézve, de arca így is pipacsvörös lett a gondolattól. Még mindig hihetetlennek tűnt, hogy miközben Scott először… Szóval, hogy Derek mindvégig ott állt a szoba sarkában, készen rá, hogy közbeavatkozzon, ha a fiatalabb Alfa a pillanat hevébe megpróbálna ártani a párjának.
Derek zavartan megköszörülte a torkát és ő is félrenézett, igaz nem vörösödött fülig, mint Allison.
− Nincs mit.
Egy időre ismét rájuk telepedett a kényelmetlen csend, mindketten feltűnően kerülték a másik tekintetét. Allison úgy érezte, hogy mondania kell valamit, de fogalma sem volt, hogy mi legyen az. Esetlen volt az egész helyzet, már az is csodaszámba ment, hogy ők ketten úgy tartózkodtak egy helyiségben, hogy nem szegezett Dereknek fegyvert és a férfi sem akarta feltépni a torkát.
− Neked mi van a pároddal? − bökte ki az első dolgot, ami hirtelen eszébe jutott, de azonnal meg is bánta, mikor Derek összerezzent és önkéntelenül ökölbe szorította a bal kezét. − Sajnálom, ez… Ez nem rám tartozik. Bocs.
− Semmi baj − rázta meg a fejét Derek gépiesen, de ahhoz nem talált magában elég lelkierőt, hogy akár csak felnézzen a kávéjáról. − Nem mindenki olyan szerencsés, mint Scott.
A fejük felett ismét megnyikordult az ágy, Derek azonnal felkapta a fejét és egy hosszú pillanatig csak fülelt. Allison értetlenül nézett a plafon felé, de semmit nem hallott. Igaz, neki nem is volt olyan kifinomult a hallása, mint egy vérfarkasnak.
Néhány pillanat múlva Scott lépett a konyhába és anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetett volna Derekre, egyenesen a párjához sétált. Allison mosolyogva csókolta meg, de még a rózsaszín köd mögül kilesve sem kerülte el a figyelmét Derek fintora. A férfi tapintatosan másfelé nézett, Allison azonban biztosra vette, hogy más is áll a háttérben, miközben hagyta, hogy Scott ellopja a bögréjét és két nagy korttyal megigya a maradék kávét.
Derek talán észre sem vette, hogy még mindig a bal csuklóját cirógatja, miközben görcsösen szorította a bögre fülét és tüntetően a pártól legtávolabb eső falra meredt. Allison soha nem kedvelte a mogorva, magának való vérfarkast, mégis volt valami szívszorító a látványban.
− Tudod… Ha tényleg neked szánták, akkor biztosan meg fogod őt találni.
Derek válasz helyett csak felhorkant és anélkül legyintett a biztatásra, hogy egyáltalán odanézett volna. Allison szomorúan ingatta a fejét, aztán nyomott egy puszit Scott arcára és a lehető leghalkabban a fülébe suttogva kimentette magát, hogy felszaladjon az emeletre. Scott új kávét töltött, de a két Alfa még akkor is kicsit feszengve hallgatott, mikor odafent zuhogni kezdett a víz a kádba. Derek szórakozottan nyomta ki a telefonját, melyen ismét Stiles vigyorgó képe villogott, aztán végre felnézett a szemközti székre telepedő Scottra.
− Meglepően nyugodtan fogadtad, hogy egy másik Alfával volt kettesben.
− Nem féltem − vigyorodott el Scott, s bár Derek még a különleges képességei nélkül is meg tudta mondani, hogy hazudik, annyiban hagyta a dolgot. A fiú elgondolkodva kortyolt a kávéjába. − Te hogy vagy?
− Én? − Derek szemöldöke magasba szaladt a meglepetéstől, de a pillanatnyi döbbenet hamar ismét bosszús morgásba csapott, mikor a mobilja ismét csörömpölni kezdett. Szinte undorodva lökte Scott elé a telefont. − Az az idióta már legalább századik alkalommal hív, hogy megtudja, nem téptelek-e darabokra.
Scott habozott egy kicsit, mielőtt beletörődve felkapta a készüléket, hogy egy utolsó sóhajjal felvegye. Stiles hangja szinte azonnal betöltötte a konyhát, a fiú úgy üvöltött, hogy a két vérfarkas akaratlanul is összerezzent.
− DEREK, HA MÉG EGYSZER LETESZED ANÉLKÜL, HOGY BÁRMIT MONDANÁL, ODAMEGYEK ÉS ARGENT VALAMELYIK FEGYVERÉVEL RONGYOSRA LYUGGATOM AZT A BÜDÖS ÍRHÁDAT! ESKÜSZÖM, HALLOD?!
− Szia, Stiles.
A telefon másik végén halálosan mély csend lett, Derek megkönnyebbülten lélegzett fel és minkét öklével megdörzsölte fáradt szemeit, Scottra hagyva, hogy nagyvonalakban felvázolja a helyzetet és megnyugtassa legjobb barátját. Stiles hangja átúszott a konyhán és befészkelte magát a fülébe, nem próbálta kivenni a szavakat, csak engedte, hogy megnyugtassa a lágy döngicsélés. Bármennyire utálta elismerni, a fiú mindig le tudta csendesíteni a farkast, már ha épp nem üvöltözött őrült módjára. Derek szerette a hangját, a kellemes, lágy tónust, a csintalan kuncogást, sőt, még a túlságosan is harsány nevetését, mikor majd kicsattant a jókedvtől. De leginkább azt, amikor néhanapján többet ivott a kelleténél és spiccesen eldőlt a kanapéján, rekedt hangon suttogva mindenféle ostobaságról, mintha épp valami nagy titkot árulna el, aztán reggel nyöszörögve ébredt. Igen, azt a hangját határozottan szerette és valahányszor behunyta a szemét, könnyedén el tudta képzelni, hogy a fiú egészen más helyzetben nyög fel, vagy suttogja rekedten a nevét.
Scott végül letette a telefont, de egy pillanatig még a kezében tartotta, miközben arcára kiült a teljes döbbenet. Derek zavartan követte a tekintetét, s mikor rájött, mit bámul, idegesen rángatta vissza csuklójára a póló felgyűrődött ujját, hogy elfedje a sötét betűket, aztán bosszúsan kiragadta Scott kezéből a telefont. A fiatalabb Alfa nagyot nyelt és kinyitotta a száját, aztán gyorsan becsukta és kábultan megrázta a fejét. Derek szemöldöke kérdőn emelkedett a magasba.
Az emeleten Allison elzárta a vizet.
− Menned kellene − jegyezte meg Derek, csakhogy oldja a feszültséget. − Gondolod, hogy szükségetek lehet még rám?
Scott gyorsan ismét bezárta a száját és szótlanul megrázta a fejét. Derek elégedett sóhajjal állt fel, meg se próbálta leplezni, hogy mennyire megkönnyebbült, amiért végre leléphet a McCall házban kialakult szerelmi fészekből.
− Majd hívd fel az apját. Biztos ezerféle halálnemet kitalált már arra az esetre, ha bántottad a hercegnőjét, jobb, ha nem halogatod a végtelenségig a megnyugtatását.
− Jah…
Derek egy pillanatig még kivárt, de mivel Scott láthatóan nem tudott, vagy nem akart ennél többet mondani, végül felkapta a szék háttámlájára dobott bőrdzsekit és út közben magára rángatva a kijárat felé indult. A tini szavai a küszöbön érték utol.
− Az Stiles neve.
Derek szíve kihagyott egy ütemet, a farkas ugrásra készen feszült meg a lelkében. Lassan, szinte gépiesen fordult meg és az asztalnál ülő tinédzserre bámult, aki kínjában igyekezett bárhová máshová nézni, csak rá nem. Aztán nagyot nyelt és szinte félénken felpillantott a döbbent alfára.
− Mármint az igazi neve − javította ki magát tétova mosollyal. − Csak… Gondoltam talán tudni akarod.
Derek kábultan biccentett.
− Én… Kösz, McCall.
~*~
Stiles csukott szemmel élvezte, ahogy a meleg víz a fejére zuhogott és végigmosta, masszírozta elgémberedett vállait. Két nap idegeskedését kellett lemosnia magáról, mely ólmos súllyal telepedett rá, s most hirtelen mintha füstté vált volna. Csak Scott megnyugtatására volt szüksége.
Egy előre elrendelt pár. Nevetnie kellett, ha arra gondolt, hogy ez az egész nagy felhajtás csak azért volt, mert legjobb haverja valami vérfarkas-woodoo miatt végre rájött a nyilvánvalóra és lefeküdt Allisonnal. Ő meg közben betegre aggódta magát. Na szép…! Stiles nyögve támaszkodott a hideg csempének és kicsit oldalra döntötte a fejét, hogy a víz szabadabban tudja dögönyözni a nyakát. Abban egészen biztos volt, hogy ezért a blamázsért és a rengeteg idegeskedésért még valakinek le fogja üvölteni a fejét személyesen is. Lehetőleg Dereknek, az a felfuvalkodott, titokzatoskodó hólyag meg is érdemelte.
Vajon Dereknek is volt ilyen előre elrendelt párja?
Stiles megpróbálta félreseperni a gondolatot, de az makacsul befészkelte magát a fejébe és hozott magával valami érthetetlen keserűséget is. Persze… Mindig is tudta, hogy esélye sincs a férfinél, de attól még fájt a gondolat, hogy a vérfarkasnak valahol van egy tökéletes párja, aki nem ő. Ebben egészen biztos volt. Elvégre az ő kapcsolatát Derekkel a legfinomabban szólva sem lehetett még ideálisnak sem nevezni, nemhogy tökéletesnek. Az Alfa még csak nem is kedvelte.
Stiles hatalmasat sóhajtott és a csap felé nyúlt, hogy elzárja a vizet, a mozdulat azonban félbeszakadt, mikor a fürdőszoba ajtaja figyelmeztetés nélkül kivágódott. A fiú rémülten ugrott meg, a vizes csempe kiszaladt a talpa alól. Egy pillanatra szinte felülmúlta a hála a bénító félelmet, mikor a rárontó vérfarkas elkapta és a falhoz nyomta, megmentve így egy igen fájdalmas zuhanástól.
Vörös szemek… Mindössze ennyit volt ideje realizálni Derekből, aztán a férfi megcsókolta, arra sem hagyva időt, hogy tiltakozhasson. Kávé és izzadtság… Stiles zavarodottan nyögött fel, fogalma sem volt, hogy tiltakozni akar, vagy inkább még többért könyörögni. Nem mintha sok beleszólása lett volna a dologba, Derek úgy csókolta, mintha fel akarná falni, éhesen, szinte kétségbeesetten, kezei a fiú nedves bőrét simogatták, mindenhol, ahol csak elérte őt. Stiles elrántotta a fejét és nyögve levegőért kapott, mikor Derek tenyere a két combja közé simított, megpróbált valamit mondani, a férfi azonban a hajába markolt és visszahúzta magához, hogy ismét megcsókolja.
Stiles nem tehetett mást, engedett és megpróbált lépést tartani a szürreális eseményekkel, bár az egész olyan volt, mint egy valóra vált álom. Hogy a horrorisztikus fajtából, amit általában pánikroham követett, vagy inkább a gatyát csapban áztatós erotikus fajtából, azt egyelőre nem tudta eldönteni, de abban az egyben egészen biztos volt, hogy még nem akar felébredni. Főleg azért, mert Derek épp a combja alá nyúlt és egyszerűen felemelte. Meglepetten karolta át a férfi nyakát, felnyögött, mikor az éles fogak a nyakába martak, szíve kihagyott egy ütemet, pedig tudta, ösztönösen érezte, hogy az Alfa nem harapta meg annyira, hogy vérző sebet tépjen a bőrébe.
− Der… Deah… Derek…!
Vörös szemek bámultak rá, a férfi tekintetében mintha a megértés villant volna, valami emberi a vad, nyers vágyak mögött, de szinte azonnal el is illant. Stiles nem volt benne biztos, hogy sikerült-e a másik tudtára hozni azt, amit akart, mégis lehajolt, hogy megcsókolja a vérfarkast, miközben Derek végigsimított a fenekén és szinte vigyázva egyik ujjával a testébe hatolt. Stiles nyöszörögve hunyta be a szemét, reszketve kapaszkodott a széles vállakba, céltalanul markolta a sötét tincseket, miközben Derek leigázta a testét és a lelkét, hogy a magáénak követelje minden porcikáját. Bánnia kellett volna…? Képtelen volt ilyesmit érezni, az apró kellemetlenség gyorsan fakult, a forró vízcseppek elmosták a határt gyönyör és fájdalom között, mikor a férfi a testébe hatolt.
Vad. Éhes. Kényszerű. Sodró. Kétségbeesett. Szenvedélyes.
Stiles nem tudta megmondani, hogy mikor vesztette el az eszméletét.
~*~
− Szóval… Akkor én vagyok a párod?
Derek hümmögve biccentett és mereven figyelte, ahogy a mellkasán heverő fiú lassan, szinte szórakozottan végighúzta mutatóujját a csuklójára írt néven. A saját nevén − emlékeztette magát Derek, de a teste még mindig feszült volt, ugrásra kész, mikor Stiles felnézett és elmosolyodott. Édesen, áratlanul, szinte szívfájdítóan vidáman. Derek tétován simította tenyerét a fiú hátának alsó részére, a hófehér bőrön máris kirajzolódtak viharos együttlétük nyomai. Sötét zúzódások és haragos vörös horzsolások, Derek karmainak vékony, vértől sötétlő nyomai. Szégyellte magát, de nem mert ismét bocsánatot kérni, Stiles korábbi kirohanásának emléke tett róla, hogy inkább hallgasson.
A fiú magához húzta bal kezét és félénken apró puszit nyomott a csuklójára. Derek jólesően borzongott meg, a farkas elégett morgása a torkában dübörgött. Aztán párja megrendítő bizalommal visszahajtotta vállára a fejét és nagyot ásított, addig fészkelődve, míg el nem érte, hogy Derek sután magához ölelje.
Talán egy kicsit túl erősen is, bár mindössze egy apró rezzenés volt, ami erről árulkodott. Az Alfa mégis rögtön megérezte, és szembeszegülve ösztöneivel, aggodalmasan ellazította karjait.
− Fáj?
− Kicsit − vallotta be Stiles álmosan. − De neked jobban fog, ha nem hagyod abba ezt az ostoba „mindenért én vagyok a hibás” nyafogást! Nem vagyok porcelánból − tette hozzá ádázul, amint megérezte, hogy Derek megmoccan és megpróbál kikászálódni mellőle. − Holnap mindent megbeszélünk rendesen, de most csak aludni akarok, jó?
− Jó.
− Helyes. − Stiles mosolyogva szorította arcát a vérfarkas torkához és elégedett sóhajjal behunyta a szemét. − Szerintem tedd te is ezt, apu nem fog repesni a boldogságtól, ha reggel hazajön. Hosszú napunk lesz.
Derek mindössze szótlanul hümmögött és engedelmesen becsukta a szemét. Csupán magában mosolyodott el, mikor elképzelte, hogy Stiles gyanakodva felles rá. Nyolc év… Derek a nedves barna tincsek közé temette az orrát és mélyen belélegezte párja illatát.
A párjáét, akire nyolc évet várt.
Akit három éve ismert.
…és aki végre itt szuszogott a karjai közt.
VÉGE