Kapj el, ha tudsz!
Cím: Kapj el, ha tudsz!
Fandom: Amerika Kapitány - A tél katonája
Szereplők: Steve Rogers, James „Bucky” Barnes
Tartalom: Nehéz úgy vadászni, ha a vad mindig egy lépéssel előtted jár.
Figyelmeztetés: SLASH (legalábbis valami olyasmi)
Kihívás: Nyári Mini Memés Móka (anonim_meme)
Ihletforrás: „You can't follow me if I follow you first.”
Angol verzió: Catch me if you can
Kapj el, ha tudsz!
Steve tehetetlenül seperte össze az előtte fekvő papírokat és hátradőlt. Feje felett az öreg légkondicionáló berendezés zörögve próbált megküzdeni a trópusi meleggel, a nyitott ablakon át rovarok özönlöttek a szobába, megtalálták a fémháló apró réseit, hogy aztán lusta zümmögéssel keringjenek a levegőben.
Szánalmas. Az egész annyira nyomorultul szánalmas volt. Kétségbeesett kapálózás a semmiért, szívességek egész sora, ígérgetések, hogy meghálálja az információmorzsákat, végeláthatatlan kérlelés, reménykedés… És minden miért? Hogy a hátrahagyott nyomok után kajtatva végül ismét idejusson, a világ háta mögé, egy újabb nyilvánvaló zsákutcába?
Steve ingerülten túrt összetapadt tincsei közé, izzadtság csorgott végig a hátán, egy hatalmas szúnyog döngve telepedett koszos arcára. Elhessegette, miközben felállt, az ablakhoz lépve támaszkodott meg a kopott kereten. Másfél emelettel lentebb a bolíviai kisváros hétköznapi élete pulzált, rongyos, elhanyagolt embertömeg nyüzsgött, lökdösődött a szeméttől és csatornavíztől bűzlő vékony utcán.
Az alkonyi napfény még mindig perzselő, elviselhetetlen melegét ontotta, felforrósított mindent, felerősítette a rothadás és szennyvíz szagát. A bűz szinte fojtogatta.
„Csak add fel!” duruzsolta tudata mélyén egy gonosz kis hang, de szinte azonnal rácsapta gondolatban az ajtót, nem volt hajlandó tudomást venni róla. Nem tehette meg, mert akkor azzal is szembe kellett volna néznie, ami a bűntudat mögött húzódott. A félelemmel, hogy Bucky talán gyűlöli őt, hogy tudatosan menekül, és soha többé nem akarja látni. A kínzó fájdalommal, a lehetőséggel, hogy barátja elküldi, amint újra megtalálja és ő megint ugyanolyan magányos lesz, mint az ébredése óta minden átkozott napon.
„Úgy se találod meg. Nem akarja.” susogta fejében a kétség gonoszul.
„Megtalálom!”
„És mire mész vele? Elküld! Nem kellesz neki.”
„Fogd be!”
„Ha nem találod meg, nem küldhet el.”
− Megtalállak, Bucky − ígérte magának makacsul, a naplemente utolsó, narancsos sugarainak táncát figyelve a gyülekező esőfelhőkön. − Mindenképpen megtalállak!
~*~
Az ég megállíthatatlanul ontotta könnyeit, de megkönnyebbülést ez sem hozott a nappal forrósága után. A kövér, bűzös esőcseppek egymás után gördültek le az arcán, a tetőre hullottak, s végül végigfolyva a cserepeken, elvesztek az utca mocskában. Arra se vette a fáradtságot, hogy letörölje őket, nem zavarta a jelentéktelen kis kellemetlenség, amit okoztak. Igazából… Kevés dolog zavarta.
Még kevesebb ragadta meg a figyelmét és követelte magáénak ilyen hosszú ideig.
Mindenképpen megtalállak…
Gúnyosan vigyorodott el a fogadkozás szavait olvasva azokról a hívogató ajkakról. Leheletnyit mozdult csak meg, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen rejtekhelyén, a fémhálón átsejlő alakot figyelte, az idegen, mégis ismerős vonásokat.
Szóval megtalálja? Jó.
Neki végül is volt ideje akár a világ végére is követni őt és kideríteni, meddig hajlandó elmenni a hátrahagyott jeleket kutatva.
Fandom: Amerika Kapitány - A tél katonája
Szereplők: Steve Rogers, James „Bucky” Barnes
Tartalom: Nehéz úgy vadászni, ha a vad mindig egy lépéssel előtted jár.
Figyelmeztetés: SLASH (legalábbis valami olyasmi)
Kihívás: Nyári Mini Memés Móka (anonim_meme)
Ihletforrás: „You can't follow me if I follow you first.”
Angol verzió: Catch me if you can
Kapj el, ha tudsz!
Steve tehetetlenül seperte össze az előtte fekvő papírokat és hátradőlt. Feje felett az öreg légkondicionáló berendezés zörögve próbált megküzdeni a trópusi meleggel, a nyitott ablakon át rovarok özönlöttek a szobába, megtalálták a fémháló apró réseit, hogy aztán lusta zümmögéssel keringjenek a levegőben.
Szánalmas. Az egész annyira nyomorultul szánalmas volt. Kétségbeesett kapálózás a semmiért, szívességek egész sora, ígérgetések, hogy meghálálja az információmorzsákat, végeláthatatlan kérlelés, reménykedés… És minden miért? Hogy a hátrahagyott nyomok után kajtatva végül ismét idejusson, a világ háta mögé, egy újabb nyilvánvaló zsákutcába?
Steve ingerülten túrt összetapadt tincsei közé, izzadtság csorgott végig a hátán, egy hatalmas szúnyog döngve telepedett koszos arcára. Elhessegette, miközben felállt, az ablakhoz lépve támaszkodott meg a kopott kereten. Másfél emelettel lentebb a bolíviai kisváros hétköznapi élete pulzált, rongyos, elhanyagolt embertömeg nyüzsgött, lökdösődött a szeméttől és csatornavíztől bűzlő vékony utcán.
Az alkonyi napfény még mindig perzselő, elviselhetetlen melegét ontotta, felforrósított mindent, felerősítette a rothadás és szennyvíz szagát. A bűz szinte fojtogatta.
„Csak add fel!” duruzsolta tudata mélyén egy gonosz kis hang, de szinte azonnal rácsapta gondolatban az ajtót, nem volt hajlandó tudomást venni róla. Nem tehette meg, mert akkor azzal is szembe kellett volna néznie, ami a bűntudat mögött húzódott. A félelemmel, hogy Bucky talán gyűlöli őt, hogy tudatosan menekül, és soha többé nem akarja látni. A kínzó fájdalommal, a lehetőséggel, hogy barátja elküldi, amint újra megtalálja és ő megint ugyanolyan magányos lesz, mint az ébredése óta minden átkozott napon.
„Úgy se találod meg. Nem akarja.” susogta fejében a kétség gonoszul.
„Megtalálom!”
„És mire mész vele? Elküld! Nem kellesz neki.”
„Fogd be!”
„Ha nem találod meg, nem küldhet el.”
− Megtalállak, Bucky − ígérte magának makacsul, a naplemente utolsó, narancsos sugarainak táncát figyelve a gyülekező esőfelhőkön. − Mindenképpen megtalállak!
~*~
Az ég megállíthatatlanul ontotta könnyeit, de megkönnyebbülést ez sem hozott a nappal forrósága után. A kövér, bűzös esőcseppek egymás után gördültek le az arcán, a tetőre hullottak, s végül végigfolyva a cserepeken, elvesztek az utca mocskában. Arra se vette a fáradtságot, hogy letörölje őket, nem zavarta a jelentéktelen kis kellemetlenség, amit okoztak. Igazából… Kevés dolog zavarta.
Még kevesebb ragadta meg a figyelmét és követelte magáénak ilyen hosszú ideig.
Mindenképpen megtalállak…
Gúnyosan vigyorodott el a fogadkozás szavait olvasva azokról a hívogató ajkakról. Leheletnyit mozdult csak meg, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen rejtekhelyén, a fémhálón átsejlő alakot figyelte, az idegen, mégis ismerős vonásokat.
Szóval megtalálja? Jó.
Neki végül is volt ideje akár a világ végére is követni őt és kideríteni, meddig hajlandó elmenni a hátrahagyott jeleket kutatva.