Fic: Napfény az arcunkon 6. fejezet
Cím: Napfény az arcunkon
Szerző: Anne Winchester
Fandom: saját fandom, ami az ókori Rómában játszódik. Nincs kimondottan meghatározva a korszak.
Műfaj: slash
Szereplők: saját szereplők hada :) Petrius, Gijs, Arkilokhosz, Quintus Livius és még sokan mások
Korhatár: változó, PG-től egészen az NC-17-ig
Megjegyzés: Remélem, annak ellenére is olvassátok majd, hogy ez saját fandomos fiction. A kritikáknak, kommenteknek mindig örülök, de most különösen. Saját fandom, saját szereplők, enyém :)
1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet
Egy sas repült végig a fák között, hangtalanul, ám ennek ellenére a kisebb testű állatok meghúzódtak, meglapultak odúikban, hogy a legnemesebb ragadozó madár meg se neszelhesse, merre rejtőznek. A csendet lovasok törték meg, akik vidám arccal vágtáztak a madár után.
A három férfi hosszú haja lobogott a szélben, és elégedetten ültek hátasaikon, mögöttük az elejtett vadakkal. Vágtájuk közben minden útban lévő ág elől elhajoltak, és kitértek, ismerték az erdőt. Hogyne ismerték volna, egész életüket a természetben élték.
Beértek a faluba, ahol mindig lelkesen várták őket vissza. Mindhárman lepattantak lovukról, a két vaddisznót és az őzt a vállukra kapva tértek vissza sátraikba. A három ifjú közül a legidősebbet már várta atyja.
- Fiam - állt fel, és közelebb lépett. - Gijs.
- Igen, atyám - hajtotta le fejét a törzsfő, Ademar előtt.
- Úgy látom, figyelmeztetnem kell téged, hogy három napon belül megérkezik az arád, Helma, és megtartjuk a kézfogót.
- Tudom, atyám.
- És te mégis vidáman vadászgatsz a barátaiddal? Fiam, neked kötelezettségeid vannak. Át kell venned a törzs vezetését, és egyesítened kell a házasságod útján, a két törzset, a miénket, és Helma apjáét, Varickét.
- Apám - próbált ellenkezni Gijs.
- Nem fiam! Már rég meg kellett volna nősülnöd! Amikor annyi idős voltam, mint te, már a húgodat tartottam a kezemben!
- Atyám! Én nem te vagyok!
- Igazad van, Gijs. Te kitűnő harcos vagy, ezt, és vadásztudományodat is számtalanszor bizonyítottad már. De itt az ideje, hogy úgy viselkedj, mint a fiam. Aki miután én meghalok, tovább vezeti a törzset.
Gijs lehajtotta a fejét, nem ellenkezett többet. Nem akart nősülni, legfőképp Helmát nem akarta nőül venni. Többször is találkozott menyasszonyával, Varick lányával, de már gyerekként is kimondottan kellemetlen jelenségnek tartotta. Nem csak a szépségével volt baja, pedig a lány valóban nem volt szép. Szőke haja szénakazalként meredt ezerfelé fején, szeplős is volt, és dereka jóval vastagabb volt, mint magáé, Gijsé. A természete pedig egyenesen elviselhetetlen volt. Kiabált, veszekedett minden alkalommal, mikor Gijsszel találkoztak.
Nem csoda, hogy a fiatal férfi nem kívánta hosszú távon Helma társaságát, de a házasság erre ítélte. Miután megnyúzta az elejtett vadat, gyalogszerrel indult neki az erdőnek. Már sötétedett, de Gijsnek barátja volt az éjszaka. Csönd telepedett a fák közé, csak a tücsök ciripelt ütemesen, így a férfi hallhatta madara szárnyainak suhogását. Előre tartotta a kezét, és a sas leszállt karjára. Gijs megsimogatta a fejét, amit a madár körbeforgatott, hogy mindent alaposan megnézzen, majd újból elrepült.
Gijs leült egy fa tövébe, és kitépett maga mellől néhány fűszálat, amit aprókra tépett, és elhullajtotta. Már gyermekkorában is ezt csinálta, ha valami nyomta a lelkét. Most már csak, ha Helmára gondolt, és arra, hogy az a némber lesz a hitvese, ökölbe szorult a keze. Ott érte a fa tövében a hajnal. Ahogy felébredt, már rohant is vissza a faluba, ahol az apja ismét készen állt arra, hogy alaposan megdorgálja. Azonban Gijs csak elsétált mellette, nem is vett tudomást Ademarról.
- Gijs! - csattant fel az öreg.
- Azt mondtad, hogy viselkedjek méltón. Mostantól úgy teszek. Felnőtt férfi vagyok, atyám, nem kisgyermek, akit mindenért leszidhatsz. Azt teszek, amit én akarok, és csak a törzs érdekében veszem el a kiállhatatlan Helmát - mondta higgadtan apjának, amitől Ademar meglepődött. Még mindig a szeleburdi gyermeket látta fiában, pedig Gijs már régen ereje teljében lévő férfi volt, aki mindig tudta, hogy mi a helyes döntés. Apja szívét most büszkeség töltötte el, fia szavait hallva.
Az elkövetkezendő két nap készülődéssel telt. A leányok virágokkal díszítették a falut, miközben magukban megsiratták a törzsfő fiát, hiszen kétségtelenül ő volt a legszebb férfi a faluban. Mind bánatosak voltak, amiért nősülésre készült, főként azért háborogtak, hogy egy Gijshez hasonló férfihoz, nem a fatörzs testű Helma illett. Gijs és leendő feleségének lakhelyét is kellően felcicomázták, a nászágyra is virágszirmokat szórtak
Ez a nászágy volt az utolsó, amire Gijs gondolni akart. Bár gondolatait nem tudta elterelni, hiszen az egész falu zsongott az előkészületek miatt. Számára sem volt menekvés, részt kellett vennie mindenben. Csak éjjel talált csendre a csillagok alatt. Az utolsó éjszakát, az utolsó egyedül töltött óráit is így töltötte, üldögélt az egyik fa tövében. Egyre nyugtalanabb volt, rossz érzés lett úrrá rajta, de úgy gondolta, a ráerőltetett frigy miatt van így.
Másnap a napkeltével együtt érkezett meg Varick a lánya és teljes kíséretének társaságában. Helmát Gijs húgának sátrába vitték, és öltöztetni kezdték, míg Gijs apja lakhelyén készülődött, két barátjának segítségével. A legszebb vadkan bundáját aggatták vállaira, fejére feltették a koronát, amit talán még sosem hordott eddig.
A dobok megszólaltak, ez jelezte azt, hogy kezdődik a szertartás. Először Gijs lépett elő, és sétált oda az oltárhoz. Zöld szemei szikráztak, amit Varick a boldogságnak tudott be, csak Ademar tudta, hogy fia tekintete egészen másról árulkodik. Helma is elősétált, aki ezúttal egészen csinosnak volt mondható, de ez a lányok hosszú és kitartó munkájának volt csak köszönhető.
Az ara már egészen közel volt leendő férjéhez, mikor különös zajok csapták meg a férfiak fülét, főként a harcosokét. A zaj erősödött, tehát közeledett, és már patadobogást lehetett hallani. Azonban mire a harcosok a kardjuk után kaptak, már rájuk is törtek.
Rómaiak voltak, akik teljes páncélzatban, lóháton törtek rájuk. Minden harcképes férfi küzdött, ahogy erejéből tellett, de nem sokáig bírták, hamarosan a falu sátrai között patakokban folyt a vér.
- Ne! - kiáltotta a centurio, mikor látta, hogy az egyik légiósa Gijs fejét akarja elválasztani a testétől, aki apja holtteste mellett térdelt. - Ez a germán a legkiválóbb harcos, akit valaha láttam. Jó pénzt fizetne érte egy rabszolga-kereskedő.
Gijs vérben forgó szemekkel nézett a centuriora, és mikor a katona leengedte kardját, apja fegyveréért nyúlt, és egy pillanat alatt a centurio életére tört. Ekkor egy másik katona tarkón vágta kardjának markolatával, amitől a germán elájult.
Egy ketrecben tért magához, ami egy kocsin zötykölődött. Kezeit összekötözték, ezért elkezdte mozgatni a csuklóját, miközben megnézte társait, akik mellé bezárták. Csak egy lányt ismert fel a törzsükből, a többi mind Varick embere volt. Bőre már felsebesedett, és a barna kötél vörössé vált a vérétől, de Gijs nem adta fel. Hamarosan már mindkét keze szabad volt, és ezután már könnyedén széttörte a fából összetákolt rácsokat. Ez természetesen nem maradt hangtalan, és hiába futott már a fák felé, a rómaiak lóháton hamar utolérték. Egyikük hatalmas ütést mért a hátára, amitől térdre rogyott, ekkor a légiósok lepattantak lovukról, és rugdosni kezdték a földön fekvő férfit.
A centurio úgy döntött, éjszakára letáboroznak, és Gijst egy fához kötözték, ahol ő maga korbácsolta meg.
- Majd most engedelmességet tanulsz - húzta hátra a germán fejét a hajánál fogva, majd elengedte. Nem oldozták ki, az egész éjszakát így kellett töltenie.
Másnap reggel tábort bontottak, de Gijst már nem a ketrecbe zárták. Ezúttal láncokkal fogták le karjait, és a kocsi után kötötték. Gyalogolnia kellett, de erőtlen volt. Teste a vértől és a horzsolásoktól sötétlett, de a verések még mindig nem értek véget. Akárhányszor elhagyta ereje, és térdre rogyott, újabb ütések, rúgások és korbácscsattogások ösztönözték arra, hogy felkeljen a földről, és folytassa a gyaloglást.
Napokig csak mentek és mentek, csak rövid időre álltak meg pihenni. Mindenhol feldúlt és porig égetett falvak övezték útjukat, ami a germán szemének, de szívének is keserves látvány volt. Szeretett otthonából, Germániájából csak rom és parázs maradt.
Már nem számolta a napkeltéket, már nem nézte a városokat, csak ment előre. A lánc a húsába vágott, ajkai kicserepesedtek a szomjúságtól. Csak menetelt előre abban a tempóban, amit éppen a lovas diktált. Aztán arra lett figyelmes, hogy túl sokáig állnak. A centurio és a lovasok is készülődtek. Az elöljáró fehér tunikát öltött, és arra vette fel páncélját, fejére ünnepi sisakot tett.
Értette mit beszéltek. Néhány évig élt közöttük egy szökevény légiós, akivel megtanultak egymás nyelvén. Gijs tehát értette, hogy közel vannak Róma falaihoz, és egy hírnök már előre lovagolt. Róma népe már várta dicső katonáit, akik méltó harcban győzedelmeskedtek a vademberek fölött. Vagyis a római nép így tudta.
Hatalmas ujjongás fogadta a városban a katonákat, a plebs virágokat dobált a vonuló centuriára. A katonákat ünnepelték, és a germán most jött rá, hogy ő és a többi fogoly, nem más, mint harci trófea.
Végig vonszolták őket az utcákon, majd egy koszos, nyirkos és büdös helyre rángatták őket. Ekkor jött egy torz arcú férfi. Alaposan szemügyre vette Gijst, aki úgy érezte, mintha egy lóvásárban lenne portéka, hiszen még a fogait is alaposan szemügyre vette a Mummio nevű rabszolga-kereskedő.
Az sem kerülte el a férfi figyelmét, hogy jó pénzt kapott érte a centurio. Ezután a falhoz láncolták, és vizet adtak neki. Kiitta a kancsó tartalmát, majd álomba merült. Volt mit kipihennie, és most alkalma is volt rá. Néhány napig csak ott ült a fal tövében, de enni és inni bőségesen kapott. Mummio azt remélte, hogy egy lanista vásárolja meg, aki majd gladiátort farag a nagytermetű férfiból.
Elérkezett a vásár napja, kiterelték őt és társait a rabszolgapiacra. Hosszú várakozás után vezették fel őket az emelvényre, ahol tekintete szembetalálkozott egy kék szempárral.
A kis pacsirta kitartóan dalolt, ahogy a nap egyre feljebb kúszott az égen. Aztán a madárka elcsendesült, és elreppent a ketrecről. Gijs ekkor halk lábdobogásra lett figyelmes. Szívén furcsa izgalom lett úrrá, és megfogta ketrece ajtaját, ami kis nyikorgással kinyílt. A germán meglepődött, ha ezt tudta volna, már régen megszökött volna. De most mozdulni sem bírt, hiszen meglátta az ismerős alakot, már nem is olyan távol magától.
- Dominus - suttogta remegő hangon. Petrius állt előtte, és csak mosolygott rá. A hosszú esőzés végül meghozta a napfényt, és vele együtt ifjú urát is.
- Uram, sietnünk kell - jelent meg mögötte a Gijs számára ismeretlen Tullus. Kitárta az ajtót, és intett a germánnak, hogy induljanak, aki csak ekkor ocsúdott fel, és szó nélkül követte a két római polgárt.
Az ismeretlen ment elől, ők ketten gyorsan osontak utána. Hamarosan ki is értek a fugitivarius udvarából, ahonnan kis utcákban folytatták útjukat. Róma még csendes volt, senki sem lett figyelmes a három férfira, de a negyedikre sem, aki már lovaikkal várta őket a Porta Trigeminától nem messze.
Titus félt, hogy észreveszik testvérééket, és akkor mindannyian meghalnak. A négy ló csendesen várakozott, ők nem vettek észre semmit a férfi izgalmából. Végül felbukkantak. Öccse mosolygó arca őt is felvidította. Először a két testvér fogott kezet, majd Titus Petrius kezét is megszorongatta, de szíve most túlcsordult, ezért magához is ölelte az ifjú patríciust, és megütögette a hátát.
Petrius nem volt haragos, nagyon értékelte most ezt a gesztust, jól is esett neki ez a férfias, baráti ölelés.
- Bocsássatok meg, de az öröm még várhat. Egyelőre jussunk minél messzebb Róma falaitól - szólalt meg Gijs, mire a testvérek bólogatni kezdtek.
- Igazat mond a germán. Igyekezzünk, mielőtt az őrség feleszmél - helyeselt Tullus, majd felpattant lovára. A többiek is így tettek, de előtte még Petrius átnyújtott egy köpenyt Gijsnek. Fejükre csapták csuklyáikat, és nem sokkal később át is haladtak Róma kapuján.
Szerző: Anne Winchester
Fandom: saját fandom, ami az ókori Rómában játszódik. Nincs kimondottan meghatározva a korszak.
Műfaj: slash
Szereplők: saját szereplők hada :) Petrius, Gijs, Arkilokhosz, Quintus Livius és még sokan mások
Korhatár: változó, PG-től egészen az NC-17-ig
Megjegyzés: Remélem, annak ellenére is olvassátok majd, hogy ez saját fandomos fiction. A kritikáknak, kommenteknek mindig örülök, de most különösen. Saját fandom, saját szereplők, enyém :)
1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet
Egy sas repült végig a fák között, hangtalanul, ám ennek ellenére a kisebb testű állatok meghúzódtak, meglapultak odúikban, hogy a legnemesebb ragadozó madár meg se neszelhesse, merre rejtőznek. A csendet lovasok törték meg, akik vidám arccal vágtáztak a madár után.
A három férfi hosszú haja lobogott a szélben, és elégedetten ültek hátasaikon, mögöttük az elejtett vadakkal. Vágtájuk közben minden útban lévő ág elől elhajoltak, és kitértek, ismerték az erdőt. Hogyne ismerték volna, egész életüket a természetben élték.
Beértek a faluba, ahol mindig lelkesen várták őket vissza. Mindhárman lepattantak lovukról, a két vaddisznót és az őzt a vállukra kapva tértek vissza sátraikba. A három ifjú közül a legidősebbet már várta atyja.
- Fiam - állt fel, és közelebb lépett. - Gijs.
- Igen, atyám - hajtotta le fejét a törzsfő, Ademar előtt.
- Úgy látom, figyelmeztetnem kell téged, hogy három napon belül megérkezik az arád, Helma, és megtartjuk a kézfogót.
- Tudom, atyám.
- És te mégis vidáman vadászgatsz a barátaiddal? Fiam, neked kötelezettségeid vannak. Át kell venned a törzs vezetését, és egyesítened kell a házasságod útján, a két törzset, a miénket, és Helma apjáét, Varickét.
- Apám - próbált ellenkezni Gijs.
- Nem fiam! Már rég meg kellett volna nősülnöd! Amikor annyi idős voltam, mint te, már a húgodat tartottam a kezemben!
- Atyám! Én nem te vagyok!
- Igazad van, Gijs. Te kitűnő harcos vagy, ezt, és vadásztudományodat is számtalanszor bizonyítottad már. De itt az ideje, hogy úgy viselkedj, mint a fiam. Aki miután én meghalok, tovább vezeti a törzset.
Gijs lehajtotta a fejét, nem ellenkezett többet. Nem akart nősülni, legfőképp Helmát nem akarta nőül venni. Többször is találkozott menyasszonyával, Varick lányával, de már gyerekként is kimondottan kellemetlen jelenségnek tartotta. Nem csak a szépségével volt baja, pedig a lány valóban nem volt szép. Szőke haja szénakazalként meredt ezerfelé fején, szeplős is volt, és dereka jóval vastagabb volt, mint magáé, Gijsé. A természete pedig egyenesen elviselhetetlen volt. Kiabált, veszekedett minden alkalommal, mikor Gijsszel találkoztak.
Nem csoda, hogy a fiatal férfi nem kívánta hosszú távon Helma társaságát, de a házasság erre ítélte. Miután megnyúzta az elejtett vadat, gyalogszerrel indult neki az erdőnek. Már sötétedett, de Gijsnek barátja volt az éjszaka. Csönd telepedett a fák közé, csak a tücsök ciripelt ütemesen, így a férfi hallhatta madara szárnyainak suhogását. Előre tartotta a kezét, és a sas leszállt karjára. Gijs megsimogatta a fejét, amit a madár körbeforgatott, hogy mindent alaposan megnézzen, majd újból elrepült.
Gijs leült egy fa tövébe, és kitépett maga mellől néhány fűszálat, amit aprókra tépett, és elhullajtotta. Már gyermekkorában is ezt csinálta, ha valami nyomta a lelkét. Most már csak, ha Helmára gondolt, és arra, hogy az a némber lesz a hitvese, ökölbe szorult a keze. Ott érte a fa tövében a hajnal. Ahogy felébredt, már rohant is vissza a faluba, ahol az apja ismét készen állt arra, hogy alaposan megdorgálja. Azonban Gijs csak elsétált mellette, nem is vett tudomást Ademarról.
- Gijs! - csattant fel az öreg.
- Azt mondtad, hogy viselkedjek méltón. Mostantól úgy teszek. Felnőtt férfi vagyok, atyám, nem kisgyermek, akit mindenért leszidhatsz. Azt teszek, amit én akarok, és csak a törzs érdekében veszem el a kiállhatatlan Helmát - mondta higgadtan apjának, amitől Ademar meglepődött. Még mindig a szeleburdi gyermeket látta fiában, pedig Gijs már régen ereje teljében lévő férfi volt, aki mindig tudta, hogy mi a helyes döntés. Apja szívét most büszkeség töltötte el, fia szavait hallva.
Az elkövetkezendő két nap készülődéssel telt. A leányok virágokkal díszítették a falut, miközben magukban megsiratták a törzsfő fiát, hiszen kétségtelenül ő volt a legszebb férfi a faluban. Mind bánatosak voltak, amiért nősülésre készült, főként azért háborogtak, hogy egy Gijshez hasonló férfihoz, nem a fatörzs testű Helma illett. Gijs és leendő feleségének lakhelyét is kellően felcicomázták, a nászágyra is virágszirmokat szórtak
Ez a nászágy volt az utolsó, amire Gijs gondolni akart. Bár gondolatait nem tudta elterelni, hiszen az egész falu zsongott az előkészületek miatt. Számára sem volt menekvés, részt kellett vennie mindenben. Csak éjjel talált csendre a csillagok alatt. Az utolsó éjszakát, az utolsó egyedül töltött óráit is így töltötte, üldögélt az egyik fa tövében. Egyre nyugtalanabb volt, rossz érzés lett úrrá rajta, de úgy gondolta, a ráerőltetett frigy miatt van így.
Másnap a napkeltével együtt érkezett meg Varick a lánya és teljes kíséretének társaságában. Helmát Gijs húgának sátrába vitték, és öltöztetni kezdték, míg Gijs apja lakhelyén készülődött, két barátjának segítségével. A legszebb vadkan bundáját aggatták vállaira, fejére feltették a koronát, amit talán még sosem hordott eddig.
A dobok megszólaltak, ez jelezte azt, hogy kezdődik a szertartás. Először Gijs lépett elő, és sétált oda az oltárhoz. Zöld szemei szikráztak, amit Varick a boldogságnak tudott be, csak Ademar tudta, hogy fia tekintete egészen másról árulkodik. Helma is elősétált, aki ezúttal egészen csinosnak volt mondható, de ez a lányok hosszú és kitartó munkájának volt csak köszönhető.
Az ara már egészen közel volt leendő férjéhez, mikor különös zajok csapták meg a férfiak fülét, főként a harcosokét. A zaj erősödött, tehát közeledett, és már patadobogást lehetett hallani. Azonban mire a harcosok a kardjuk után kaptak, már rájuk is törtek.
Rómaiak voltak, akik teljes páncélzatban, lóháton törtek rájuk. Minden harcképes férfi küzdött, ahogy erejéből tellett, de nem sokáig bírták, hamarosan a falu sátrai között patakokban folyt a vér.
- Ne! - kiáltotta a centurio, mikor látta, hogy az egyik légiósa Gijs fejét akarja elválasztani a testétől, aki apja holtteste mellett térdelt. - Ez a germán a legkiválóbb harcos, akit valaha láttam. Jó pénzt fizetne érte egy rabszolga-kereskedő.
Gijs vérben forgó szemekkel nézett a centuriora, és mikor a katona leengedte kardját, apja fegyveréért nyúlt, és egy pillanat alatt a centurio életére tört. Ekkor egy másik katona tarkón vágta kardjának markolatával, amitől a germán elájult.
Egy ketrecben tért magához, ami egy kocsin zötykölődött. Kezeit összekötözték, ezért elkezdte mozgatni a csuklóját, miközben megnézte társait, akik mellé bezárták. Csak egy lányt ismert fel a törzsükből, a többi mind Varick embere volt. Bőre már felsebesedett, és a barna kötél vörössé vált a vérétől, de Gijs nem adta fel. Hamarosan már mindkét keze szabad volt, és ezután már könnyedén széttörte a fából összetákolt rácsokat. Ez természetesen nem maradt hangtalan, és hiába futott már a fák felé, a rómaiak lóháton hamar utolérték. Egyikük hatalmas ütést mért a hátára, amitől térdre rogyott, ekkor a légiósok lepattantak lovukról, és rugdosni kezdték a földön fekvő férfit.
A centurio úgy döntött, éjszakára letáboroznak, és Gijst egy fához kötözték, ahol ő maga korbácsolta meg.
- Majd most engedelmességet tanulsz - húzta hátra a germán fejét a hajánál fogva, majd elengedte. Nem oldozták ki, az egész éjszakát így kellett töltenie.
Másnap reggel tábort bontottak, de Gijst már nem a ketrecbe zárták. Ezúttal láncokkal fogták le karjait, és a kocsi után kötötték. Gyalogolnia kellett, de erőtlen volt. Teste a vértől és a horzsolásoktól sötétlett, de a verések még mindig nem értek véget. Akárhányszor elhagyta ereje, és térdre rogyott, újabb ütések, rúgások és korbácscsattogások ösztönözték arra, hogy felkeljen a földről, és folytassa a gyaloglást.
Napokig csak mentek és mentek, csak rövid időre álltak meg pihenni. Mindenhol feldúlt és porig égetett falvak övezték útjukat, ami a germán szemének, de szívének is keserves látvány volt. Szeretett otthonából, Germániájából csak rom és parázs maradt.
Már nem számolta a napkeltéket, már nem nézte a városokat, csak ment előre. A lánc a húsába vágott, ajkai kicserepesedtek a szomjúságtól. Csak menetelt előre abban a tempóban, amit éppen a lovas diktált. Aztán arra lett figyelmes, hogy túl sokáig állnak. A centurio és a lovasok is készülődtek. Az elöljáró fehér tunikát öltött, és arra vette fel páncélját, fejére ünnepi sisakot tett.
Értette mit beszéltek. Néhány évig élt közöttük egy szökevény légiós, akivel megtanultak egymás nyelvén. Gijs tehát értette, hogy közel vannak Róma falaihoz, és egy hírnök már előre lovagolt. Róma népe már várta dicső katonáit, akik méltó harcban győzedelmeskedtek a vademberek fölött. Vagyis a római nép így tudta.
Hatalmas ujjongás fogadta a városban a katonákat, a plebs virágokat dobált a vonuló centuriára. A katonákat ünnepelték, és a germán most jött rá, hogy ő és a többi fogoly, nem más, mint harci trófea.
Végig vonszolták őket az utcákon, majd egy koszos, nyirkos és büdös helyre rángatták őket. Ekkor jött egy torz arcú férfi. Alaposan szemügyre vette Gijst, aki úgy érezte, mintha egy lóvásárban lenne portéka, hiszen még a fogait is alaposan szemügyre vette a Mummio nevű rabszolga-kereskedő.
Az sem kerülte el a férfi figyelmét, hogy jó pénzt kapott érte a centurio. Ezután a falhoz láncolták, és vizet adtak neki. Kiitta a kancsó tartalmát, majd álomba merült. Volt mit kipihennie, és most alkalma is volt rá. Néhány napig csak ott ült a fal tövében, de enni és inni bőségesen kapott. Mummio azt remélte, hogy egy lanista vásárolja meg, aki majd gladiátort farag a nagytermetű férfiból.
Elérkezett a vásár napja, kiterelték őt és társait a rabszolgapiacra. Hosszú várakozás után vezették fel őket az emelvényre, ahol tekintete szembetalálkozott egy kék szempárral.
A kis pacsirta kitartóan dalolt, ahogy a nap egyre feljebb kúszott az égen. Aztán a madárka elcsendesült, és elreppent a ketrecről. Gijs ekkor halk lábdobogásra lett figyelmes. Szívén furcsa izgalom lett úrrá, és megfogta ketrece ajtaját, ami kis nyikorgással kinyílt. A germán meglepődött, ha ezt tudta volna, már régen megszökött volna. De most mozdulni sem bírt, hiszen meglátta az ismerős alakot, már nem is olyan távol magától.
- Dominus - suttogta remegő hangon. Petrius állt előtte, és csak mosolygott rá. A hosszú esőzés végül meghozta a napfényt, és vele együtt ifjú urát is.
- Uram, sietnünk kell - jelent meg mögötte a Gijs számára ismeretlen Tullus. Kitárta az ajtót, és intett a germánnak, hogy induljanak, aki csak ekkor ocsúdott fel, és szó nélkül követte a két római polgárt.
Az ismeretlen ment elől, ők ketten gyorsan osontak utána. Hamarosan ki is értek a fugitivarius udvarából, ahonnan kis utcákban folytatták útjukat. Róma még csendes volt, senki sem lett figyelmes a három férfira, de a negyedikre sem, aki már lovaikkal várta őket a Porta Trigeminától nem messze.
Titus félt, hogy észreveszik testvérééket, és akkor mindannyian meghalnak. A négy ló csendesen várakozott, ők nem vettek észre semmit a férfi izgalmából. Végül felbukkantak. Öccse mosolygó arca őt is felvidította. Először a két testvér fogott kezet, majd Titus Petrius kezét is megszorongatta, de szíve most túlcsordult, ezért magához is ölelte az ifjú patríciust, és megütögette a hátát.
Petrius nem volt haragos, nagyon értékelte most ezt a gesztust, jól is esett neki ez a férfias, baráti ölelés.
- Bocsássatok meg, de az öröm még várhat. Egyelőre jussunk minél messzebb Róma falaitól - szólalt meg Gijs, mire a testvérek bólogatni kezdtek.
- Igazat mond a germán. Igyekezzünk, mielőtt az őrség feleszmél - helyeselt Tullus, majd felpattant lovára. A többiek is így tettek, de előtte még Petrius átnyújtott egy köpenyt Gijsnek. Fejükre csapták csuklyáikat, és nem sokkal később át is haladtak Róma kapuján.