Fic: Tükröm, tükröm 11. fejezet
Cím: Tükröm, tükröm… 11. fejezet
Szerző: Anne Winchester
Béta: Deana Winchester
Páros: Dean/Sam, tehát wincest
Korhatár: R-NC-17
Megjegyzés/Figyelmeztetés: Bodyswap
1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8. fejezet
9. fejezet 10. fejezet
A vámpírok épp oly bizalmatlanul nézték Winchesteréket, ahogy a vadászok őket. Még mindig némaság volt azt követően, hogy Adrian Shane-hívőknek nevezte magukat. Shane volt a legjobban összezavarodva, hiszen nem elég, hogy az a vámpír most itt áll előtte, és akiről azt hitte, végzett vele, anyja társaságában jelent meg itt. Különben sem értette azt, hogy édesanyja hogyan lehet életben, hiszen látta a koporsóban feküdni, mikor ő még gyerek volt.
- Tudod, te nagyon magadra haragítottad a fajtánkat - törte meg a csendet Adrian, és Cooperhez lépett. Mutató ujját végighúzta a halhatatlan férfi arcélén, aki undorodva húzódott el tőle.
- Akkor ölj meg - mondta halkan Cooper. - Itt állok előtted, ölj meg.
- Nem tehetem - rázta meg a fejét a vámpír. - Nem tehetem, mert Shane-hez tartozol. És a jövendölés is…
- Az isten verje meg! - kiáltott fel a fiú. - Elárulnátok végre, hogy mégis mi a büdös francról van itt szó? Itt vagyok én is!
- Hogy beszélsz fiam? - kérdezte meg halkan anyja.
- Te csak ne csitíts engem, anya - az utolsó szót szinte undorodva mondta. - Hogy a fenébe lehetsz itt?
- Akkor kezdjük az elejétől - mondta Adrian, majd felvett egy inget, és lassan összegombolta. - Üljetek le, nem lesz rövid a történet - ezzel a székekre mutatott. A többiek húzódozva, de végül helyet foglaltak. - Az egész azzal kezdődött, amikor megismertem Helent - mutatott Shane anyjára. - Éreztem az illatán, hogy a mi vérünk is csörgedezik benne.
- Tessék? - kérdezte a fiú.
- Na szóval, anyád félig vámpír. Az anyja ember volt, a nagyapád pedig vámpír. Ezt Helen titkolta apád előtt, de néha közénk járt, meg akarta ismerni a családfát - vigyorodott el a vámpír. - És anyádat a saját apád ölte meg, megmérgezte, de gondolom ezt te sem tudtad.
- Ez igaz anya? De te akkor meghaltál?
- Részben, Adrian segített nekem, ezért lehetek most itt - mondta a nő.
- Akkor te is vámpír vagy? Mármint teljesen?
- Igen - bólintott Helen.
- Kurva jó - rándult össze a fiú arca. - És én hogy kerültem a képbe?
- Az a bizonyos jövendölés. Minden szava igaz volt rád és Helenre. Amikor elérkezett a pillanat, beléptem az életedbe…
- Amivel tönkre is tettél!
- Nem. Ennek így kellett lennie.
- Az is benne volt abban a rohadt jóslatban, hogy megerőszakolsz, és bizarr dolgokra kényszerítesz?
- Hát az nem egészen, de olyan nehéz volt ellenállni. De ezt te is megmondhatod - kacsintott rá Cooperre, akinek orrlyukai kitágultak a dühtől. - Tényleg, ha már ekkora nagy a szerelem köztetek, gondolom elárultam Shane-nek, hogy te is tudsz mindenről.
- Még nem mondott el mindent, de tudom, hogy ő is tud ezekről - vágott közbe Shane, ezzel szinte kimentve Coopert. - Mesélj tovább Adrian!
- Szóval… Egészen addig magamnál kellett, hogy tartsalak, amíg fel nem éledt benned a vágy. Azzal, hogy nekem támadtál, pecsételted meg a sorsodat - mondta a férfi misztikusan.
- És mégis mi az én sorsom? - kérdezte fáradtan Shane.
- Hogy felszabadíts minket. Mi másért?
Adrian ezt olyan természetességgel mondta, mintha mindenkinek tudnia kellene róla. A két testvér összesúgott, Shane tekintete pedig Adrian, az anyja, és Cooper között cikázott. Végül a mágus volt az, aki megtörte a csendet.
- Álmodtam rólad - mondta Shane-nek, és megfogta a kezét. - Még régen. Tudtam, hogy el fogsz jönni hozzám, már nagyon régen vártalak. Többet tudok rólad, mint gondolnád, valahogy mindig is az életem része voltál, annak ellenére, hogy nem találkoztunk soha eddig.
- Mióta vársz rám?
- Körülbelül száz éve - mondta halkan.
- Tényleg? És…
- Igen, tudtam, hogy ez fog velünk történni… Ezért vártalak még jobban - jött zavarba Cooper.
- Szóval te már akkor tudtad, hogy le fogok veled feküdni, amikor beléptem az ajtódon? - kérdezte a fiú, a férfi pedig bólintott. Félt, hogy mit fog a másik reagálni erre, de Shane csak huncutul elvigyorodott.
- De, hogy pontosan mi lesz a sorsod, nem tudom még. Annyit tudok, hogy te valóban arra születtél, hogy a vámpírokat megváltsd.
- Mégis mitől?
- Júdás bűnétől, amiért elárulta Jézust. Ha ez megtörténik, újból mind emberek lesznek, a lelkük újból halandó lesz.
- Ez nem lehet - rázta meg fejét Shane, de ekkor szemei már könnyesek voltak. Felpattant a székről, és a fal felé fordult. Helen odalépett hozzá, és megérintette a vállát. - Te hagyjál békén! - rivallt rá az anyjára. - Mégis mikor akartátok ezt elmondani nekem? Hmm? Én erre különben sem vagyok képes, összetévesztetek valakivel.
Ezután megint mindenki elnémult. Shane próbálta tisztázni magában az elhangzottakat, a testvérek teljesen feleslegesnek érezték magukat itt. Az egész helyzet kényelmetlen volt a számukra, hiszen mégiscsak vámpírokról volt szó. Hihetetlen volt nekik a történet is, miszerint Júdás lett volna minden vámpír ősapja. De nem akartak értetlenkedni, inkább hagyták, hogy minden folyjék a maga medrében.
De végül felálltak, és elindultak az ajtó felé. Ekkor toppant ki a szobából egy fiú, Cooper pedig odalépett. Két hatalmas pofont kevert le a srácnak.
- Hányszor mondtam el, hogy a mágia nem játék? - ordította. - Bemutatom nektek Pete-et. Ő tehet a ti kis testcserétekről! - mondta Deannek és Samnek. Persze a testvérek, akik már el is felejtették, hogy miért jöttek ide, idegesek lettek, és Dean neki is lökte a fiút a falnak.
- Most legszívesebben megölnélek, ugye tudod? - sziszegte, de végül elengedte. - Ezek miatt tetted igaz? - kérdezte, mire a szőke srác csak bólintott egyet ijedten. - Akkor sipirc, tűnj el innen, és soha többé ne merészkedj vámpírok közelébe!
A fiú olyan gyorsan inalt el, mint ha ott se lett volna. Eldöntötte, hogy szót fogad Deannek, és soha nem keveredik olyan helyzetbe, vagy helyre, hogy vámpírokkal találkozhasson. De hiába döntött el ő bármit is, mert egy vérszívó már várta az egyik eldugott sarkon, és mire észbe kaphatott volna, már spriccelt is nyaki ütőeréből a vér. Felhasználták a fiút amire kellett, majd még egyszer hasznot húztak belőle, egyikük oltotta az éhségét vele.
A kép eközben lassan mindenki fejében összeállt. Sam és Dean már nagyon menni akart, semmi kedvük nem volt tovább asszisztálni a vámpírok megváltójának történetének kiforrásában. Azonban, amikor az ajtóhoz léptek, Shane utánuk szólt.
- Ugye számíthatok még rátok? - kérdezte halkan, és el is indult utánuk.
- Figyelj… Igazából… - kezdett bele Dean.
- Tudom, tudom. A Winchestereknek elegük volt a vámpír-sitterkedésből - hajtotta le szomorúan a fejét. - De azért köszönök ám mindent.
Dean és Sam eldöntötte, hogy még sötétedés előtt elhagyják a várost. Bőven elég volt nekik egy életre a vámpírokból. De valahogy mégis olyan kellemetlen érzéssel tértek vissza a motelbe, mint ha valami rosszat követtek volna el. Mikor visszaértek, Dean mobilja megcsörrent, de csak sms volt, Bobby-tól. Az öreg hazament, mert értelmetlennek tartotta a további maradást.
A fiúk lassan összepakoltak, de indulni sem volt még kedvük. Az ágy szélén üldögéltek, Sam kapcsolgatta a tévét, Dean pedig csak babrált az egyik üres fegyverével. Olyan üresnek tűnt most a motelszoba, a kék falaival és zöld szőnyeggel. Még csak most tűnt fel nekik a hely ízléstelensége, idejük sem volt rá eddig odafigyelni. Valóban ocsmány volt a berendezés, de eddig jobban érdeklte őket először a visszaváltozás, aztán pedig az, hogy felfedezzék, mit tudnak művelni a franciaágyon. Vagy pedig Shane szórakoztatta őket… És most pont ő nem volt itt, és valószínűleg nem is lesz már többet velük, mert azt a döntést hozták, hogy itt hagyják Cooperrel és a hívőivel.
Dean fejében most éppen az járt, hogy milyen nevetséges ez az egész. Hogy a kis vámpírkölyköt, aki nemrég még rettentő ijedten ült, egy ennél azért jóval színvonalasabb motelszobában velük, most már valami megváltó lett. De ezért inkább sajnálta a fiút, hiszen ha ez igaz, túl nagy teher ez a vállain.
Sam pedig arról gondolkodott, hogy ez az egész hogyan indult. Nem tudta kiverni a fejéből azt, hogy vajon akkor is feltörtek volna az érzések belőlük bátyjával, ha nem cserélnek testet. Végül az is az eszébe jutott, hogy azon az éjjelen, amikor annyira berúgtak, hogy a két nőt észre sem vették, már akkor is érezte, hogy már többet éreznek egymás iránt, mint testvéri szeretet.
Közben pedig az motoszkált mindkettejükben, hogy ők csak egyszerű bábok voltak egy sokkal nagyobb dolog kibontakozásában. Ez Dean büszkeségét sértette, Samet pedig aggodalommal töltötte el. Valamiért fontos volt a vámpíroknak megkeverni a fejüket, talán azért, hogy kicsit lejjebb essen a vadászkedvük, vagy azt akarták, hogy valamit ne vegyenek észre. De vajon mi lehetett ez a dolog?
Végül feladták az agyalást, és indulni készültek. Valamiért mégis annyira nehezükre esett kilépni a motelből.
- Ne együnk még valamit, mielőtt útnak indulunk? - kérdezte Sam, ami tőle igazán meglepő volt.
- De - vágta rá egyből Dean. Visszatették csomagjaikat az ágy mellé, pedig az lett volna ésszerű, ha a kocsiba teszik, hogy utána egyből indulhassanak.
Azonban amikor odaértek a kis étterembe, ami vadász kuckónak volt berendezve, mindketten csak turkáltak az ételükben. Valójában ez csak időhúzás volt részükről. Ami olyan jól sikerült, hogy közben besötétedett. Most már valóban indulniuk kellett.
Az Impala egy órával később elhagyta a Denver végét jelző táblát. Mindkét testvér kételyt érzett mélyen magában, de közben helyesnek is vélték döntésüket.
Folyt. Köv.
Szerző: Anne Winchester
Béta: Deana Winchester
Páros: Dean/Sam, tehát wincest
Korhatár: R-NC-17
Megjegyzés/Figyelmeztetés: Bodyswap
1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8. fejezet
9. fejezet 10. fejezet
A vámpírok épp oly bizalmatlanul nézték Winchesteréket, ahogy a vadászok őket. Még mindig némaság volt azt követően, hogy Adrian Shane-hívőknek nevezte magukat. Shane volt a legjobban összezavarodva, hiszen nem elég, hogy az a vámpír most itt áll előtte, és akiről azt hitte, végzett vele, anyja társaságában jelent meg itt. Különben sem értette azt, hogy édesanyja hogyan lehet életben, hiszen látta a koporsóban feküdni, mikor ő még gyerek volt.
- Tudod, te nagyon magadra haragítottad a fajtánkat - törte meg a csendet Adrian, és Cooperhez lépett. Mutató ujját végighúzta a halhatatlan férfi arcélén, aki undorodva húzódott el tőle.
- Akkor ölj meg - mondta halkan Cooper. - Itt állok előtted, ölj meg.
- Nem tehetem - rázta meg a fejét a vámpír. - Nem tehetem, mert Shane-hez tartozol. És a jövendölés is…
- Az isten verje meg! - kiáltott fel a fiú. - Elárulnátok végre, hogy mégis mi a büdös francról van itt szó? Itt vagyok én is!
- Hogy beszélsz fiam? - kérdezte meg halkan anyja.
- Te csak ne csitíts engem, anya - az utolsó szót szinte undorodva mondta. - Hogy a fenébe lehetsz itt?
- Akkor kezdjük az elejétől - mondta Adrian, majd felvett egy inget, és lassan összegombolta. - Üljetek le, nem lesz rövid a történet - ezzel a székekre mutatott. A többiek húzódozva, de végül helyet foglaltak. - Az egész azzal kezdődött, amikor megismertem Helent - mutatott Shane anyjára. - Éreztem az illatán, hogy a mi vérünk is csörgedezik benne.
- Tessék? - kérdezte a fiú.
- Na szóval, anyád félig vámpír. Az anyja ember volt, a nagyapád pedig vámpír. Ezt Helen titkolta apád előtt, de néha közénk járt, meg akarta ismerni a családfát - vigyorodott el a vámpír. - És anyádat a saját apád ölte meg, megmérgezte, de gondolom ezt te sem tudtad.
- Ez igaz anya? De te akkor meghaltál?
- Részben, Adrian segített nekem, ezért lehetek most itt - mondta a nő.
- Akkor te is vámpír vagy? Mármint teljesen?
- Igen - bólintott Helen.
- Kurva jó - rándult össze a fiú arca. - És én hogy kerültem a képbe?
- Az a bizonyos jövendölés. Minden szava igaz volt rád és Helenre. Amikor elérkezett a pillanat, beléptem az életedbe…
- Amivel tönkre is tettél!
- Nem. Ennek így kellett lennie.
- Az is benne volt abban a rohadt jóslatban, hogy megerőszakolsz, és bizarr dolgokra kényszerítesz?
- Hát az nem egészen, de olyan nehéz volt ellenállni. De ezt te is megmondhatod - kacsintott rá Cooperre, akinek orrlyukai kitágultak a dühtől. - Tényleg, ha már ekkora nagy a szerelem köztetek, gondolom elárultam Shane-nek, hogy te is tudsz mindenről.
- Még nem mondott el mindent, de tudom, hogy ő is tud ezekről - vágott közbe Shane, ezzel szinte kimentve Coopert. - Mesélj tovább Adrian!
- Szóval… Egészen addig magamnál kellett, hogy tartsalak, amíg fel nem éledt benned a vágy. Azzal, hogy nekem támadtál, pecsételted meg a sorsodat - mondta a férfi misztikusan.
- És mégis mi az én sorsom? - kérdezte fáradtan Shane.
- Hogy felszabadíts minket. Mi másért?
Adrian ezt olyan természetességgel mondta, mintha mindenkinek tudnia kellene róla. A két testvér összesúgott, Shane tekintete pedig Adrian, az anyja, és Cooper között cikázott. Végül a mágus volt az, aki megtörte a csendet.
- Álmodtam rólad - mondta Shane-nek, és megfogta a kezét. - Még régen. Tudtam, hogy el fogsz jönni hozzám, már nagyon régen vártalak. Többet tudok rólad, mint gondolnád, valahogy mindig is az életem része voltál, annak ellenére, hogy nem találkoztunk soha eddig.
- Mióta vársz rám?
- Körülbelül száz éve - mondta halkan.
- Tényleg? És…
- Igen, tudtam, hogy ez fog velünk történni… Ezért vártalak még jobban - jött zavarba Cooper.
- Szóval te már akkor tudtad, hogy le fogok veled feküdni, amikor beléptem az ajtódon? - kérdezte a fiú, a férfi pedig bólintott. Félt, hogy mit fog a másik reagálni erre, de Shane csak huncutul elvigyorodott.
- De, hogy pontosan mi lesz a sorsod, nem tudom még. Annyit tudok, hogy te valóban arra születtél, hogy a vámpírokat megváltsd.
- Mégis mitől?
- Júdás bűnétől, amiért elárulta Jézust. Ha ez megtörténik, újból mind emberek lesznek, a lelkük újból halandó lesz.
- Ez nem lehet - rázta meg fejét Shane, de ekkor szemei már könnyesek voltak. Felpattant a székről, és a fal felé fordult. Helen odalépett hozzá, és megérintette a vállát. - Te hagyjál békén! - rivallt rá az anyjára. - Mégis mikor akartátok ezt elmondani nekem? Hmm? Én erre különben sem vagyok képes, összetévesztetek valakivel.
Ezután megint mindenki elnémult. Shane próbálta tisztázni magában az elhangzottakat, a testvérek teljesen feleslegesnek érezték magukat itt. Az egész helyzet kényelmetlen volt a számukra, hiszen mégiscsak vámpírokról volt szó. Hihetetlen volt nekik a történet is, miszerint Júdás lett volna minden vámpír ősapja. De nem akartak értetlenkedni, inkább hagyták, hogy minden folyjék a maga medrében.
De végül felálltak, és elindultak az ajtó felé. Ekkor toppant ki a szobából egy fiú, Cooper pedig odalépett. Két hatalmas pofont kevert le a srácnak.
- Hányszor mondtam el, hogy a mágia nem játék? - ordította. - Bemutatom nektek Pete-et. Ő tehet a ti kis testcserétekről! - mondta Deannek és Samnek. Persze a testvérek, akik már el is felejtették, hogy miért jöttek ide, idegesek lettek, és Dean neki is lökte a fiút a falnak.
- Most legszívesebben megölnélek, ugye tudod? - sziszegte, de végül elengedte. - Ezek miatt tetted igaz? - kérdezte, mire a szőke srác csak bólintott egyet ijedten. - Akkor sipirc, tűnj el innen, és soha többé ne merészkedj vámpírok közelébe!
A fiú olyan gyorsan inalt el, mint ha ott se lett volna. Eldöntötte, hogy szót fogad Deannek, és soha nem keveredik olyan helyzetbe, vagy helyre, hogy vámpírokkal találkozhasson. De hiába döntött el ő bármit is, mert egy vérszívó már várta az egyik eldugott sarkon, és mire észbe kaphatott volna, már spriccelt is nyaki ütőeréből a vér. Felhasználták a fiút amire kellett, majd még egyszer hasznot húztak belőle, egyikük oltotta az éhségét vele.
A kép eközben lassan mindenki fejében összeállt. Sam és Dean már nagyon menni akart, semmi kedvük nem volt tovább asszisztálni a vámpírok megváltójának történetének kiforrásában. Azonban, amikor az ajtóhoz léptek, Shane utánuk szólt.
- Ugye számíthatok még rátok? - kérdezte halkan, és el is indult utánuk.
- Figyelj… Igazából… - kezdett bele Dean.
- Tudom, tudom. A Winchestereknek elegük volt a vámpír-sitterkedésből - hajtotta le szomorúan a fejét. - De azért köszönök ám mindent.
Dean és Sam eldöntötte, hogy még sötétedés előtt elhagyják a várost. Bőven elég volt nekik egy életre a vámpírokból. De valahogy mégis olyan kellemetlen érzéssel tértek vissza a motelbe, mint ha valami rosszat követtek volna el. Mikor visszaértek, Dean mobilja megcsörrent, de csak sms volt, Bobby-tól. Az öreg hazament, mert értelmetlennek tartotta a további maradást.
A fiúk lassan összepakoltak, de indulni sem volt még kedvük. Az ágy szélén üldögéltek, Sam kapcsolgatta a tévét, Dean pedig csak babrált az egyik üres fegyverével. Olyan üresnek tűnt most a motelszoba, a kék falaival és zöld szőnyeggel. Még csak most tűnt fel nekik a hely ízléstelensége, idejük sem volt rá eddig odafigyelni. Valóban ocsmány volt a berendezés, de eddig jobban érdeklte őket először a visszaváltozás, aztán pedig az, hogy felfedezzék, mit tudnak művelni a franciaágyon. Vagy pedig Shane szórakoztatta őket… És most pont ő nem volt itt, és valószínűleg nem is lesz már többet velük, mert azt a döntést hozták, hogy itt hagyják Cooperrel és a hívőivel.
Dean fejében most éppen az járt, hogy milyen nevetséges ez az egész. Hogy a kis vámpírkölyköt, aki nemrég még rettentő ijedten ült, egy ennél azért jóval színvonalasabb motelszobában velük, most már valami megváltó lett. De ezért inkább sajnálta a fiút, hiszen ha ez igaz, túl nagy teher ez a vállain.
Sam pedig arról gondolkodott, hogy ez az egész hogyan indult. Nem tudta kiverni a fejéből azt, hogy vajon akkor is feltörtek volna az érzések belőlük bátyjával, ha nem cserélnek testet. Végül az is az eszébe jutott, hogy azon az éjjelen, amikor annyira berúgtak, hogy a két nőt észre sem vették, már akkor is érezte, hogy már többet éreznek egymás iránt, mint testvéri szeretet.
Közben pedig az motoszkált mindkettejükben, hogy ők csak egyszerű bábok voltak egy sokkal nagyobb dolog kibontakozásában. Ez Dean büszkeségét sértette, Samet pedig aggodalommal töltötte el. Valamiért fontos volt a vámpíroknak megkeverni a fejüket, talán azért, hogy kicsit lejjebb essen a vadászkedvük, vagy azt akarták, hogy valamit ne vegyenek észre. De vajon mi lehetett ez a dolog?
Végül feladták az agyalást, és indulni készültek. Valamiért mégis annyira nehezükre esett kilépni a motelből.
- Ne együnk még valamit, mielőtt útnak indulunk? - kérdezte Sam, ami tőle igazán meglepő volt.
- De - vágta rá egyből Dean. Visszatették csomagjaikat az ágy mellé, pedig az lett volna ésszerű, ha a kocsiba teszik, hogy utána egyből indulhassanak.
Azonban amikor odaértek a kis étterembe, ami vadász kuckónak volt berendezve, mindketten csak turkáltak az ételükben. Valójában ez csak időhúzás volt részükről. Ami olyan jól sikerült, hogy közben besötétedett. Most már valóban indulniuk kellett.
Az Impala egy órával később elhagyta a Denver végét jelző táblát. Mindkét testvér kételyt érzett mélyen magában, de közben helyesnek is vélték döntésüket.
Folyt. Köv.