Első fic: Dalriada hercege
Cím: Dalriada hercege
Szerző: Anne Winchester
Fandom: Merlin
Műfaj: slash
Szereplők/páros: Artúr/Merlin
Korhatár/Figyelmeztetések: R-nél nem több, és kis fluff lett :D
Megjegyzés: Saját karaktert alkottam, valamint Dalriada nevét loptam, de már nem emlékszem honnan XD Remélem nem lettek OOC-k a karakterek.
Palota előtti tér hemzsegett az izgatott szolgálóktól. Csizmáik sarka ütemesen kopogott a köveken, ahogy ide-oda szaladgáltak még az utolsó pillanatokban. Elérkezett a minden évben megrendezett lovagi torna első napja, amikor fogadják a különböző királyságok legjobb lovagjait, hercegeit, és kísérőiket. Ebben a tömegben a vidáman mosolygó Merlin is ott volt. Mindig felvidította, ha zajlott a királyi udvarban az élet, még az sem rontotta el a kedvét, ha ilyenkor még többet kellett dolgoznia. Hiszen nem elég, hogy Gaius is mindig új feladatokkal látta el, ilyenkor Artúr is ideges volt, és napjában többször is megtisztíttatta vele a páncélját, kardját, és mindent, ami éppen eszébe jutott, de Uther is rendszeresen valamelyik lovag ellátására utasította.
De Merlin mindezt nem bánta, mert imádta látni gazdáját, amikor a győzelem után a fájdalommal nem törődve szinte ragyog. Merlin azt is imádta, hogy Artúr a küzdelmek után felhevültebb volt mint máskor, és sokkal jobban áhította szolgálója társaságát. Többek között a puha ágyban. Tehát az ifjú varázslónak minden oka meg volt arra, hogy szeresse a lovagi tornákat, és éppen ezért ült olyan hatalmas mosoly az arcán.
Artúr a szobája ablakából nézte a történéseket, de tekintete főleg szolgálóját kutatta, akinek bozontja hol eltűnt a többiek között, hol felbukkant sokkal messzebb onnan, ahol eltűnt. A herceg kezdett lassan beleszédülni a kavargó embertömegbe, ami villámcsapásra megállt, ugyanis megérkezett az első lovag, és a kísérői. A szolgák mind fejet hajtottak a nagyúr láttán, ugyanis Dalriada hercege, Ames lovagolt be. Az összes szolgáló elnémult, volt olyan lány, aki levegőt is elfelejtett venni.
Még Artúr is elkerekedett szemekkel figyelte az ifjú, nagyon ifjú herceget. Még húsz esztendős sem lehetett, ez volt az első lovagi tornája, mégis olyan daliás volt, hogy bizonyos szemeknek, még tetszetősebbnek is tűnt, mint Camelot hercege. Aki most éppen Merlint figyelte, ugyanis a világosbarna hajú, zöld szemekkel és a világ leghuncutabb mosolyával megáldott Ames éppen felé irányította lovát. Az ifjú varázslót választotta a sok pihegő keblű szolgálóleány helyett. Merlin készségesen lesegítette a herceget a lováról, aki köszönetképpen barátságosan megpaskolta a vállát, és ellenállhatatlanul rámosolygott. A leskelődő Artúr meg mert volna esküdni rá, hogy a szolgálójának, az Ő SZOLGÁLÓJÁNAK, megremegett a lába az érintéstől. Artúr arca összerándult, és dühösen elviharzott az ablaktól. Nem kívánta látni, hogy az a kis taknyos - mert magában már így nevezte el Ames herceget - hogyan bájolog az ő Merlinével.
Camelot büszke hercege egész nap feldúltan járta a palota folyosóit. Gondolatai csak azon jártak, hogy Ames érintése biztosan, minden kétséget kizáróan kedvére volt szolgálójának. Kezdett összezavarodni, ilyen heves érzelmeket talán még sosem élt meg, mint most Merlin miatt. Artúr féltékeny volt, életében először, és épp ezért nem ismerte ezt az érzést. De ha ismerte volna, akkor sem vallotta volna be, még magának sem.
Elérkezett az este, Uther nagy vacsorát adott a vendégei tiszteletére. Minden lovag összegyűlt a palota legnagyobb termében, folyt a bor, és a vigalom. De a király jobbján ezúttal üres maradt a hely. Artúr nem kívánt részt venni a vacsorán, és kimentette magát azzal, hogy a gyomra rendetlenkedik.
Gaiust ez aggodalommal töltötte el, ezért gyorsan kevert egy italt a számára, amit a vacsora előtt átnyújtott Merlinnek, hogy sürgősen vigye el a hercegnek, hogy másnap teljes erejében vehessen részt az első összecsapáson.
Merlin kettesével szedte a lépcsőfokokat, örült, hogy végre Artúrral lehet, mert egész nap nem volt ideje felkeresni gazdáját. Túl sok volt a teendő Ames, Gaius és a lovak körül, szusszanásnyi ideje sem volt. Gyomra is korgott, arra sem tudott időt szakítani, hogy étkezzen, de most nem zavarta, mert annyira vágyott már hercege társaságára. Végül meg is érkezett Artúr szobája elé. Próbálta lélegzetét rendezni, ahogy ruháit is megigazgatta. Letörölte homlokáról a gyöngyöző izzadtságot, és megpróbálta nyugodtan kinyitni az ajtót. Nem sikerült. Szinte beesett az ajtón, hatalmas zajt csapva. Azt hitte Artúr haragos lesz emiatt, de a herceg figyelemre sem méltatta. Csak üldögélt az ablak melletti szekrénykén, és mélázva nézett kifelé az üvegen.
Az ifjú varázsló köhintett egyet, de a másik még mindig nem fordult felé.
- Gaius küldött egy italt a gyomorbántalmaidra - törte meg Merlin a némaságot.
- Tedd csak le az asztalra - felelte Artúr, még mindig nagyobb figyelmet szentelve a sötét palotaudvarnak.
- Jól vagy Artúr?
- Igen, csak nem bírtam volna a lakomát - ezzel a szőke felállt a székről, és háttal Merlinnek kinyújtózkodott, ezzel megfosztva szolgálóját az ilyenkor pillanatokra felbukkanó hasáról, amit az nagy előszeretettel bámult minden adandó alkalommal.
- Haragszol rám valamiért felség?
- Ugyan miért is haragudhatnék? - kezdett bele gúnyosan Artúr. - Talán azért, mert a szolgálóm egész nap a szobám felé sem néz? Talán azért, mert nagyobb figyelmet szentel egy jött-ment kis hercegecskének, mint a saját urának? - Ezúttal már odafordult Merlinhez, és haragos kék szemét a másik zöld tekintetébe fúrta. Merlinen valami különös borzongás futott át ettől a nézéstől, nem ismerte urának ezt a tekintetét. - Vagy talán azért kellene haragudnom, hogy elfelejtetted, amit délutánra megbeszéltünk?
- Bocsáss meg, teljesen kiment a fejemből - mondta, de csak azután, hogy a homlokára csapott. - De talán azért felejtettem el, mert atyád azt parancsolta, hogy mindenben úgy szolgáljam Ames herceget, ahogy téged szolgálnálak. Emellett Gaius által kiadott feladataimat is el kellett látnom, valamint a díszruhádat is elkészítettem a vacsorára, de gondolom a rengeteg elfoglaltságod mellett nem vetted észre, hogy ki is készítettem, pontosan oda - bökött az ujjával az egyik székre, ahol valóban ott feküdtek szépen összehajtogatva, és tisztán Artúr ruhái. A herceg csak ráharapott kiszáradt ajkára, miközben tekintete a szemmel láthatóan fáradt Merlin és a ruhák között vándorolt oda és vissza.
- Akkor el is mehetsz - szorította ki fogai között a szavakat, aztán hirtelen tudatosult benne Merlin mondandójának egyik részlete. - Hogy úgy szolgáld azt a taknyost, ahogy engem szolgálnál, Merlin? - Ahogy kiejtette száján ezeket, úgy keményedett meg egyre jobban az arca. Még keze is ökölbe szorult, hiába próbálta már leplezni indulatait. - Ezt pontosan, hogy kell értelmeznem?
- Ahogy kívánod uram - válaszolt a barna. - Jó éjt felség, holnap a torna előtt találkozunk - mondta, és alig bírta visszafogni magát. Egy picit önelégült, de boldog mosoly akart kitörni belőle, hogy az arcára kússzon, de valahogyan mégis sikerült magába fojtania. Egészen addig, amíg be nem csukta maga mögött kívülről Artúr ajtaját.
Akkor viszont már nem is akarta lemosni az arcáról a vigyort, boldogan szökdelt lefelé a lépcsőkön, és magában ujjongott. Talán sosem volt ilyen boldog. Artúr féltékeny volt, és Merlin ennek nagyon örült. Persze nem azért, mert szerette úgy látni urát, hogy az emésztette önmagát. Merlin azért volt ettől boldog, mert ezzel bebizonyosodott, hogy Artúr nem csak játszadozik vele, hanem igenis jelent a számára valamit. Méghozzá nem is keveset, ha ennyire fel tudja bosszantani, ha Amesről van szó.
- Mi ütött beléd fiam? - kérdezte Gaius az asztalnál kései vacsoráját fogyasztó Merlint, miközben az üvegcséit rendezgette.
- Semmi Gaius - felelte vidáman a fiú.
- Igen? Végülis semmi nem történhetett veled, ami miatt vigyorogva bámulsz a gyertya lángjába, miközben azt sem veszed észre, hogy már a második kanál levest kanalaztad a ruhádba, igaz? - nézett az öreg gyógyító mereven az ifjúra, akinek valóban csak most tűnt fel, hogy a nyakában lévő kendőt már ez a két kanálnyi leves is átáztatta. De ezt is csak egy mosollyal fogadta, majd kikötötte nyakából a posztót, és letette a tányér mellé.
Gaius gyanakodott. Eddig csak egyszer látta így Merlint, miután elkísérte Artúrt egy vadászatra, ahonnan mindketten alsóruháig átázva tértek vissza. Merlin azután három napig nyomta az ágyat, mivel megfázott, és felment a láza, de a betegséget is végigmosolyogta. Gaius nem tudta mire vélni, de sejtette, hogy nem a láz tehet róla, hanem valami, ami az erdőben történt. De azt nem is sejtette, hogy amikor Artúr a vadászat hevében a patakba esett, és Merlin utána vetette magát, a térdig érő vízbe, hogy ő megmenti urát, elcsattant köztük az első csók, amit bizony jóval több is követett. Gaius azt sem sejtette, hogy Merlin ezért nem lóháton jött vissza, hanem csak vezette maga mellett a hátasát.
Szóval Gaius tudta, hogy most is történt valami, egészen biztos volt benne, hogy ez Artúrhoz köthető, de idős agya még csak nem is gondolt arra, hogy a herceg és a fiú között egy ideje több van, mint Úr-szolgáló viszony. Mert azóta Artúr sokkal többször hivatta be Merlint a szobájába, és ilyenkor mindig ugyanaz lett a vége. Merlin már többször is kifejtette, hogy ha Artúr ennyiszer kívánja meg őt, a végén még arra sem lesz ereje, hogy Gaius lakhelyéig levonszolja magát. A herceg erre mindig ugyanazt a választ adta: akkor leviszi őt a karjaiban, egyenesen az ágyáig. A fiú ettől mindig méretes füleiig pirult.
Pár nap múlva a torna az utolsó összecsapáshoz érkezett. Azon senki sem lepődött meg, hogy az egyik fél Artúr volt, ez már természetesnek számított, amióta a herceg először csatatérre lépett, de az ifjú, és tapasztalatlan Ames herceg diada menete minden várakozást felülmúlt. Merlin napok óta alig látta Artúrt, mert Uther király parancsba adta, hogy Dalriada örökösét szolgálja, fia mellé pedig másik szolgálót küldetett. Uther eddig sem volt a legnépszerűbb Merlin szemében, de ez után az utasítás után még haraggal is gondolt királyára. Azonban megtagadni nem merte a parancsot. Artúr azonban mit sem sejtett ebből, ő azt hitte, hogy Merlin átpártolt Ameshez, és legrémesebb gondolataiban már azt is hitte, hogy Merlin éjszakánként, vagy a tusák után a dalriadai trónörökös ágyában fekszik úgy pihegve, ahogy az ő párnái között szokott.
Az utolsó összecsapás előtt Artúr ideges volt, a többi lovagot könnyűszerrel és gyorsan győzte le, mert az volt az egyetlen vágya, hogy minél előbb összemérhesse erejét Ames herceggel. Pontosabban, hogy bosszút állhasson rajta azért, amiért elvette tőle Merlint. Elkezdett készülődni, mert hiába várta a szolgálót, hogy segítsen, az valamiért nem érkezett meg, ezért kénytelen volt egymaga felhúzni ruháit. De amikor a vértjéért nyúlt, egy ismerős kéz fogta meg az övét.
- Ez az én dolgom - mondta a kéz gazdája. Artúrt egyszerre simogatta és dühítette ez hang, de most leginkább meglepte.
- Neked nem Ames mellett lenne a helyed? - kérdezte, de próbálta sértettségét közönyösségnek álcázni. - Hiszen már a kis hercegecskét szolgálod, nem? - ezzel összeszorította ajkait, és állkapcsa is megfeszült.
- Artúr - sóhajtotta Merlin. - Nekem csak egy hercegem van - mondta halk és nyugodt hangon. - Én a te szolgálód vagyok, én hozzád tartozok felség - mondta lesütött szemekkel, miközben már rá is adta Artúrra a vértet, és most igazgatta mellkasán. Inkább simogatta gazdája erős mellkasát. Szüksége volt már Artúrra, arra, hogy ha csak a hideg vasingen keresztül is, megérinthesse.
Camelot trónjának örököséből most egy pillantás alatt elszállt minden harag, dac, csak egy csipetnyi féltékenység maradt.
- Szóval Amest nem szolgáltad ÚGY, ahogy engem? - kérdezte a herceg rekedten, mire Merlin arcára mosoly szökött.
- Senkit sem szolgáltam, és soha nem is fogok mást olyan módon szolgálni, ahogy téged nagyuram - felelte, és Artúrnak nem is kellett több. Elkapta Merlin csuklóját, amitől kiesett a páncél kesztyű a kezéből, és magához rántotta az ifjú varázslót. Merlin azonnal lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az a fiatal férfi, akivel összekötötte őt eljövendő sorsa, tegyen vele bármit, amit csak kíván. De Artúr gyengéden csókolta őt. A herceg maga sem hitte volna, hogy ennyi érzelem rejlik benne, és ez mind szolgálója felé irányul.
Az egész csak néhány pillanatig tartott, de annál jóval többnek tűnt számukra. Mire a másik szolgáló belépett, akit Merlin gondosan bezárt egy seprűtartóba, már sisakot igazította ura fejére. Persze mindezt a csóktól és a szerelemtől kipirulva tette, de Artúr fehér bőre is rózsaszínben pompázott, bár őt szerencsésen leplezte sisakja.
Percekkel később már a két herceg kardjai csörögtek a harctéren. Artúr már nem bosszúvággyal küzdött Ames herceggel, csak bizonyítani akart. De nem az atyjának, vagy az alattvalóknak, nem ám. Egyetlen embernek akarta bebizonyítani, hogy ő a legjobb, és a környező királyságokban sincsen párja, ez pedig Merlin volt, akire mindig kinézett a csatatérről, és aki mindig egy mosollyal bíztatta.
A harc kimenetele az első pillanattól kezdve eldöntött volt. A Dalriád herceg bármily hősiesen is küzdött, többször is a földre kényszerült Artúr erős, de nem életveszélyes csapásaitól. De az összecsapásnak csak akkor szakadt vége, mikor Ames kardja kitört markolatából, a fiatal herceg sisakja lehullt fejéről, ő pedig térden állva, életét féltve nézett fel Artúrra. Camelot hercege levette saját sisakját, és barátságosan mosolygott.
- Nem kell félned ifjú herceg - mondta gyengéd hangon. - Nem kívánom Dalriada királyságát megfosztani a trónörökösétől - ezzel kezét nyújtotta, amit Ames meg is ragadott, így segítette őt talpra Artúr. Hatalmas éljenzés kezdődött, mindenki őt ünnepelte, de ő egyszer csak lecsillapította a tömeget, majd nagy levegőt vett, és megszólalt. - Nem csak én érdemlek ma itt ünneplést tőletek! - kiáltotta, hangja csak úgy szelte a levegőt. - Ames, Dalriada ifjú hercege, épp úgy kiérdemli éljenzéseteket! Fiatal kora ellenére olyan bátorságot mutatott a torna alatt, amit sokszor nála tapasztaltabb lovagok sem! Ünnepeljük hát Ames herceget!
Ezzel Artúr még jobban elnyerte az alattvalók tetszését. Nemes szívéről tett ezzel tanúbizonyságot, és a nép állva ünnepelte, hosszú-hosszú ideig. Úgy tűnt, hogy soha nem akar vége szakadni, ezért Artúr még utoljára odabiccentett a tömegnek, majd a sátora felé vette az irányt, ahol Merlin izgatottan várta. A herceg ereiben még dübörgött a harc izgalma, és az ünneplés öröme, ezért amint belépett a függöny mögé, elkapta Merlin derekát, és összetapasztotta ajkaikat. A fiú imádta ujjait belefúrni Artúr tarkóján a nedves tincsekbe, ezért most is így tett.
- Még most sem érted nagyuram, hogy miért szeretem a lovagi tornákat? - kérdezte Merlin zihálva, miután Artúr melléfeküdt az átizzadt, összegyűrt lepedőn.
- Nem igazán - rázta meg a gyönyörtől még kótyagos fejét a herceg.
- Igazából nem is számít - mosolygott a varázsló, majd felkönyökölt. Artúr arcát nézte. Olyan békés volt most. Aranyszínű pillái lehunyva, csak ajkai voltak kissé kiszáradva. De nem sokáig, mert Merlin egy nedves csókot nyomott rá.
- Tudod Merlin… Nagyon sajnálom, ami történt. Képtelen gondolatok fordultak meg a fejemben, és…
- Mert egy tökfej vagy - fojtotta bele a szót a fiú. Artúr elmosolyodott, csak szeretkezés után nem vágott vissza az ilyen kedveskedő sértésekért, mert valójában nagyon is tetszettek neki a válogatott jelzők, amiket Merlin vágott egy rosszabb pillanatában hozzá. Ez volt az egyik, amit annyira kedvelt a fiúban, az őszinteségét, azt, hogy nem tekinti különbnek a királyi származása miatt, mint bármely más embert.
- Hát… lehet, hogy igazad van.
Ez igazán meglepte Merlint, nagy szemekkel bámulta Artúrt, aki még csak most nyitotta fel szemeit. Az az arckifejezés, amit szolgálóján látott mosolygásra késztette.
- Hogy mondtad? - kérdezte, és fejét kicsit oldalra biccentette, igazán Merlinesen.
- Mindegy - vett erőt magán a herceg, de a másik simogató kezei hamar visszarántották a fülledt hangulatba.
- Hogy mondtad nagyuram? - kérdezte egy huncut mosollyal a barnahajú, de olyan választ kapott, amire nem számított.
- Szeretlek… Merlin - suttogta, és ismét maga alá gyűrte szolgáját.
- Mit… Mit mondtál uram? - kérdezte zavartan a varázsló.
- Hallottad nagyon jól - mondta határozottan Artúr. - De ha valakinek, bárkinek elmerészeled mondani…
- Akkor szétrúgod a hátsóm, tudom - vigyorgott, majd hagyta, hogy a herceg ismét gyakorolhassa vele szembeni előjogait, amit Merlin egyszerűen imádott.
Ezen az éjjelen aludt először az ifjú varázsló Artúr szobájában, azonban ezután minden éjszakát ott töltött, egészen Uther haláláig, de az már egy másik történet.
Vége
Szerző: Anne Winchester
Fandom: Merlin
Műfaj: slash
Szereplők/páros: Artúr/Merlin
Korhatár/Figyelmeztetések: R-nél nem több, és kis fluff lett :D
Megjegyzés: Saját karaktert alkottam, valamint Dalriada nevét loptam, de már nem emlékszem honnan XD Remélem nem lettek OOC-k a karakterek.
Palota előtti tér hemzsegett az izgatott szolgálóktól. Csizmáik sarka ütemesen kopogott a köveken, ahogy ide-oda szaladgáltak még az utolsó pillanatokban. Elérkezett a minden évben megrendezett lovagi torna első napja, amikor fogadják a különböző királyságok legjobb lovagjait, hercegeit, és kísérőiket. Ebben a tömegben a vidáman mosolygó Merlin is ott volt. Mindig felvidította, ha zajlott a királyi udvarban az élet, még az sem rontotta el a kedvét, ha ilyenkor még többet kellett dolgoznia. Hiszen nem elég, hogy Gaius is mindig új feladatokkal látta el, ilyenkor Artúr is ideges volt, és napjában többször is megtisztíttatta vele a páncélját, kardját, és mindent, ami éppen eszébe jutott, de Uther is rendszeresen valamelyik lovag ellátására utasította.
De Merlin mindezt nem bánta, mert imádta látni gazdáját, amikor a győzelem után a fájdalommal nem törődve szinte ragyog. Merlin azt is imádta, hogy Artúr a küzdelmek után felhevültebb volt mint máskor, és sokkal jobban áhította szolgálója társaságát. Többek között a puha ágyban. Tehát az ifjú varázslónak minden oka meg volt arra, hogy szeresse a lovagi tornákat, és éppen ezért ült olyan hatalmas mosoly az arcán.
Artúr a szobája ablakából nézte a történéseket, de tekintete főleg szolgálóját kutatta, akinek bozontja hol eltűnt a többiek között, hol felbukkant sokkal messzebb onnan, ahol eltűnt. A herceg kezdett lassan beleszédülni a kavargó embertömegbe, ami villámcsapásra megállt, ugyanis megérkezett az első lovag, és a kísérői. A szolgák mind fejet hajtottak a nagyúr láttán, ugyanis Dalriada hercege, Ames lovagolt be. Az összes szolgáló elnémult, volt olyan lány, aki levegőt is elfelejtett venni.
Még Artúr is elkerekedett szemekkel figyelte az ifjú, nagyon ifjú herceget. Még húsz esztendős sem lehetett, ez volt az első lovagi tornája, mégis olyan daliás volt, hogy bizonyos szemeknek, még tetszetősebbnek is tűnt, mint Camelot hercege. Aki most éppen Merlint figyelte, ugyanis a világosbarna hajú, zöld szemekkel és a világ leghuncutabb mosolyával megáldott Ames éppen felé irányította lovát. Az ifjú varázslót választotta a sok pihegő keblű szolgálóleány helyett. Merlin készségesen lesegítette a herceget a lováról, aki köszönetképpen barátságosan megpaskolta a vállát, és ellenállhatatlanul rámosolygott. A leskelődő Artúr meg mert volna esküdni rá, hogy a szolgálójának, az Ő SZOLGÁLÓJÁNAK, megremegett a lába az érintéstől. Artúr arca összerándult, és dühösen elviharzott az ablaktól. Nem kívánta látni, hogy az a kis taknyos - mert magában már így nevezte el Ames herceget - hogyan bájolog az ő Merlinével.
Camelot büszke hercege egész nap feldúltan járta a palota folyosóit. Gondolatai csak azon jártak, hogy Ames érintése biztosan, minden kétséget kizáróan kedvére volt szolgálójának. Kezdett összezavarodni, ilyen heves érzelmeket talán még sosem élt meg, mint most Merlin miatt. Artúr féltékeny volt, életében először, és épp ezért nem ismerte ezt az érzést. De ha ismerte volna, akkor sem vallotta volna be, még magának sem.
Elérkezett az este, Uther nagy vacsorát adott a vendégei tiszteletére. Minden lovag összegyűlt a palota legnagyobb termében, folyt a bor, és a vigalom. De a király jobbján ezúttal üres maradt a hely. Artúr nem kívánt részt venni a vacsorán, és kimentette magát azzal, hogy a gyomra rendetlenkedik.
Gaiust ez aggodalommal töltötte el, ezért gyorsan kevert egy italt a számára, amit a vacsora előtt átnyújtott Merlinnek, hogy sürgősen vigye el a hercegnek, hogy másnap teljes erejében vehessen részt az első összecsapáson.
Merlin kettesével szedte a lépcsőfokokat, örült, hogy végre Artúrral lehet, mert egész nap nem volt ideje felkeresni gazdáját. Túl sok volt a teendő Ames, Gaius és a lovak körül, szusszanásnyi ideje sem volt. Gyomra is korgott, arra sem tudott időt szakítani, hogy étkezzen, de most nem zavarta, mert annyira vágyott már hercege társaságára. Végül meg is érkezett Artúr szobája elé. Próbálta lélegzetét rendezni, ahogy ruháit is megigazgatta. Letörölte homlokáról a gyöngyöző izzadtságot, és megpróbálta nyugodtan kinyitni az ajtót. Nem sikerült. Szinte beesett az ajtón, hatalmas zajt csapva. Azt hitte Artúr haragos lesz emiatt, de a herceg figyelemre sem méltatta. Csak üldögélt az ablak melletti szekrénykén, és mélázva nézett kifelé az üvegen.
Az ifjú varázsló köhintett egyet, de a másik még mindig nem fordult felé.
- Gaius küldött egy italt a gyomorbántalmaidra - törte meg Merlin a némaságot.
- Tedd csak le az asztalra - felelte Artúr, még mindig nagyobb figyelmet szentelve a sötét palotaudvarnak.
- Jól vagy Artúr?
- Igen, csak nem bírtam volna a lakomát - ezzel a szőke felállt a székről, és háttal Merlinnek kinyújtózkodott, ezzel megfosztva szolgálóját az ilyenkor pillanatokra felbukkanó hasáról, amit az nagy előszeretettel bámult minden adandó alkalommal.
- Haragszol rám valamiért felség?
- Ugyan miért is haragudhatnék? - kezdett bele gúnyosan Artúr. - Talán azért, mert a szolgálóm egész nap a szobám felé sem néz? Talán azért, mert nagyobb figyelmet szentel egy jött-ment kis hercegecskének, mint a saját urának? - Ezúttal már odafordult Merlinhez, és haragos kék szemét a másik zöld tekintetébe fúrta. Merlinen valami különös borzongás futott át ettől a nézéstől, nem ismerte urának ezt a tekintetét. - Vagy talán azért kellene haragudnom, hogy elfelejtetted, amit délutánra megbeszéltünk?
- Bocsáss meg, teljesen kiment a fejemből - mondta, de csak azután, hogy a homlokára csapott. - De talán azért felejtettem el, mert atyád azt parancsolta, hogy mindenben úgy szolgáljam Ames herceget, ahogy téged szolgálnálak. Emellett Gaius által kiadott feladataimat is el kellett látnom, valamint a díszruhádat is elkészítettem a vacsorára, de gondolom a rengeteg elfoglaltságod mellett nem vetted észre, hogy ki is készítettem, pontosan oda - bökött az ujjával az egyik székre, ahol valóban ott feküdtek szépen összehajtogatva, és tisztán Artúr ruhái. A herceg csak ráharapott kiszáradt ajkára, miközben tekintete a szemmel láthatóan fáradt Merlin és a ruhák között vándorolt oda és vissza.
- Akkor el is mehetsz - szorította ki fogai között a szavakat, aztán hirtelen tudatosult benne Merlin mondandójának egyik részlete. - Hogy úgy szolgáld azt a taknyost, ahogy engem szolgálnál, Merlin? - Ahogy kiejtette száján ezeket, úgy keményedett meg egyre jobban az arca. Még keze is ökölbe szorult, hiába próbálta már leplezni indulatait. - Ezt pontosan, hogy kell értelmeznem?
- Ahogy kívánod uram - válaszolt a barna. - Jó éjt felség, holnap a torna előtt találkozunk - mondta, és alig bírta visszafogni magát. Egy picit önelégült, de boldog mosoly akart kitörni belőle, hogy az arcára kússzon, de valahogyan mégis sikerült magába fojtania. Egészen addig, amíg be nem csukta maga mögött kívülről Artúr ajtaját.
Akkor viszont már nem is akarta lemosni az arcáról a vigyort, boldogan szökdelt lefelé a lépcsőkön, és magában ujjongott. Talán sosem volt ilyen boldog. Artúr féltékeny volt, és Merlin ennek nagyon örült. Persze nem azért, mert szerette úgy látni urát, hogy az emésztette önmagát. Merlin azért volt ettől boldog, mert ezzel bebizonyosodott, hogy Artúr nem csak játszadozik vele, hanem igenis jelent a számára valamit. Méghozzá nem is keveset, ha ennyire fel tudja bosszantani, ha Amesről van szó.
- Mi ütött beléd fiam? - kérdezte Gaius az asztalnál kései vacsoráját fogyasztó Merlint, miközben az üvegcséit rendezgette.
- Semmi Gaius - felelte vidáman a fiú.
- Igen? Végülis semmi nem történhetett veled, ami miatt vigyorogva bámulsz a gyertya lángjába, miközben azt sem veszed észre, hogy már a második kanál levest kanalaztad a ruhádba, igaz? - nézett az öreg gyógyító mereven az ifjúra, akinek valóban csak most tűnt fel, hogy a nyakában lévő kendőt már ez a két kanálnyi leves is átáztatta. De ezt is csak egy mosollyal fogadta, majd kikötötte nyakából a posztót, és letette a tányér mellé.
Gaius gyanakodott. Eddig csak egyszer látta így Merlint, miután elkísérte Artúrt egy vadászatra, ahonnan mindketten alsóruháig átázva tértek vissza. Merlin azután három napig nyomta az ágyat, mivel megfázott, és felment a láza, de a betegséget is végigmosolyogta. Gaius nem tudta mire vélni, de sejtette, hogy nem a láz tehet róla, hanem valami, ami az erdőben történt. De azt nem is sejtette, hogy amikor Artúr a vadászat hevében a patakba esett, és Merlin utána vetette magát, a térdig érő vízbe, hogy ő megmenti urát, elcsattant köztük az első csók, amit bizony jóval több is követett. Gaius azt sem sejtette, hogy Merlin ezért nem lóháton jött vissza, hanem csak vezette maga mellett a hátasát.
Szóval Gaius tudta, hogy most is történt valami, egészen biztos volt benne, hogy ez Artúrhoz köthető, de idős agya még csak nem is gondolt arra, hogy a herceg és a fiú között egy ideje több van, mint Úr-szolgáló viszony. Mert azóta Artúr sokkal többször hivatta be Merlint a szobájába, és ilyenkor mindig ugyanaz lett a vége. Merlin már többször is kifejtette, hogy ha Artúr ennyiszer kívánja meg őt, a végén még arra sem lesz ereje, hogy Gaius lakhelyéig levonszolja magát. A herceg erre mindig ugyanazt a választ adta: akkor leviszi őt a karjaiban, egyenesen az ágyáig. A fiú ettől mindig méretes füleiig pirult.
Pár nap múlva a torna az utolsó összecsapáshoz érkezett. Azon senki sem lepődött meg, hogy az egyik fél Artúr volt, ez már természetesnek számított, amióta a herceg először csatatérre lépett, de az ifjú, és tapasztalatlan Ames herceg diada menete minden várakozást felülmúlt. Merlin napok óta alig látta Artúrt, mert Uther király parancsba adta, hogy Dalriada örökösét szolgálja, fia mellé pedig másik szolgálót küldetett. Uther eddig sem volt a legnépszerűbb Merlin szemében, de ez után az utasítás után még haraggal is gondolt királyára. Azonban megtagadni nem merte a parancsot. Artúr azonban mit sem sejtett ebből, ő azt hitte, hogy Merlin átpártolt Ameshez, és legrémesebb gondolataiban már azt is hitte, hogy Merlin éjszakánként, vagy a tusák után a dalriadai trónörökös ágyában fekszik úgy pihegve, ahogy az ő párnái között szokott.
Az utolsó összecsapás előtt Artúr ideges volt, a többi lovagot könnyűszerrel és gyorsan győzte le, mert az volt az egyetlen vágya, hogy minél előbb összemérhesse erejét Ames herceggel. Pontosabban, hogy bosszút állhasson rajta azért, amiért elvette tőle Merlint. Elkezdett készülődni, mert hiába várta a szolgálót, hogy segítsen, az valamiért nem érkezett meg, ezért kénytelen volt egymaga felhúzni ruháit. De amikor a vértjéért nyúlt, egy ismerős kéz fogta meg az övét.
- Ez az én dolgom - mondta a kéz gazdája. Artúrt egyszerre simogatta és dühítette ez hang, de most leginkább meglepte.
- Neked nem Ames mellett lenne a helyed? - kérdezte, de próbálta sértettségét közönyösségnek álcázni. - Hiszen már a kis hercegecskét szolgálod, nem? - ezzel összeszorította ajkait, és állkapcsa is megfeszült.
- Artúr - sóhajtotta Merlin. - Nekem csak egy hercegem van - mondta halk és nyugodt hangon. - Én a te szolgálód vagyok, én hozzád tartozok felség - mondta lesütött szemekkel, miközben már rá is adta Artúrra a vértet, és most igazgatta mellkasán. Inkább simogatta gazdája erős mellkasát. Szüksége volt már Artúrra, arra, hogy ha csak a hideg vasingen keresztül is, megérinthesse.
Camelot trónjának örököséből most egy pillantás alatt elszállt minden harag, dac, csak egy csipetnyi féltékenység maradt.
- Szóval Amest nem szolgáltad ÚGY, ahogy engem? - kérdezte a herceg rekedten, mire Merlin arcára mosoly szökött.
- Senkit sem szolgáltam, és soha nem is fogok mást olyan módon szolgálni, ahogy téged nagyuram - felelte, és Artúrnak nem is kellett több. Elkapta Merlin csuklóját, amitől kiesett a páncél kesztyű a kezéből, és magához rántotta az ifjú varázslót. Merlin azonnal lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az a fiatal férfi, akivel összekötötte őt eljövendő sorsa, tegyen vele bármit, amit csak kíván. De Artúr gyengéden csókolta őt. A herceg maga sem hitte volna, hogy ennyi érzelem rejlik benne, és ez mind szolgálója felé irányul.
Az egész csak néhány pillanatig tartott, de annál jóval többnek tűnt számukra. Mire a másik szolgáló belépett, akit Merlin gondosan bezárt egy seprűtartóba, már sisakot igazította ura fejére. Persze mindezt a csóktól és a szerelemtől kipirulva tette, de Artúr fehér bőre is rózsaszínben pompázott, bár őt szerencsésen leplezte sisakja.
Percekkel később már a két herceg kardjai csörögtek a harctéren. Artúr már nem bosszúvággyal küzdött Ames herceggel, csak bizonyítani akart. De nem az atyjának, vagy az alattvalóknak, nem ám. Egyetlen embernek akarta bebizonyítani, hogy ő a legjobb, és a környező királyságokban sincsen párja, ez pedig Merlin volt, akire mindig kinézett a csatatérről, és aki mindig egy mosollyal bíztatta.
A harc kimenetele az első pillanattól kezdve eldöntött volt. A Dalriád herceg bármily hősiesen is küzdött, többször is a földre kényszerült Artúr erős, de nem életveszélyes csapásaitól. De az összecsapásnak csak akkor szakadt vége, mikor Ames kardja kitört markolatából, a fiatal herceg sisakja lehullt fejéről, ő pedig térden állva, életét féltve nézett fel Artúrra. Camelot hercege levette saját sisakját, és barátságosan mosolygott.
- Nem kell félned ifjú herceg - mondta gyengéd hangon. - Nem kívánom Dalriada királyságát megfosztani a trónörökösétől - ezzel kezét nyújtotta, amit Ames meg is ragadott, így segítette őt talpra Artúr. Hatalmas éljenzés kezdődött, mindenki őt ünnepelte, de ő egyszer csak lecsillapította a tömeget, majd nagy levegőt vett, és megszólalt. - Nem csak én érdemlek ma itt ünneplést tőletek! - kiáltotta, hangja csak úgy szelte a levegőt. - Ames, Dalriada ifjú hercege, épp úgy kiérdemli éljenzéseteket! Fiatal kora ellenére olyan bátorságot mutatott a torna alatt, amit sokszor nála tapasztaltabb lovagok sem! Ünnepeljük hát Ames herceget!
Ezzel Artúr még jobban elnyerte az alattvalók tetszését. Nemes szívéről tett ezzel tanúbizonyságot, és a nép állva ünnepelte, hosszú-hosszú ideig. Úgy tűnt, hogy soha nem akar vége szakadni, ezért Artúr még utoljára odabiccentett a tömegnek, majd a sátora felé vette az irányt, ahol Merlin izgatottan várta. A herceg ereiben még dübörgött a harc izgalma, és az ünneplés öröme, ezért amint belépett a függöny mögé, elkapta Merlin derekát, és összetapasztotta ajkaikat. A fiú imádta ujjait belefúrni Artúr tarkóján a nedves tincsekbe, ezért most is így tett.
- Még most sem érted nagyuram, hogy miért szeretem a lovagi tornákat? - kérdezte Merlin zihálva, miután Artúr melléfeküdt az átizzadt, összegyűrt lepedőn.
- Nem igazán - rázta meg a gyönyörtől még kótyagos fejét a herceg.
- Igazából nem is számít - mosolygott a varázsló, majd felkönyökölt. Artúr arcát nézte. Olyan békés volt most. Aranyszínű pillái lehunyva, csak ajkai voltak kissé kiszáradva. De nem sokáig, mert Merlin egy nedves csókot nyomott rá.
- Tudod Merlin… Nagyon sajnálom, ami történt. Képtelen gondolatok fordultak meg a fejemben, és…
- Mert egy tökfej vagy - fojtotta bele a szót a fiú. Artúr elmosolyodott, csak szeretkezés után nem vágott vissza az ilyen kedveskedő sértésekért, mert valójában nagyon is tetszettek neki a válogatott jelzők, amiket Merlin vágott egy rosszabb pillanatában hozzá. Ez volt az egyik, amit annyira kedvelt a fiúban, az őszinteségét, azt, hogy nem tekinti különbnek a királyi származása miatt, mint bármely más embert.
- Hát… lehet, hogy igazad van.
Ez igazán meglepte Merlint, nagy szemekkel bámulta Artúrt, aki még csak most nyitotta fel szemeit. Az az arckifejezés, amit szolgálóján látott mosolygásra késztette.
- Hogy mondtad? - kérdezte, és fejét kicsit oldalra biccentette, igazán Merlinesen.
- Mindegy - vett erőt magán a herceg, de a másik simogató kezei hamar visszarántották a fülledt hangulatba.
- Hogy mondtad nagyuram? - kérdezte egy huncut mosollyal a barnahajú, de olyan választ kapott, amire nem számított.
- Szeretlek… Merlin - suttogta, és ismét maga alá gyűrte szolgáját.
- Mit… Mit mondtál uram? - kérdezte zavartan a varázsló.
- Hallottad nagyon jól - mondta határozottan Artúr. - De ha valakinek, bárkinek elmerészeled mondani…
- Akkor szétrúgod a hátsóm, tudom - vigyorgott, majd hagyta, hogy a herceg ismét gyakorolhassa vele szembeni előjogait, amit Merlin egyszerűen imádott.
Ezen az éjjelen aludt először az ifjú varázsló Artúr szobájában, azonban ezután minden éjszakát ott töltött, egészen Uther haláláig, de az már egy másik történet.
Vége