Tizenhét parancsolat 8.
Megjegyzés I: A történet ezen fejezetének elkészülése közben végig figyeltünk a fenntartható környezet védelmére. Egyetlen macska, beszélő tálca, amerikai állampolgár és palacsinta sem sérült meg.
Megjegyzés II: Bruce Willis valóban nem járt az űrben, de csak azért, mert nem is akart!
8. Az az édes végzetes vég.
- Nem tenné meg, igazán csak a kedvemért, hogy időnként mellőzi az amúgy is nyilvánvaló felemlegetését?
Piton egészen elemében van, mert hamis csodálkozásával most azon ritka alkalmak egyikébe enged bepillantást, amikor kicsit sem érdekli, mi az, amit mások leolvashatnak az arcáról.
Egyszerűen válaszol, sok-sok iróniát belepasszírozva a hangsúlyba:
- Nem.
Azért mondja ezt, mert nem akar még nagyobb zavarba hozni. Milyen kár, hogy később folytatja:
- Maga, Potter, egy csiszolatlan gyémánt. A tehetségnél, amivel másodpercek alatt akár többször is képes maga körül mindent a földdel egyenlővé tenni, csak a katasztrófa utáni építési ingerenciája a szórakoztatóbb.
- Szóval maga ezt… mulatságosnak tartja? - tűnődök kissé csalódottan. - Pár órával ezelőtt majdnem kivégeztem a madarát.
- Na jól van - sóhajt. - Tartozom egy vallomással. Azt a madarat, úgymond… béreltem. Nem az enyém volt. Csak nem képzeli, hogy kockáztatom a saját madaram testi épségét azzal, hogy magához küldöm?
Ó, hát éljen a kölcsönös bizalom.
- Akkor… most barátkozom a tényállással, Uram. Ezek után nekünk nyilván nem lehet közös háziállatunk, ugye?
- Nem gondoltam volna, hogy fogékony a családias megoldásokra.
- Nem gondoltam volna, hogy az vagyok - nyögöm, és közben igyekszem valami lelombozóan ésszerű dologra gondolni. A kéziratom mellett fekvő újság első bekezdésének gépies olvasása épp megfelelő módszernek tűnik a figyelemeltereléshez. - Kína vezető politikai tanácsadói szerve kedden egy speciális konferenciát rendezett meg, annak érdekében, hogy kontrollálják a túlfűtött… öm… gazdaságot és az… i - inflációt. - Jelentem be neki.
- Látom zászlóvivője lett közös ügyünknek - duruzsolt tovább, és igen szemérmetlenül bámulja a nadrágomat, Merlinre, még nyel is egyet. Talán célozgat valamire?
- Csapnivaló diplomata lenne belőlem - bólintok, értésére adva, hogy vettem a lapot, és tudom ám, hogy nem holmi alantas testiség, meg holmi pajzánul romlott gondolatok mondatják mindezt vele. - Szóval, miért jött, Uram?
- Tudja, Potter, magát sosem az eszéért tartották - teszi hozzá, és gyorsan az arcomra les. Gonosz mosoly lakik az ajkain, és most épp nagytakarít, ezért kiteszi az ablakba száradni a cégért.
Hááááát, Piton, az Piton. És én ennél még sosem voltam vörösebb. Pártatlanul, természetesen.
- Álcáznom kell magamat - célzok az értelmi képességeimet lekicsinylő szavaira. - Nem elég, hogy szép vagyok, és erős? Ha kiderülne, hogy még agyam is van, ki lenne az az öngyilkosjelölt, aki akár egy pindurka párbajra is kiállna ellenem?
- És határozottan tanulékony - bólint. - Bár időnként infantilis - mutat a regényem kinyomtatott példányának címére.
Na jó, ezt most ne feszegessük.
- Meg aztán, Potter - ráncolja össze a homlokát. - Keressünk valami hasznosabb rendeltetést ennek a minden bizonnyal érdekfeszítő történetnek - kobozza el a kéziratot, és vágja zsebre azonnal kicsivé varázsolva. - Kell még valami a túlélőcsomagjához?
- … He?
- Azt kérdeztem, hoz-e még magával valamit. Fogkefe, vagy Potter Értelmező Kéziszótár, tolmácsgép, csináldmagad katasztrófa minicsomag extra csavarhúzóval, szaloncukor tavalyról?
- De én nem megyek sehová! - háborodok fel ezen a mérhetetlen pofátlanságon.
- Ne mondja, én úgy látom, épp pakol.
- Igen, pakolok, de én meg… és még nem… meg magával meg még egyáltalán…
- Igen, igen! - legyint kecsesen a hosszú ujjaival. - Magam is itt akadtam el a témában. - bólint megértően sürgetve, aztán egyszerűen megragad a karjaimnál fogva, és következő mozdulatsorból már tudom, hogy álnok terve áldozata lettem. Megint.
********
Most mit mondjak? Elraboltak, a saját nyüves lakásom nappalijából, és nem igazán kérdezték meg, mit akarok.
A többi akár olyan is lehetne akár a mesékben. De hol itt a gonosz varázsló, a sárkány, a lovag, és a megmentenivaló hős?
Elvetemült!
A pincében állva, és végre magamhoz térve az első döbbenettől, kész vagyok igen csúnya szavakkal figyelmeztetni kedves professzoromat, hogy mit gondolok a vendégmarasztaló megnyilvánulásairól, mert nem ért felelősségre vonni minimum azon kérdést illetően, hogy mégis mi a Merlin szent tojásait művelünk mi éppen, de akkor Piton úgy szólal meg, mint aki fenséges igézetet készül ráolvasni szegény, elrabolt fejemre:
- Most már csak akkor megy el innen, Potter, ha tűzvész tör ki Roxfortban.
Istenek az égben! Ez olyan szépen hangzott! Valahogy megakadok a lélegzetvételben is, mert a képzeletem bármennyire is gyűlölöm, de szárnyra kell… és milyen kár, hogy röpködő gondolataim nyomán a vészsziréna is rögtön megszólal. Nem, nem a fejemben. Az igazi.
- Tűz van! Tűz van! Meneküljön, ki merre lát!
A két perc alatt hangyabollyá váló, kergetőző és őrülten ordibáló tömegben minden tanár a jajveszékelő diákokkal van elfoglalva, akiket biztonságos helyre terelve próbálnak nyugtatgatni. A füst fojtogató, bár lángot alig látni, és nem kerül nagy fáradtságba egy-két jól irányzott varázslattal eloltani a gócpontokat. És persze senki sem tudja, hogy mi történhetett.
A nagy futkározásban kis híján elkaszálom Minervát, aki döbbenten néz rám, és a vállamon cipelt kettő darab elsős sírós tekintetére:
- Mr. Potter? Maga itt?
Meg sem próbálom megmagyarázni a dolgot, amúgy is vaku villan a képembe, amitől a két gyermek a vállamon csak még hangosabban üvölt.
- Mosolyogj, Harry! Ez címlapfotó lesz. Harry Potter, amint megmenti a gyerekeket a biztos haláltól! - Colin széles kézmozdulatait bámulom, ahogy a levegőben már meg is tervezi a biztos Pulicer díjának anyagát.
Aztán pár óra, és a nagyterem padlója teli vagy spontán kialakított fekhelyekkel, és annyian szuszognak immár félálomba szenderedve, hogy az éberséggel küszködő kisebbségnek már esélye sincs aludni.
Én lázítóan fáradt vagyok, Piton Minervával beszélget, így csak sóhajtok. Én ezt nem is értem. Mintha minden ellenem ügyködne, és mintha alaposan el lennénk átkozva mindketten.
Tűzvész.
Illik egy elrablottnak csalódottnak lennie a szabadulás órájában?
Ilyen állapotban csak egy pozitív dolgot tehet az ember fia. Útba ejtem az ilyenkor magányos, és jelenlegi igényeimnek megfelelően nyugodt konyhát, hogy kisebb ácsingózás után rádöbbenjen, nincs is jobb dolog a világon, mint lelkiismeretlenül birtokba venni a tűzhelyet, és beburkolni egy nagy adag lekváros palacsintát.
Frics macskája oldalog a lábamnál. Úgy tűnik, bizonyos dolgokban hasonló véleményen vagyunk.
- Na gyere cicus. Neked csak nem árthatok!
A konyhaszekrényből tej a tojás és a cukor villámgyorsan előkerül, majd következik a mozdulat a pálcával, mely a megfelelő komponenseket pillekönnyű tésztává elegyíti.
A tűzhelynél forrósítom a serpenyőt, forgatom az ízes tésztalepényeket, és közben a francia költészet kiválóságainak szonettjeit szavalom a boci-boci tarka, népi hagyatékunk öröksikerű dallamára igazítva.
És kicsit sem érzem magam melodramatikusnak.
Eltelik egy jó háromnegyedóra, mikor is rádöbbenek, hogy a palacsinták ugyan nem szaporodnak a tálcán, a konyhaajtó mögötti folyosóról beszűrődő léptek viszont igen.
- Nagyon durva, hogy bármennyit küzdesz értük, sosincs egy szabad darab sem - jegyzem meg a dolgot félhangosan a tálcának, egy argentin szabadságharcos számára is irigylésre méltó hanglejtéssel.
A tálca ártatlanul elmosolyodik, majd böffent egy nagyot. No lám, már a tárgyi személyzet sem a régi.
- Bocsi! - dörmög pislogva. - Fincsi.
Nénikéd! Közben a konyhaajtó tárul, majd ugyanolyan gyorsan vissza is csapódik. Ki gondolná, hogy ilyen rövid idő alatt képes rajta beslisszolni egy feketeruhás alak?
Ugyanezen fekete, gyászhuszár öltözék gazdája, immár az ajtónak támaszkodva figyeli a kulináris művészetem egyre tökéletesebb mozdulatait. Szóval titokban Piton is szereti az éjszakai nasit?
- Ha én maradok, itt kő kövön nem fog - adom be a derekam a már régen elkerülhetetlen beszélgetéshez, hátra sem pillantva.
- Hm… - A tálca érdeklődéssel pillant egyikünkről a másikra. Na nem! Nem elég, hogy befalta a vacsorám nagy részét, még szappanoperát is akar mellé élő adásban? Lelki szemeim előtt látom, ahogy előkapja a zacskónyi frissen pattogtatott kukoricát, és a kólásüveget, amihez csecse napernyős szívószál is dukál.
- 3D-s szemüveget ne adjak hozzá? - kérdem a pofátlan étkészlet kiegészítőtől.
- Miért, van?
- Nesze neked - röpül a kerek képébe még egy forró lepény.
Piton elgondolkodva lépked mellém, és a porcukros zacskót szemrevételezve bólint:
- Vaníliás?
- Ja.
- A kedvencem. - Gyorsan letörül az arcomról egy sávnyit a lisztálarcomból, és lebiggyesztett szájszéllel hozzáteszi. - Azt gondolja, hogy valami átok miatt történt a dolog. De téved. Az eskü az oka.
- Miféle eskü?
Folytatás...
Megjegyzés II: Bruce Willis valóban nem járt az űrben, de csak azért, mert nem is akart!
8. Az az édes végzetes vég.
- Nem tenné meg, igazán csak a kedvemért, hogy időnként mellőzi az amúgy is nyilvánvaló felemlegetését?
Piton egészen elemében van, mert hamis csodálkozásával most azon ritka alkalmak egyikébe enged bepillantást, amikor kicsit sem érdekli, mi az, amit mások leolvashatnak az arcáról.
Egyszerűen válaszol, sok-sok iróniát belepasszírozva a hangsúlyba:
- Nem.
Azért mondja ezt, mert nem akar még nagyobb zavarba hozni. Milyen kár, hogy később folytatja:
- Maga, Potter, egy csiszolatlan gyémánt. A tehetségnél, amivel másodpercek alatt akár többször is képes maga körül mindent a földdel egyenlővé tenni, csak a katasztrófa utáni építési ingerenciája a szórakoztatóbb.
- Szóval maga ezt… mulatságosnak tartja? - tűnődök kissé csalódottan. - Pár órával ezelőtt majdnem kivégeztem a madarát.
- Na jól van - sóhajt. - Tartozom egy vallomással. Azt a madarat, úgymond… béreltem. Nem az enyém volt. Csak nem képzeli, hogy kockáztatom a saját madaram testi épségét azzal, hogy magához küldöm?
Ó, hát éljen a kölcsönös bizalom.
- Akkor… most barátkozom a tényállással, Uram. Ezek után nekünk nyilván nem lehet közös háziállatunk, ugye?
- Nem gondoltam volna, hogy fogékony a családias megoldásokra.
- Nem gondoltam volna, hogy az vagyok - nyögöm, és közben igyekszem valami lelombozóan ésszerű dologra gondolni. A kéziratom mellett fekvő újság első bekezdésének gépies olvasása épp megfelelő módszernek tűnik a figyelemeltereléshez. - Kína vezető politikai tanácsadói szerve kedden egy speciális konferenciát rendezett meg, annak érdekében, hogy kontrollálják a túlfűtött… öm… gazdaságot és az… i - inflációt. - Jelentem be neki.
- Látom zászlóvivője lett közös ügyünknek - duruzsolt tovább, és igen szemérmetlenül bámulja a nadrágomat, Merlinre, még nyel is egyet. Talán célozgat valamire?
- Csapnivaló diplomata lenne belőlem - bólintok, értésére adva, hogy vettem a lapot, és tudom ám, hogy nem holmi alantas testiség, meg holmi pajzánul romlott gondolatok mondatják mindezt vele. - Szóval, miért jött, Uram?
- Tudja, Potter, magát sosem az eszéért tartották - teszi hozzá, és gyorsan az arcomra les. Gonosz mosoly lakik az ajkain, és most épp nagytakarít, ezért kiteszi az ablakba száradni a cégért.
Hááááát, Piton, az Piton. És én ennél még sosem voltam vörösebb. Pártatlanul, természetesen.
- Álcáznom kell magamat - célzok az értelmi képességeimet lekicsinylő szavaira. - Nem elég, hogy szép vagyok, és erős? Ha kiderülne, hogy még agyam is van, ki lenne az az öngyilkosjelölt, aki akár egy pindurka párbajra is kiállna ellenem?
- És határozottan tanulékony - bólint. - Bár időnként infantilis - mutat a regényem kinyomtatott példányának címére.
Na jó, ezt most ne feszegessük.
- Meg aztán, Potter - ráncolja össze a homlokát. - Keressünk valami hasznosabb rendeltetést ennek a minden bizonnyal érdekfeszítő történetnek - kobozza el a kéziratot, és vágja zsebre azonnal kicsivé varázsolva. - Kell még valami a túlélőcsomagjához?
- … He?
- Azt kérdeztem, hoz-e még magával valamit. Fogkefe, vagy Potter Értelmező Kéziszótár, tolmácsgép, csináldmagad katasztrófa minicsomag extra csavarhúzóval, szaloncukor tavalyról?
- De én nem megyek sehová! - háborodok fel ezen a mérhetetlen pofátlanságon.
- Ne mondja, én úgy látom, épp pakol.
- Igen, pakolok, de én meg… és még nem… meg magával meg még egyáltalán…
- Igen, igen! - legyint kecsesen a hosszú ujjaival. - Magam is itt akadtam el a témában. - bólint megértően sürgetve, aztán egyszerűen megragad a karjaimnál fogva, és következő mozdulatsorból már tudom, hogy álnok terve áldozata lettem. Megint.
********
Most mit mondjak? Elraboltak, a saját nyüves lakásom nappalijából, és nem igazán kérdezték meg, mit akarok.
A többi akár olyan is lehetne akár a mesékben. De hol itt a gonosz varázsló, a sárkány, a lovag, és a megmentenivaló hős?
Elvetemült!
A pincében állva, és végre magamhoz térve az első döbbenettől, kész vagyok igen csúnya szavakkal figyelmeztetni kedves professzoromat, hogy mit gondolok a vendégmarasztaló megnyilvánulásairól, mert nem ért felelősségre vonni minimum azon kérdést illetően, hogy mégis mi a Merlin szent tojásait művelünk mi éppen, de akkor Piton úgy szólal meg, mint aki fenséges igézetet készül ráolvasni szegény, elrabolt fejemre:
- Most már csak akkor megy el innen, Potter, ha tűzvész tör ki Roxfortban.
Istenek az égben! Ez olyan szépen hangzott! Valahogy megakadok a lélegzetvételben is, mert a képzeletem bármennyire is gyűlölöm, de szárnyra kell… és milyen kár, hogy röpködő gondolataim nyomán a vészsziréna is rögtön megszólal. Nem, nem a fejemben. Az igazi.
- Tűz van! Tűz van! Meneküljön, ki merre lát!
A két perc alatt hangyabollyá váló, kergetőző és őrülten ordibáló tömegben minden tanár a jajveszékelő diákokkal van elfoglalva, akiket biztonságos helyre terelve próbálnak nyugtatgatni. A füst fojtogató, bár lángot alig látni, és nem kerül nagy fáradtságba egy-két jól irányzott varázslattal eloltani a gócpontokat. És persze senki sem tudja, hogy mi történhetett.
A nagy futkározásban kis híján elkaszálom Minervát, aki döbbenten néz rám, és a vállamon cipelt kettő darab elsős sírós tekintetére:
- Mr. Potter? Maga itt?
Meg sem próbálom megmagyarázni a dolgot, amúgy is vaku villan a képembe, amitől a két gyermek a vállamon csak még hangosabban üvölt.
- Mosolyogj, Harry! Ez címlapfotó lesz. Harry Potter, amint megmenti a gyerekeket a biztos haláltól! - Colin széles kézmozdulatait bámulom, ahogy a levegőben már meg is tervezi a biztos Pulicer díjának anyagát.
Aztán pár óra, és a nagyterem padlója teli vagy spontán kialakított fekhelyekkel, és annyian szuszognak immár félálomba szenderedve, hogy az éberséggel küszködő kisebbségnek már esélye sincs aludni.
Én lázítóan fáradt vagyok, Piton Minervával beszélget, így csak sóhajtok. Én ezt nem is értem. Mintha minden ellenem ügyködne, és mintha alaposan el lennénk átkozva mindketten.
Tűzvész.
Illik egy elrablottnak csalódottnak lennie a szabadulás órájában?
Ilyen állapotban csak egy pozitív dolgot tehet az ember fia. Útba ejtem az ilyenkor magányos, és jelenlegi igényeimnek megfelelően nyugodt konyhát, hogy kisebb ácsingózás után rádöbbenjen, nincs is jobb dolog a világon, mint lelkiismeretlenül birtokba venni a tűzhelyet, és beburkolni egy nagy adag lekváros palacsintát.
Frics macskája oldalog a lábamnál. Úgy tűnik, bizonyos dolgokban hasonló véleményen vagyunk.
- Na gyere cicus. Neked csak nem árthatok!
A konyhaszekrényből tej a tojás és a cukor villámgyorsan előkerül, majd következik a mozdulat a pálcával, mely a megfelelő komponenseket pillekönnyű tésztává elegyíti.
A tűzhelynél forrósítom a serpenyőt, forgatom az ízes tésztalepényeket, és közben a francia költészet kiválóságainak szonettjeit szavalom a boci-boci tarka, népi hagyatékunk öröksikerű dallamára igazítva.
És kicsit sem érzem magam melodramatikusnak.
Eltelik egy jó háromnegyedóra, mikor is rádöbbenek, hogy a palacsinták ugyan nem szaporodnak a tálcán, a konyhaajtó mögötti folyosóról beszűrődő léptek viszont igen.
- Nagyon durva, hogy bármennyit küzdesz értük, sosincs egy szabad darab sem - jegyzem meg a dolgot félhangosan a tálcának, egy argentin szabadságharcos számára is irigylésre méltó hanglejtéssel.
A tálca ártatlanul elmosolyodik, majd böffent egy nagyot. No lám, már a tárgyi személyzet sem a régi.
- Bocsi! - dörmög pislogva. - Fincsi.
Nénikéd! Közben a konyhaajtó tárul, majd ugyanolyan gyorsan vissza is csapódik. Ki gondolná, hogy ilyen rövid idő alatt képes rajta beslisszolni egy feketeruhás alak?
Ugyanezen fekete, gyászhuszár öltözék gazdája, immár az ajtónak támaszkodva figyeli a kulináris művészetem egyre tökéletesebb mozdulatait. Szóval titokban Piton is szereti az éjszakai nasit?
- Ha én maradok, itt kő kövön nem fog - adom be a derekam a már régen elkerülhetetlen beszélgetéshez, hátra sem pillantva.
- Hm… - A tálca érdeklődéssel pillant egyikünkről a másikra. Na nem! Nem elég, hogy befalta a vacsorám nagy részét, még szappanoperát is akar mellé élő adásban? Lelki szemeim előtt látom, ahogy előkapja a zacskónyi frissen pattogtatott kukoricát, és a kólásüveget, amihez csecse napernyős szívószál is dukál.
- 3D-s szemüveget ne adjak hozzá? - kérdem a pofátlan étkészlet kiegészítőtől.
- Miért, van?
- Nesze neked - röpül a kerek képébe még egy forró lepény.
Piton elgondolkodva lépked mellém, és a porcukros zacskót szemrevételezve bólint:
- Vaníliás?
- Ja.
- A kedvencem. - Gyorsan letörül az arcomról egy sávnyit a lisztálarcomból, és lebiggyesztett szájszéllel hozzáteszi. - Azt gondolja, hogy valami átok miatt történt a dolog. De téved. Az eskü az oka.
- Miféle eskü?
Folytatás...