Tizenhét parancsolat 6.
6. A szerencsés visszaváltozás, és Piszkos Harry fantáziája, meg a tietek is, ha rosszra gondoltok.
Van ez a dolog a menekülő fákkal és oszlopokkal, biztos tudjátok, mire gondolok. Mikor kinézel a vonatablakon, és azt hiszed a fák mennek, nem a mozdony gördül ki az állomásról.
Nos, a szoba is töpörödik.
Gondolom, értitek, mire célzok?
Reccs.
Nem lett volna jobb leszállni az asztalról, mielőtt lecsúszik az a kehelynyi bájital?
Most már késő, az asztalnak annyi.
- Professzor? - kapok a válla után. Hibás döntés, mert húz maga után, így a lába szakadt asztal mellé zuhanunk, s míg én még bajlódok a lehetőséggel, hogy a képességeinkhez mérten okosan essünk, addig Piton olyasmit tesz, amit normális körülmények között nem akarhat:
Belekapaszkodik a fenekembe.
Mint egy dulakodás, mint egy meg nem értett kötöttfogású birkózó, aki betöltötte a harmincat, és kiszállni készül a szakmából, ezért utoljára megveregeti az edzője hátsóját.
Becsukja a szemét, és úgy fekszik, összeszorított fogakkal. Látom, ahogy gyöngyözni kezd a homloka, talán valamiféle erőlködéstől.
- P… professzor?
Egészen közel van az arca, belélegzem az illatát, érzem a szíve dobbanását is. Lassan elenged, és én már majdnem azt hiszem elájult, hogy valami nagy baj van, hogy valamit elrontottam, hogy a mellékhatás, vagy mi, sokkal brutálisabb annál, mint amit elsőre képzeltem, hogy túlságosan kicsi volt és a hatóanyagok, mint tudjuk kicsi szervezetekre erősebben hatnak. Moccanni sem merek, mikor meghallom, hogy Piton ajkai közül különös sóhaj szál fel.
- Mmmm…
Közelebb hajolok hozzá, hogy kihámozzam a sóhajból, mi lehet vele, és akkor megszólal:
- Potter! Háromig számolok, akkor maga felugrik, és rohan, meg sem áll a saját lakosztályáig.
- Jól van, Uram?
- Nem hallja, mit mondok? - érdeklődik kedvesen.
- Miért nem nyitja ki a szemét, ha ébren van?
- … Mert akkor úgy járnék, mint a pelyhes volucris domesticus, aki kidugta a fejét a tojásból és a rókával nézett szembe.
- M…. nem hiszem, hogy értem a lényeget, professzor.
- Maga sosem olvasott állattan könyvet? Nem hallott egyes állatfajok különös megnyilvánulásairól? A kacsa, mikor megszületik, azt hiszi anyjának, akit először meglát.
- … Ez valóban elképesztő lenne, uram… Úgy értem, a mi helyzetünkben.
- Akkor vetítsen kicsit tágabb körben, Potter.
- Még mindig nem értem - suttogom a fülébe.
Újabb sóhaj, még érdekesebb hangsúlyban prezentálva. Ha nem tudnám, hogy Piton hidegvérű, azt hinném édes ingerek érik, és ő reagál rájuk.
- A gyöngéd érzelmekre gondolok, Potter, melyek feltételeznek némi…. alantas testiséget.
- Úgy érti…
- Nos?
- Úgy érti, maga és az anyám…. - kezdem lelkileg elnehezülve. Nehéz erről beszélnem.
- Nem. Hogy jön ide az anyja?... Úgy értem, fusson Potter, ha nem akar két percen belül fülledt, parázna szexet, melyet egy volt tanárjával élhet meg egy összerongyolt asztalon csúszkálva, miközben az ex-e a szennyes tartóban hallgathatja végig, milyen érzés végkimerülésig csinálni azt, mit annakidején már az első emberpár is gyakorolt, és igen élvezte.
- Komolyan?
- Nem tudom, ha jobban belegondolok, nem volt élő szemtanú, aki ezt az elméletet százalékarányokban pontosan igazolhatná.
- Igaz - tűnődök el én is. Kellemes beszélgetésünk valamiért minden eddigi figyelmemet becses nadrágom irányába kalauzol. Dudorodok. Most mi van? Ez normális az én koromban, főleg mivel egy számomra misztifikált személy fekszik alattam, olyan, akiről soha nem is álmodhattam, de Colin elmondása szerint, mindig is szerelmem tárgyaként gondoltam rá. Aki egy ádáz szemétláda. Akit én mindig is… utáltam. Aki ilyen dolgokat mond és nagyon illik a hangjához… Izgató…. Hogy mi van? Hát ez várlázító. - Nahát - szólalok meg újra.
- Az, de meg tudná magyarázni, miért nem tűnik már el innét, ahogy a jól nevelt gondnokhoz illik? - és irónia úszik a hangszínében.
Mozdulok. A karomat elsősorban, ami eddig a vállát ölelte, és összeszedem magam.
Útálom, hogy még a leglehetetlenebb helyzetekben is gyorsabban képes túllendülni a nehézségeken, ez nem teljesen igazságos az anyatermészettől.
És ahogy feltérdelek, szinte elkerülhetetlenül egy vonalba kerül az ölem a mellkasával, ott is inkább a figyelő tekintete lenne az érdekes, már ha kinyitná a szemét, de nem teszi.
Még akarnám is.
Hát normális vagyok én?
Mi jut eszembe?
- Miért nem nyitja ki a szemét?
- Mert holnap, sőt néhány óra múlva meggyűlölném magam miatta. Mit olyan nehéz ezen megérteni? - mordul, és én hosszú idő óta először nagyon elszomorodom.
Na igen.
Gyűlölné magát.
Gyűlölne engem.
Engem nem nehéz gyűlölni, én olyan gyűlölni való vagyok. És undorító is.
Micsoda kérdés volt ez, hogy miért nem nyitja ki a szemét? Hát mi oka lenne rá?
Én sem tenném a helyében.
Szóval itt van az a rész, amikor a főhős lekonyult fülekkel elkullog, és befejezi a drámázást, mert ez egyszerűen kétségbeejtően szánalmas.
- Hm? - És a főhős kicsit sem zavartatja magát, még akkor sem, amikor egy marok megszorítja a csuklóját. Mert attól, hogy nagy az orra, meg olyan erőteljesek a vonásai, meg hogy mogorva és undok, attól még eléggé szeretek a társaságában lenni… Máriám!... Lehet, hogy Colinnak… Hogy Colinnak igaza volt? És akkor én most… - Az nem lehet! - mondom ki hangosan, és végre lenézek a karomra, majd onnan Pitonra, aki éles, szúrós pillantással nézeget.
- Valóban egészen mostanáig egyetértettem magával, Mr. Potter! De mivel a lehetőségeit kivétel nélkül eljátszotta, úgy gondolom nincs joga panaszkodni - jelenti ki félhangosan. - Lássuk azt a Potter rejtélyt…
Ha eddig nem tudtátok volna, és érdekel valakit, mesélhetek a zónákról, melyek mindenhol vannak, igen a földön és a levegőben is. Nem úgy kell elképzelni, mint valami metró vonalat, hanem úgy, mint egy körbehatárolás nélküli területet, mint egy halmazt…
Nem, nem tudom, miről beszélek.
Piton kezei értik a dolgukat.
Elég hosszú ujjai vannak, pedig nekem is, de…de…
- Óh… - És talán Pitonnak is igaza van, mikor eléggé ellentmondásosan meg próbálja magát utoljára meggyőzni, hogy nem a legjobb ötlet lerángatni magáról és rólam a ruhát, és hogy két méternyi távolságból sokkal jobban mutatok, mint közelről, de hogyan tudná meggyőzni magát, mikor engem sem tudott soha?
Szerintem egyszerűen etikai kérdést akar csinálni a dologból, pedig én tudom, hogy a sárkánypikkely az oka, hát mi más lenne! Csak akkor torpanok meg, amikor maga alá fordít és már-már a bőröm alá néz, miközben a karjait pár centire a fejemtől a földnek támasztja és fenyegető árnyék fut végig az arcán.
- Meg van róla győződve, hogy száz százalékos Top, legalábbis ezt mondta Mr. Creeveynek, ha nem csal az emlékezetem.
- Nem legalábbis mondtam, hanem mondtam. Az vagyok!
- Hogy ez mindig így volt, és így is marad, amíg világ a világ.
- Igen - tanúsítom egy rövid bólintással, de nem tudom, mire akar kilyukadni. Elég az, hogy nekem a lapockám tutira ki fog, mert valamire ráfeküdtem, ami domború és hideg.
- Nos, szerintem téved - mondja nagyon szenvtelen, hangon. - És be is fogom bizonyítani.
A keskeny ujjak elég gyorsan lopakodnak be az ingem alá, és pár gomb már magától pattan ki a helyéről. Később már az ingemet sem találom, de semmi baj, előfordul az ilyesmi, csak majd el ne felejtsek körülnézni, mielőtt elmegyek. Mert elmegyek, még ebben a hévben is ott motoszkál a fejemben, hogy Piton pillanatnyi elmebaja biztos, hogy nem tart tovább egy óránál, és akkor nekem annyi.
Elég keményen szorítja le a csípőm, hajol oda a fülemhez, hogy tovább borzolja az érzékeimet.
- Ejnye Mr. Potter? Csak nem hitte, hogy ennyivel megússza?
Azt sem tudom, miről beszél, már zúg a fülem, és az egyedüli dolog, amit érzek az ő, ahogy mindenhol ott van, ahogy érint és simogat, ahogy szépen lassan nyögdécselő kupaccá változom a kezei között.
- Szerintem maga nagyon is élvezi ezt a szerepet - folytatja gonoszkodva. Majd egy tompa sóhajjal ráveti magát a számra, és úgy csókol, olyan éhséggel, hogy már azt is elfelejtem, hogy eredetileg most tiltakoznom kellene a beképzelt szövege és a feltételezése ellen.
- Mmmm…
- És mondok még valamit, Potter…
- Igen? - suttogom a kérdést egyenesen az ajkaira.
- Nem szeretek beszélni…
- Tudom…
- Miért ragaszkodik ilyen csökönyösen holmi szerephez? Tényleg az számít, hogy ki kicsoda az ágyban?
És én már majdnem azt mondom, hogy nem, hogy dehogyis, hogy ez ostobaság, és már majdnem átfogom a vállait, és már szinte készen vagyok arra is, ami az ő szájából nem is hangzik olyan szörnyűnek, sőt, különösen izgató, és élvezetes már maga a gondolat is, de akkor Piton mögött a levegőben feltűnik egy szék.
És mögötte… Colin.
Puff.
- Ne! - ordítom, de egyáltalán nem számít, mert Colin akkorra már lendületben van, így még akkor sem tudná leállítani magát, ha akarja.
De legyek gonosz? Szerintem nem is akarja.
Piton lefordul rólam, és mozdulatlanul fekszik a földön, én tehetetlenül felülök, és ha szemmel ölni lehetne (már pedig varázslók vagyunk, és tudjuk, hogy lehet), akkor megtenném.
- Colin! - üvöltök rá, és hogy a francba szabadult ez ki a kosárból? Ja? Hogy volt nála pálca, és megunta a kuksolást?
- Mi bajod? Megtámadott!
- Nem támadott meg!
- … Innen úgy látszott… Hirtelen jelent meg, és vitatkoztatok, és…
- … Mondd, Colin? Mióta néztél te bennünket?
- Ö… - rugdalja meg a szőnyeget elgondolkodva. - Egy ideje.
- Akkor tudnod kellett, hogy nem támadott meg! Különben sem szorulok a segítségedre!
- Tudom, de majd mindenkinek az ellenkezőjét fogom mondani - jelenti ki magasba emelt orral.
- Az… ellenkezőjét? De… de miért tennél te ilyet?
- Azért mert itt most én vagyok az elhagyott, és becsapott fél.
- Mi? - Most már én is felállok. Illetve eléállok, és kicsit összemérem magam vele. - Colin, te mikor nőttél ilyen nagyra? - kérdem. Bennem még mindig az édes, vigyorgós kis szőkeség képe él.
- Nem tudom Harry, egy ideje ekkora vagyok.
- Mindegy, haladjunk. Szóval, mi sosem voltunk jók együtt. Te is tudod, én is tudom…
- Lehet, de még mindig inkább elviselem, hogy Piton meg akart erőszakolni, minthogy önszántadból akartál vele lecserélni.
- Ne merészeld! - fenyegetem meg az ujjammal.
- Nem is. Azt fogom mondani, hogy te akartad őt ágyba ráncigálni, ez sokkal érdekesebb lesz.
Tudom, hogy a sértettség beszél belőle, hogy valójában jó ember, hogy nem lenne képes aljas hazugságokat terjeszteni, de sokra nem megyek vele. Vannak az elterelő hadműveletek, melyek még alkalmazhatóak, eszembe jut, hogy hallottam egyszer egy módszerről, mely segítségével még a napnál is világosabb tényeket is meg lehet hamisítani, illetve meggyőzni az ellenkezőjéről az embereket.
Bevetem hát én is, ki tudja.
- Colin?
- Igen, Harry?
- Elárulok neked egy titkot, de nem mondhatod el senkinek.
- … Tudod, hogy tudok titkot tartani - lép közelebb.
Még jó. És ezt tudja a fél világ is.
- Colin… Én vagyok Superman.
Tátott szájjal mered rám. Látom az örömrózsákat meggyúlni az arcán. Vajon annak is ennyire örülne, ha közölném vele, hogy ebben a pillanatban döbbentem rá, őt nézve, néhány igen súlyos hibámra.
Brávó, Harry!
Mindent tönkretett, és most legszívesebben agyoncsapnám. De az is lehet, hogy valójában hasznos volt a közbeavatkozása, hiszen, kitudja miféle katasztrófasorozatot indult volna el, ha tényleg megtörténik.
És ezzel a gondolattal lépek ki az ajtón túlra, sétálok a folyosókon végig, nézegetem a képeket. A festmények lakói ásítozva fordulnak a baloldalukra, és alszanak tovább, őket nem érdekli a jelenlétem, sem az, mit koslatok ilyen későn erre.
Tiszta nosztalgia, régen azért járkáltam annyit a folyosókon, mert nem tudtam aludni, most tudnék aludni, de nem akarok. Mindenegyes ébren töltött órával hosszabb a nap. És ez a nap fontos napként marad fenn az emlékeim között, hiszen történt velem valami.
Nem tudom, mi a szerelem definíciója, csak annyit tudok, hogy érzelemről szól, hogy irányíthatatlan, és elég váratlanul szokott rátörni az emberre. Tudom, hogy fájdalmas és mégis részegítő, hogy jobbá teszi az embereket, és valamilyenszinten mégis megőrülnek tőle, ölni is képesek, ha a helyzet úgy kívánja.
De ami nagyon fontos, hogy ha felismerjük, akkor képesek vagyunk felülkerekedni bizonyos dolgokon, sebezhetőségünkben megtanuljuk kezelni a dolgokat, ha nem máshogy, hát úgy, hogy elkerüljük az éles pengéket.
Én például most elmegyek.
Mindenkinek úgy lesz jó.
És holnap reggel, mikor Piton majd visszatér az óráihoz, a diákokhoz, hálás lesz érte, mert megkíméltem a további jelenlétemtől. Úgy lesz, ahogy ígértem.
És végre megírom a könyvet, már tudom is, miről fog szólni.
Ez lesz a címe:
A gonosz törpe és a szépséges hercegnő
Ha huzamos ideig gondolok a borítóra, szinte látom magam előtt.
Folytatás...…
Van ez a dolog a menekülő fákkal és oszlopokkal, biztos tudjátok, mire gondolok. Mikor kinézel a vonatablakon, és azt hiszed a fák mennek, nem a mozdony gördül ki az állomásról.
Nos, a szoba is töpörödik.
Gondolom, értitek, mire célzok?
Reccs.
Nem lett volna jobb leszállni az asztalról, mielőtt lecsúszik az a kehelynyi bájital?
Most már késő, az asztalnak annyi.
- Professzor? - kapok a válla után. Hibás döntés, mert húz maga után, így a lába szakadt asztal mellé zuhanunk, s míg én még bajlódok a lehetőséggel, hogy a képességeinkhez mérten okosan essünk, addig Piton olyasmit tesz, amit normális körülmények között nem akarhat:
Belekapaszkodik a fenekembe.
Mint egy dulakodás, mint egy meg nem értett kötöttfogású birkózó, aki betöltötte a harmincat, és kiszállni készül a szakmából, ezért utoljára megveregeti az edzője hátsóját.
Becsukja a szemét, és úgy fekszik, összeszorított fogakkal. Látom, ahogy gyöngyözni kezd a homloka, talán valamiféle erőlködéstől.
- P… professzor?
Egészen közel van az arca, belélegzem az illatát, érzem a szíve dobbanását is. Lassan elenged, és én már majdnem azt hiszem elájult, hogy valami nagy baj van, hogy valamit elrontottam, hogy a mellékhatás, vagy mi, sokkal brutálisabb annál, mint amit elsőre képzeltem, hogy túlságosan kicsi volt és a hatóanyagok, mint tudjuk kicsi szervezetekre erősebben hatnak. Moccanni sem merek, mikor meghallom, hogy Piton ajkai közül különös sóhaj szál fel.
- Mmmm…
Közelebb hajolok hozzá, hogy kihámozzam a sóhajból, mi lehet vele, és akkor megszólal:
- Potter! Háromig számolok, akkor maga felugrik, és rohan, meg sem áll a saját lakosztályáig.
- Jól van, Uram?
- Nem hallja, mit mondok? - érdeklődik kedvesen.
- Miért nem nyitja ki a szemét, ha ébren van?
- … Mert akkor úgy járnék, mint a pelyhes volucris domesticus, aki kidugta a fejét a tojásból és a rókával nézett szembe.
- M…. nem hiszem, hogy értem a lényeget, professzor.
- Maga sosem olvasott állattan könyvet? Nem hallott egyes állatfajok különös megnyilvánulásairól? A kacsa, mikor megszületik, azt hiszi anyjának, akit először meglát.
- … Ez valóban elképesztő lenne, uram… Úgy értem, a mi helyzetünkben.
- Akkor vetítsen kicsit tágabb körben, Potter.
- Még mindig nem értem - suttogom a fülébe.
Újabb sóhaj, még érdekesebb hangsúlyban prezentálva. Ha nem tudnám, hogy Piton hidegvérű, azt hinném édes ingerek érik, és ő reagál rájuk.
- A gyöngéd érzelmekre gondolok, Potter, melyek feltételeznek némi…. alantas testiséget.
- Úgy érti…
- Nos?
- Úgy érti, maga és az anyám…. - kezdem lelkileg elnehezülve. Nehéz erről beszélnem.
- Nem. Hogy jön ide az anyja?... Úgy értem, fusson Potter, ha nem akar két percen belül fülledt, parázna szexet, melyet egy volt tanárjával élhet meg egy összerongyolt asztalon csúszkálva, miközben az ex-e a szennyes tartóban hallgathatja végig, milyen érzés végkimerülésig csinálni azt, mit annakidején már az első emberpár is gyakorolt, és igen élvezte.
- Komolyan?
- Nem tudom, ha jobban belegondolok, nem volt élő szemtanú, aki ezt az elméletet százalékarányokban pontosan igazolhatná.
- Igaz - tűnődök el én is. Kellemes beszélgetésünk valamiért minden eddigi figyelmemet becses nadrágom irányába kalauzol. Dudorodok. Most mi van? Ez normális az én koromban, főleg mivel egy számomra misztifikált személy fekszik alattam, olyan, akiről soha nem is álmodhattam, de Colin elmondása szerint, mindig is szerelmem tárgyaként gondoltam rá. Aki egy ádáz szemétláda. Akit én mindig is… utáltam. Aki ilyen dolgokat mond és nagyon illik a hangjához… Izgató…. Hogy mi van? Hát ez várlázító. - Nahát - szólalok meg újra.
- Az, de meg tudná magyarázni, miért nem tűnik már el innét, ahogy a jól nevelt gondnokhoz illik? - és irónia úszik a hangszínében.
Mozdulok. A karomat elsősorban, ami eddig a vállát ölelte, és összeszedem magam.
Útálom, hogy még a leglehetetlenebb helyzetekben is gyorsabban képes túllendülni a nehézségeken, ez nem teljesen igazságos az anyatermészettől.
És ahogy feltérdelek, szinte elkerülhetetlenül egy vonalba kerül az ölem a mellkasával, ott is inkább a figyelő tekintete lenne az érdekes, már ha kinyitná a szemét, de nem teszi.
Még akarnám is.
Hát normális vagyok én?
Mi jut eszembe?
- Miért nem nyitja ki a szemét?
- Mert holnap, sőt néhány óra múlva meggyűlölném magam miatta. Mit olyan nehéz ezen megérteni? - mordul, és én hosszú idő óta először nagyon elszomorodom.
Na igen.
Gyűlölné magát.
Gyűlölne engem.
Engem nem nehéz gyűlölni, én olyan gyűlölni való vagyok. És undorító is.
Micsoda kérdés volt ez, hogy miért nem nyitja ki a szemét? Hát mi oka lenne rá?
Én sem tenném a helyében.
Szóval itt van az a rész, amikor a főhős lekonyult fülekkel elkullog, és befejezi a drámázást, mert ez egyszerűen kétségbeejtően szánalmas.
- Hm? - És a főhős kicsit sem zavartatja magát, még akkor sem, amikor egy marok megszorítja a csuklóját. Mert attól, hogy nagy az orra, meg olyan erőteljesek a vonásai, meg hogy mogorva és undok, attól még eléggé szeretek a társaságában lenni… Máriám!... Lehet, hogy Colinnak… Hogy Colinnak igaza volt? És akkor én most… - Az nem lehet! - mondom ki hangosan, és végre lenézek a karomra, majd onnan Pitonra, aki éles, szúrós pillantással nézeget.
- Valóban egészen mostanáig egyetértettem magával, Mr. Potter! De mivel a lehetőségeit kivétel nélkül eljátszotta, úgy gondolom nincs joga panaszkodni - jelenti ki félhangosan. - Lássuk azt a Potter rejtélyt…
Ha eddig nem tudtátok volna, és érdekel valakit, mesélhetek a zónákról, melyek mindenhol vannak, igen a földön és a levegőben is. Nem úgy kell elképzelni, mint valami metró vonalat, hanem úgy, mint egy körbehatárolás nélküli területet, mint egy halmazt…
Nem, nem tudom, miről beszélek.
Piton kezei értik a dolgukat.
Elég hosszú ujjai vannak, pedig nekem is, de…de…
- Óh… - És talán Pitonnak is igaza van, mikor eléggé ellentmondásosan meg próbálja magát utoljára meggyőzni, hogy nem a legjobb ötlet lerángatni magáról és rólam a ruhát, és hogy két méternyi távolságból sokkal jobban mutatok, mint közelről, de hogyan tudná meggyőzni magát, mikor engem sem tudott soha?
Szerintem egyszerűen etikai kérdést akar csinálni a dologból, pedig én tudom, hogy a sárkánypikkely az oka, hát mi más lenne! Csak akkor torpanok meg, amikor maga alá fordít és már-már a bőröm alá néz, miközben a karjait pár centire a fejemtől a földnek támasztja és fenyegető árnyék fut végig az arcán.
- Meg van róla győződve, hogy száz százalékos Top, legalábbis ezt mondta Mr. Creeveynek, ha nem csal az emlékezetem.
- Nem legalábbis mondtam, hanem mondtam. Az vagyok!
- Hogy ez mindig így volt, és így is marad, amíg világ a világ.
- Igen - tanúsítom egy rövid bólintással, de nem tudom, mire akar kilyukadni. Elég az, hogy nekem a lapockám tutira ki fog, mert valamire ráfeküdtem, ami domború és hideg.
- Nos, szerintem téved - mondja nagyon szenvtelen, hangon. - És be is fogom bizonyítani.
A keskeny ujjak elég gyorsan lopakodnak be az ingem alá, és pár gomb már magától pattan ki a helyéről. Később már az ingemet sem találom, de semmi baj, előfordul az ilyesmi, csak majd el ne felejtsek körülnézni, mielőtt elmegyek. Mert elmegyek, még ebben a hévben is ott motoszkál a fejemben, hogy Piton pillanatnyi elmebaja biztos, hogy nem tart tovább egy óránál, és akkor nekem annyi.
Elég keményen szorítja le a csípőm, hajol oda a fülemhez, hogy tovább borzolja az érzékeimet.
- Ejnye Mr. Potter? Csak nem hitte, hogy ennyivel megússza?
Azt sem tudom, miről beszél, már zúg a fülem, és az egyedüli dolog, amit érzek az ő, ahogy mindenhol ott van, ahogy érint és simogat, ahogy szépen lassan nyögdécselő kupaccá változom a kezei között.
- Szerintem maga nagyon is élvezi ezt a szerepet - folytatja gonoszkodva. Majd egy tompa sóhajjal ráveti magát a számra, és úgy csókol, olyan éhséggel, hogy már azt is elfelejtem, hogy eredetileg most tiltakoznom kellene a beképzelt szövege és a feltételezése ellen.
- Mmmm…
- És mondok még valamit, Potter…
- Igen? - suttogom a kérdést egyenesen az ajkaira.
- Nem szeretek beszélni…
- Tudom…
- Miért ragaszkodik ilyen csökönyösen holmi szerephez? Tényleg az számít, hogy ki kicsoda az ágyban?
És én már majdnem azt mondom, hogy nem, hogy dehogyis, hogy ez ostobaság, és már majdnem átfogom a vállait, és már szinte készen vagyok arra is, ami az ő szájából nem is hangzik olyan szörnyűnek, sőt, különösen izgató, és élvezetes már maga a gondolat is, de akkor Piton mögött a levegőben feltűnik egy szék.
És mögötte… Colin.
Puff.
- Ne! - ordítom, de egyáltalán nem számít, mert Colin akkorra már lendületben van, így még akkor sem tudná leállítani magát, ha akarja.
De legyek gonosz? Szerintem nem is akarja.
Piton lefordul rólam, és mozdulatlanul fekszik a földön, én tehetetlenül felülök, és ha szemmel ölni lehetne (már pedig varázslók vagyunk, és tudjuk, hogy lehet), akkor megtenném.
- Colin! - üvöltök rá, és hogy a francba szabadult ez ki a kosárból? Ja? Hogy volt nála pálca, és megunta a kuksolást?
- Mi bajod? Megtámadott!
- Nem támadott meg!
- … Innen úgy látszott… Hirtelen jelent meg, és vitatkoztatok, és…
- … Mondd, Colin? Mióta néztél te bennünket?
- Ö… - rugdalja meg a szőnyeget elgondolkodva. - Egy ideje.
- Akkor tudnod kellett, hogy nem támadott meg! Különben sem szorulok a segítségedre!
- Tudom, de majd mindenkinek az ellenkezőjét fogom mondani - jelenti ki magasba emelt orral.
- Az… ellenkezőjét? De… de miért tennél te ilyet?
- Azért mert itt most én vagyok az elhagyott, és becsapott fél.
- Mi? - Most már én is felállok. Illetve eléállok, és kicsit összemérem magam vele. - Colin, te mikor nőttél ilyen nagyra? - kérdem. Bennem még mindig az édes, vigyorgós kis szőkeség képe él.
- Nem tudom Harry, egy ideje ekkora vagyok.
- Mindegy, haladjunk. Szóval, mi sosem voltunk jók együtt. Te is tudod, én is tudom…
- Lehet, de még mindig inkább elviselem, hogy Piton meg akart erőszakolni, minthogy önszántadból akartál vele lecserélni.
- Ne merészeld! - fenyegetem meg az ujjammal.
- Nem is. Azt fogom mondani, hogy te akartad őt ágyba ráncigálni, ez sokkal érdekesebb lesz.
Tudom, hogy a sértettség beszél belőle, hogy valójában jó ember, hogy nem lenne képes aljas hazugságokat terjeszteni, de sokra nem megyek vele. Vannak az elterelő hadműveletek, melyek még alkalmazhatóak, eszembe jut, hogy hallottam egyszer egy módszerről, mely segítségével még a napnál is világosabb tényeket is meg lehet hamisítani, illetve meggyőzni az ellenkezőjéről az embereket.
Bevetem hát én is, ki tudja.
- Colin?
- Igen, Harry?
- Elárulok neked egy titkot, de nem mondhatod el senkinek.
- … Tudod, hogy tudok titkot tartani - lép közelebb.
Még jó. És ezt tudja a fél világ is.
- Colin… Én vagyok Superman.
Tátott szájjal mered rám. Látom az örömrózsákat meggyúlni az arcán. Vajon annak is ennyire örülne, ha közölném vele, hogy ebben a pillanatban döbbentem rá, őt nézve, néhány igen súlyos hibámra.
Brávó, Harry!
Mindent tönkretett, és most legszívesebben agyoncsapnám. De az is lehet, hogy valójában hasznos volt a közbeavatkozása, hiszen, kitudja miféle katasztrófasorozatot indult volna el, ha tényleg megtörténik.
És ezzel a gondolattal lépek ki az ajtón túlra, sétálok a folyosókon végig, nézegetem a képeket. A festmények lakói ásítozva fordulnak a baloldalukra, és alszanak tovább, őket nem érdekli a jelenlétem, sem az, mit koslatok ilyen későn erre.
Tiszta nosztalgia, régen azért járkáltam annyit a folyosókon, mert nem tudtam aludni, most tudnék aludni, de nem akarok. Mindenegyes ébren töltött órával hosszabb a nap. És ez a nap fontos napként marad fenn az emlékeim között, hiszen történt velem valami.
Nem tudom, mi a szerelem definíciója, csak annyit tudok, hogy érzelemről szól, hogy irányíthatatlan, és elég váratlanul szokott rátörni az emberre. Tudom, hogy fájdalmas és mégis részegítő, hogy jobbá teszi az embereket, és valamilyenszinten mégis megőrülnek tőle, ölni is képesek, ha a helyzet úgy kívánja.
De ami nagyon fontos, hogy ha felismerjük, akkor képesek vagyunk felülkerekedni bizonyos dolgokon, sebezhetőségünkben megtanuljuk kezelni a dolgokat, ha nem máshogy, hát úgy, hogy elkerüljük az éles pengéket.
Én például most elmegyek.
Mindenkinek úgy lesz jó.
És holnap reggel, mikor Piton majd visszatér az óráihoz, a diákokhoz, hálás lesz érte, mert megkíméltem a további jelenlétemtől. Úgy lesz, ahogy ígértem.
És végre megírom a könyvet, már tudom is, miről fog szólni.
Ez lesz a címe:
A gonosz törpe és a szépséges hercegnő
Ha huzamos ideig gondolok a borítóra, szinte látom magam előtt.
Folytatás...…