Az őrző/17
Újabb fejezet lányok! Jó olvasást hozzá.
*izgul*
17. fejezet - Jelezz nekem, figyelj engem, vigyázz rám…
Egyszerre hallották meg a pukkanásokat, amelyek valahonnét a ház előtti keskeny udvarból jöhettek. Talán három vagy négy személy érkezését jelezték a hangok, a lépcső korlátját szorongató Harry hangosan számolta őket.
Nem maradt idejük szinte semmire. A férfi előrántotta a pálcáját, és csöndet mutatott a szájára szorított ujjával. Egy fejmozdulat, egy néma parancs, hogy maradjon a helyén, ő maga pedig elindult a bejárati ajtóhoz.
Harry annak idején, még a Dursley család házában jó néhány alkalommal tapasztalta, milyen az, amikor ráverik az ajtót, amikor nincs biztonságban még az utolsó kuckónak csúfolt sarokban sem. És most kényszerűen lapult a falnál, engedelmesen, ameddig csak a józan esze engedte, de amikor a férfi eltűnt a látóköréből, az engedelmessége rogyadozni kezdett. Lehet, hogy nem ő a legmegfontoltabb és legügyesebb varázsló, de legalább elszánt. Az lényeges.
- Jó estét! - hallotta odalentről. Az ajtó nyílása sok mindent hozott magával kintről. Érzett közöttük fáradtságot, minden pillanatban robbanásra kész támadó hangulatot, érezte az idegenek fanyarkás, gondolati állapotát, és abban a pillanatban tudta, hogy valami változik.
Piton idegessége átment félelembe.
Több rétegben érezte a férfiban zajló érzelmeket. Ez nem volt normális, külsőleg legalábbis nem, de méltatlannak ítélte, hogy a legnagyobb bajban pont magát analizálja.
- Vedd át, Piton. Olvasd el, és kövessetek.
„Kövessetek”… - Harry pulzusa felgyorsult. Ha nem volt elég ez a cirkusz a madarakkal, és a hirtelen semmivé váló gondos védőbűbájokkal, most a teljes tehetetlenség úgy hatott rá, mint valami nyomorult kaloda.
Óvatosan közelítette meg a lépcsőfordulót, onnét látni lehetett a bejárati ajtót. Még sok szó elhangzott odalentről. A felét hallotta csak, pedig kivételesen tényleg nem panaszkodhatott a hallására, de a hallás a belső „élet” zajait is magába foglalta. Lásd: szívdobogás, küszködő lélegzet, nyelés.
- Jobb szeretnénk önként.
- Szeretni, a te szádból… ez a szó, mondhatni irreális érzésekkel tölt el - gúnyolódott az idegen.
- Kímélj meg a véleményedtől, Lestrange, én is hasonlóképpen teszek. Én is boldog leszek, téged is azzá teszlek. Két boldog ember pedig már szinte egy egész nemzet.
Pitont intellektuális vitában képtelenség volt legyőzni. A férfi minden szópárbajban felülkerekedik, és ez több volt, mint szimplán ügyes szófordulat gyártás. Pitonhoz ez illet.
- Hm. - Az ajtóban álló halálfaló, csak biccentett, látszott rajta, hogy nem hatja meg túlságosan az éles nyelvű válasz. Aztán teljesen kiszámíthatatlan mozdulattal kapta fel a fejét és nézett pontosan szembe Harryvel. Semmi értelme nem volt elbújni, vagy hátrébb lépni, hiszen már meglátta, és átkozhatta magát érte, hiszen Piton egyértelműen meg fogja fedni őt ezért a felelőtlenségért. - Egek…
- Adj tíz percet - hallotta Piton ingerülten szisszenő hangját.
Úgy látszik, próbálkozásaik teljesen feleslegesek lettek volna. Legalábbis a férfi gyors beleegyezése ezt sugallta. Lestrange arcán kaján elégedettség futott végig, valami szeszélyes jókedvvel keveredve:
- Ez izgalmas lesz - súgta csak úgy mellesleg, majd a bájitalmester szemébe nézett: - Tízet, és egy másodperccel sem többet.
A bólintást Harry már nem látta. Egészen a megszokott szoba ajtajáig hátrált, és amikor a férfi felért hozzá, már csak a fejét rázta: - Nem, nem, nem!
- Potter! - újabb szisszenés. - Hagyd abba.
- Nem, ne! - Két kézzel kapaszkodott az ajtófélfába.
- Elég! Ezzel csak súlyosbítod a helyzetet!
- Inkább öljön meg itt és most. Nem megyek - csuklott el a hangja.
- Harry! - A fiú összerezzent a keresztneve hallatán. Piton közelebb lépett hozzá, elég vészjósló volt a tekintete.
- Képtelen vagyok rá, én nem tudok, nem megy…
- Előbb-utóbb mindenképpen megtörténne!
- Nem érdekel!
- Ha tovább folytatod ezt, az egész eddigi igyekezetünk kárba vész.
- Akkor sem megy! Hát hogy nem érti? - kiáltott fel fájdalmasan.
- Muszáj!
Mintha ez az egy szó mindent megmagyarázna. Piton lehunyta a szemeit, igyekezett nyugodt maradni, de nem igazán sikerült. A bejárati ajtónál egy maroknyi halálfaló várt rájuk.
- Értem - sóhajtott kényszeredetten. - Hidd el, hogy értem, de nem tehetünk mást.
- Én még nem készültem fel!
- Sosem készülnél fel, te is tudod. Csak meg kell tenni és kész. Nem fog hozzád érni - mondta ki azt, ami véleménye szerint a fiú szempontjából a kimondhatatlan feszültség fő oka volt.
- Honnan tudhatná? - Vádlón nézett rá. És valóban, honnan? Ő csak azt tudta, hogy ez nem történhet meg, és hogy voltaképpen a tudata, vagy a megérzései mondatták-e vele ezt, arra nem volt kész válasza.
- Nem fog. A Nagyúr bájitalt iszik az emberi vágyai ellen, így nem fog csinálni semmit. - Persze tudta, a fiúnak nem elég holmi ködös állítás. Tényeket akart, hát megkapta.
Az elesett, és hol sápadó - hol vörösödő csinos arc a falnak fordult. Piton szinte várta, hogy neki esik a meszes felületnek, csak hogy kínjában kárt tegyen magában. Erre nem volt válasza. Ezt nem akarta hallani. Ez kikészítette.
- Ha… ha megtörténik, megölöm magam.
Piton bólintott. Miért nem mondott valamit még, vagy csapta arcon? Talán, mert egyetértett vele? Igen? Ezt kell tennie?
Istenem…
Annyira üres volt és suta. Mint egy idétlen mozdulat a kötélen, ami jó magasan van, és a rajta egyensúlyozó táncos szándékosan ijesztgeti a közönségét.
Az az első tétova lépés a lépcső felé. A kiszámíthatatlan közelség, amit Harry a férfi testéből érzett maga mögött. Még sosem akarta ennyire, hogy ott legyen mellette. Még akkor is, ha titkon tudta, ha valóban nagy baj történik, képtelen lesz megvédeni őt. A kar, ami hirtelen kulcsolódott a vállára, és a forró lehelet, ami a fülét érte, mikor odasúgta neki:
- Mutasd meg neki, amit akar. Úgy sem tudsz küzdeni ellene, ha a fejedben akar vájkálni. És ezt is!
Harry nem értette, hogy az utolsó tőmondat mire vonatkozik, nem tudta, egészen addig, amíg Piton át nem fogta a derekát.
- Hiszen az enyém vagy. Nem?
Borzasztóan furcsa érzés volt. A meghittség legapróbb feltételezése nélkül is kedve lett volna beledőlni azokba a karokba. Mert volt bennük valami megfoghatatlan vigasz. Képtelenség volt, fogalom nélküli.
Ha azt válaszolta volna, hogy „de”, azzal beismert volna valamit, ami lényegesen többet jelentett egy bólintásnál. Ezt nem tehette, mert ez egy furcsa háború volt, sokféle csatával, sokféle különleges fegyverrel. És a győzelem kiteljesedése a lelkében valódi küzdelmet kívánt.
A férfi nyugtatni próbálta, azért viselkedett így vele. Hiszen nem rég saját maga mondta, hogyha veszélyesnek fogja ítélni a helyzetet, akkor el fogja csábítani. Mert biztos, ami biztos. Mintha ez egy olyan dolog lenne, amivel szabad viccelődni.
Harry akadozva lélegzett.
- Hagyja ezt abba, nincs rá semmi szükség. - Küzdött a hangremegése ellen. - Még a végén kifutunk az időből.
- Valóban? - A hűvös szavakkal egyidejűleg a kéz elhúzódott. Csak egy gúnnyal teli pillantás, ennyi jutott neki. És Harry átkozta magát, mert ezen a napon először érezte meg, hogy a kapocs, ami erősödik és összefogja a másikkal, sokkal de sokkal erősebb fájdalmat tud okozni, mint bármilyen fizikai kínzás.
Piton pálcája a mellkasához ért, s bár tudta, hogy abból semmilyen ellenséges varázslat nem törhet ki, akkor is megrettent.
Gyűlölte ezeket a figyelmeztetés nélküli mozdulatokat. A függést még inkább, amit a sötét pillantás gyötrése okozott.
- Csak egy kis figyelmesség - mormolta a bájitalmester.
Vékony anyag fedte el a pőreségét a kíváncsiskodó szemek elől. Egy ing. Fehér, vékony, de ruhanemű.
- Igazán nem szeretném, ha azt gondolnák, hogy nem gondoskodom rólad.
Bárcsak ne mondott volna semmit. Bárcsak ne kellett volna ebből is kihallania a hűvösséget, ami abban a pillanatban nagyon fájdalmas tudott lenni.
- Ugyan, hová gondolsz - vágta rá élesen, direkt megnyomva a tegező megszólítást.
Piton hidegfejű ember lévén igazán nem akart jelenetet rendezni, főleg nem akkor, amikor a legkevésbé sem lett volna jó ötlet a kölyköt kiborítani, de Harry annyira tudta, hová tapintson, és annyira kiérdemelte, hogy kicsit megnyirbálják a szenvtelenségét. És az elutasítás, ahogy nemrég megtagadta az érintését, már önmagában is felért egy kihívással.
Főleg azok után, hogy Lucius Malfy előtt még szemérmetlenül csókolózott vele.
Titokzatos arccal húzta el a száját, és egy elegáns mozdulattal a lépcsőre mutatott:
- Csak utánad, kincsem!
Harry emelt fővel, és nem kevés félelemmel tette meg a következő lépéseket. Az ajtó előtt sorakozó „őrség” nem kis döbbenetét igyekezett figyelmen kívül hagyni. Elég volt, hogy Piton a sarkában van, hogy figyeli. A remegésével küzdött, amikor a férfi megragadta, hogy hoppanáljanak.
000
A hideg, ami a hatalmas kastélyban fogadta beszivárgott a bőre alá. Nem bírta leküzdeni a fogvacogást, és hogy az idegesség milyen fokú szerepet játszott ebben, az lényegtelen volt. Sosem érezte még ilyen kiszolgáltatottnak magát, és csak az járt a fejében, hogy minden esélyük megvan arra, hogy ennél még sokkal, de sokkal rosszabb helyzetbe kerüljenek.
Az, hogy egy hatalmas terembe vezették őket, aminek a közepén egy rémesen hosszú asztal állt, dugig terítve, nem sokat segített. Vacsoravendégek. Voldemortnál.
Harry fuldoklott a néma kacajtól, ami már-már hisztérikussá vált, úgy rázta a bensőjét.
Micsoda pokoli irónia?
Pitonon semmi sem látszott. Mintha a férfi képes lett volna rá, hogy átlépve a kaput egy másik, gyűlölni való alak jellemét húzza magára. Mintha nem is ő lett volna.
- Ne merj rosszul lenni! - súgta neki, amint egyedül maradtak.
- Ne aggódjon.
- Nem is miattad aggódom.
Szemét! Csak a szemei villantak, egy szót sem szólt.
A rettenetes csönd fülsüketítő volt. A férfi pedig nem hogy elfordult volna tőle, inkább még közelebb lépett.
- Ha kell ennél jobban is feldühíthetlek, csak hogy magadhoz térj.
- Leszarom! - közölte bölcsen.
- Nem illenek az ilyen szavak ehhez a szájhoz - mosolyodott el nem kevés gonoszsággal a hangjában Piton. - Hidd el, értek hozzá.
Neki ennyi pont elég volt. Kapitulációt jelezve az ujjával, hátat fordított neki. És pont jókor tette, mert a hatalmas, díszes ajtó kilincse hangos kattanással lehúzódott.
- Micsoda vendégek!
Harry csak annyit észlelt az egészből, hogy a hang rettentően ismerős.
Valami elkapta belül, egy idegen, de nagyon erős szál, ami képes volt arra, hogy kifordítsa a bensőjét, és minden testrészét egyenként markolja meg. A keserű szájíz, a forró levegő, ami felkúszott a torkáig legyűrhetetlen volt.
Megszédült, és képtelenül arra, hogy nyitva tartsa a szemét, egyszerűen összerogyott.
- Harry!
Ami a teremben történt, az amúgy sem volt szokványos. Piton olyan jelenségnek lehetett a szemtanúja, ami valóban nem volt mindennapos. Nem volt ideje elkapni a fiút, mert amilyen akaratos volt, jó pár lépésnyire állt meg tőle. Ha ugrott volna sem éri el.
A Nagyúr megjelenése pedig több volt, mint sokkoló.
Bizarr dolog, de Voldemort az ajtónál rekedt, és semmi mást nem tett, mint kiguvadt szemekkel bámulta a fölre hullt testet. Mint akit odaszegeztek.
Piton nyelt egyet, és nagyon-nagyon lassan odalépett Harryhez. Valahol értette a fiú reakcióját, talán még jobb is volt így. Ki tudja, micsoda belső harc folyt a lelkében a lény és az emberi fél között. Ki tudja, micsoda feszültséget okozott a két lélek jelenléte egyidejűleg.
- Nagyuram! - hajolt meg alázatosan, és azon nyomban ki is használta az alkalmat, hogy térden maradjon, és elkapja Harry csuklóját. Volt pulzusa, gyenge, szaggatott, de volt.
Nem is nagyon mert azonnal felnézni, de mikor végre megtette, nem bánta meg.
A Sötét Nagyúr eszelős tekintete nem akármilyen élmény volt. A felismerés, a belső harc, a kín és a részvét nélküli riadalom - ez mind olvasható volt a hideg kígyóarcon. Mintha csak a legnagyobb árulás tanúja lett volna, és a tettenérés törése feldolgozhatatlanná tette volna a dolgot.
Mély, nagyon különös hangot adott ki magából. Mint egy kilehelt lélek utolsó útja a szájon át a tárgy nélküli világba.
És még mindig képtelenül arra, hogy visszaragassza az arcára a méltóságot, Voldemort lassú, kimért léptekkel megindult feléjük.
- Ő? - kérdezte megbabonázva.
- Nagyuram? Talán rosszkor jöttünk? Hívattál! - tettette a kívülálló tudatlanságát.
Leírhatatlan volt. A sötét mágus ereje szinte szétvetette a körülöttük lévő teret. Ami lejátszódott benne, az talán úgy jellemezhető - megsemmisülés. Amikor valaki tisztában kerül azzal, hogy a gyengeség elérte, és hiába küzdött ellene egészen idáig, elpocsékolt harc volt.
- Te hazug kígyó!
Amikor rádöbben, hogy minden további szava és cselekedete halálos árulás önmagával szemben. A Nagyúr nem engedhette meg magának, hogy Piton rájöjjön, mi az, ami ezt a szinte önkívületi dühöt, és magyarázat nélküli eufóriát okozza.
A kiáltására a kétszárnyas ajtó azonnal felpattant mögöttük. Két őr lépett be harcra készen, és elhibázott igyekezetükre csak akkor jöttek rá, amikor a Nagyúr megpördülve egyenesen a mellettük lévő falba csapott egy halálos átkot.
- Takarodjatok kifelé!
Piton szinte a földig hajolt. A nyakában érezte a haragot, de tudta, egy rossz mozdulat és vége van.
Az ajtó bezárult.
A ziháló hang sípoló hörgése félelmetes volt, aztán érezte, hogy a mágus még közelebb kerül hozzájuk. A szeme sarkából látta, hogy Voldemort halottakra emlékeztető, sápadt kézfeje megremeg. Előrenyúlt. Nem érintette meg a fiút, de az oldalra bicsaklott sápadt arc fölött pár centire az ujjai tapintást imitáltak.
Aztán az egésznek hirtelen vége szakadt. A mágus önuralma nem viccből volt messze földön híres.
- Térítsd magához! - adta parancsba visszafogott haraggal a hangjában.
- Elnézésedet kérem ezért az incidensért.
- Nem értem, miről beszélsz, alattvaló! Nem volt itt semmiféle incidens.
- Nem, természetesen nem volt, Nagyuram.
Piton alázatossága csak olaj volt a tűzre, de a bájitalmester felkészült volt. Tudta, hogy nem kerülheti el a mágus haragját, de enyhíteni képes, ha ügyesen játssza a tudatlant.
Nem kerülte el a figyelmét az éhes, már-már leküzdhetetlen vágy, ami a másik szemeiben úszott. A vörös szemek égettek, fájtak, üvöltöttek. Úgy szívták a fiú látványát magukba, mintha bármelyik pillanatban készek lettek volna bármilyen durvaságra, de a függés nyilvánvaló volt. És ez tény nem másról mesélt, minthogy Dumbledore egyáltalán nem tévedett nagyot.
Voldemort megszállottsága tálcán kínálta magát.
Piton Harry csuklójára helyezte a kezét, majd előhúzta a pálcáját, és egy halkan elsuttogott egy stimulát.
Ahogy megmoccant, és Voldemort hátrébb lépett.
- Harry? - suttogta a férfi, és a tenyere közé fogva az arcát igyekezett maga felé fordítani. - Hallasz engem?
Persze, hallotta. De jobb szeretett volna boldog tudatlanságban lebegni. A szempillák megrebbentek.
Megbabonázva nézett rá, értetlenül, gyanakvóan.
- Rendben vagy? - faggatta tovább, és mikor Harry tétova bólintását látta, felnézett.
Voldemort nem messze tőlük állt meg.
- Köszöntelek a házamban, Harry Potter.
Szentségtörésnek hatott a neve a mágus szájából. Harry oldalra kapta a fejét, és egy kapkodó mozdulattal felült.
Természetes félelem ült az arcán, és Piton észrevette, hogy ez valami beteges örömmel tölti el a sötét mágust. Undok és perverz mosoly húzódott a keskeny, színtelen vágásra, amit szájnak nevezni túlzás volt.
- Remélem ugyanolyan élvezettel tölt majd el a vendégszeretetem, mint jómagamat.
Piton nagyon remélte, hogy a fiú nem fog meggondolatlanságot mondani vagy tenni. De nem, Harry egyelőre képtelen volt bármilyen reakcióra. Úgy tűnt, semmivel sem érzi magát jobban mint a Nagyúr. Ez keserű és gonosz érzés volt. A férfi ideges féltékenységet érzett, és bár önmagának sosem vallotta volna be a az érzés keletkezésének okát, annyit biztosan elkönyvelt magában, hogy a Harryben élő lény sajnos valódi függést képes okozni, ha tetszik neki, ha nem. És ha ez nem is volt szerelemhez vagy ragaszkodáshoz hasonló érzelem, a nem közömbös jelző eléggé illett rá.
- Igyekszem - suttogta életlen hangon, és a férfi legnagyobb döbbenetére megmarkolta a kezét és megszorította.
Voldemort követte a mozdulatot, magasba emelte a fejét, majd egy pár másodpercnyi hallgatás után az asztal felé bökött.
- Foglaljatok helyet. A szék kényelmesebb lesz, mint a hideg padló köve. Bár, a vendégek kívánsága számomra parancs - gúnyolódott.
Rosszabb volt ez, mint egy kínvallatás. Ülni, és bámulni az étkeket, képtelenül arra, hogy akár egy falatot is elfogyasszanak. A rendkívül mutatós kristálypohár Voldemort kezében magasba lendült:
- Igyunk az… egészségetekre! - szólt. És Piton majdnem megfulladt a saját lélegzetétől. Ez a szó nagyon nem illett a mágushoz. Mintha csak pont az ellenkezőjét akarta volna sugallni. - Remélem szántok társaságomra néhány napot. Hiszen sok mindent kell megvitatnunk ezzel az új fejleménnyel kapcsolatban.
Harry lehorgasztott fejjel ült. Az ujjai közé fogott szalvéta már tiszta rongyos volt. Nem tudta volna felemelni a saját poharát, félt, hogy elejti.
- Gyerünk, fiú! Remélem, nem akarsz megsérteni!
Piton óvatosan a combjára ejtette a kezét, és ő úgy érezte, mintha tűt szúrtak volna a húsába.
- Elnézést! - motyogta, és rákényszerülve megfogta a poharat.
Ebben a szürreális mesében még a térnek is más mértékegységei voltak. A távolság az asztaltól a székig, a távolság az asztal és az ajkai között. Egy szűk kortyot bírt lenyelni. A vérvörös bor csípte a torkát.
- Na és mi fogott meg egy ilyen fiatal, életerős fiatalembert a mi nagyra becsült bájitalmesterünk személyében? - kérdezte a Nagyúr, és közben szinte lyukat égetett Piton bőrébe.
- Én… - Harry tehetetlenül sóhajtott. Hiába igyekezett összeszedni magát. A feszültséget harapni lehetett. -… Én… nem is tudom… hirtelen jött az egész.
Annyi szomorúság és rémület volt a hangjában, hogy félő volt, mindjárt újra rosszul lesz. Még mindig nem mert ránézni a férfire.
- Milyen bűnbánóan őszinte - jegyezte meg rosszindulattal a másik. - Ha nem ismerném közös barátunkat, még azt gondolnám, Roxfort ifjúi bomlanak a kegyeiért. Perselus, beszélj inkább te. A kis párod láthatóan zavarban van.
A fenyegetettség percről-percre nőtt. Piton látta a mágus szemeiben villanó szomjat, és azt is tudta, hogy egykönnyen nem szabadulnak tőle. Hát hiába Harry választása? Semmis a Nagyúrral szemben?
Komolyan félt.
- Harry és én már évek óta különös szenvedéllyel viseltettünk egymás iránt. Időközben ez az érzés valahogy átnőtt mássá. Valóban nem volt tudatos, és magam sem tudnám megmondani, mikor változott a kezdeti gyűlölet szenvedélyes… megszállottsággá - fejezte be a mondatot keményen, és nézett Voldemort szemébe.
A Nagyúr állta a pillantást. A sokatmondó arckifejezés azt súgta, egyetlen szavát sem hiszi el.
- Nem tudtam, hogy a saját nemedet részesíted előnyben, Piton.
Harry itt kapta fel a fejét, és nézett rémülten a mellette ülő „párjára”.
- Óh… a kis Harry nem is tudta? Nahát.
A fiú nyelt egyet, és összeszedve minden bátorságát végre a sötét mágushoz fordult:
- Nem tudtam - ingatta a fejét. - De ez nem meglepő. Sosem beszél magáról, és a legtöbb időt, amit eddig sikerült együtt töltenünk, nem is igazán beszélgetéssel töltöttük. - Érezte, hogy az arcát elönti a pír, de nem bánta. Voldemort elképedt arca megért egy kicsit felengedettebb mosolyt. És az csak ráadás volt, hogy amikor a mellette lévő felé fordult, hogy megerősítést kérjen, Pitontól is egy rendkívül érdekes arckifejezést kapott. - Talán rosszat mondtam? - kérdezte ártatlanul, és a szárnyainak könnyed rebbenése után újra Voldemortra pislantott. - Elnézést.
A Nagyúr hátra dőlt a székében és félig szórakozottan, félig kíváncsian nézte őket.
- Na és mikor állt be ez a figyelemreméltó változás a külsődben? Mintha engem elfelejtettek volna tájékoztatni minden részletről - jegyezte meg jelentőségteljesen.
- Néhány napja - válaszolt Harry helyett Piton. - Egészen elképesztő.
Harry kényelmetlenül fészkelődött. Voldemort kivételes figyelme több volt, mint zavarba ejtő. Sajnos a balsejtelmei beigazolódni látszottak.
- Gyere ide! - hallotta, mintegy ködön keresztül.
Piton megfeszült mellette, és egy örökkévalóságig tartó percen keresztül hallotta a férfi felgyorsult szívverését.
Felállt, bár a mozdulat olyan nehezére esett, mintha lehetetlent kértek volna tőle. Szédült, és zúgott a füle, ahogy a mágus felé fordult. A tehetetlenség volt a legszörnyűbb, és az, hogy tudta, bármi is fog történni, egyedül kell túltennie magát rajta.
A felé nyújtott hideg, csontos kéz, azokkal a hosszú ujjakkal…
- Hajts fejet előttem és térdelj le!
Szinte hallotta a fejében Piton könyörgő gondolatmenetét, mintha hangosan mondta volna ki: tedd meg, Potter! Tedd meg, aztán ráérsz a büszkeséged fölött pálcát törni, de ezt le kell nyelned!
Megállt Voldemort előtt. A hosszú hajtincsei az arcába lógtak, és most volt csak igazán hálás a Piton nyújtotta figyelmességért. Nem kellett fél pucéran viselnie ezt a borzalmat, így is olyan érzése volt, mintha kifordították volna, és teljesen meztelen lenne. Az erőtlen lábai nem engedelmeskedtek, és amit könnyűnek és szükségszerűnek gondolt egy fél pillanattal azelőtt, az most egyenlő volt a lehetetlennel.
- Nem térdelek le előtted, Voldemort! - ejtette ki a halálosan veszélyes szavakat. Olyan nyugodt és csengő volt a hangja. Nem gőgös, egyszerűen tényt közlő.
A mágus alatt reccsent a szék. Piton keze pedig úgy szorult meg a pálcája végén, hogy mélyebben nem is vághatott volna bele a húsába.
- Hogy mondtad?
- Te nem engedelmes szolgát akarsz. Hiszen abból van neked több, mint elegendő. Nem én lennék, ha megtenném, és az egyenlő lenne az értéktelenségemmel - mondta halkan, és saját maga is elcsodálkozott azon, hogy képes ennyire összeszedetten beszélni. Egyszerűen a rémülete és a tehetetlensége túl ért a józan gondolkodása adta ösztönös védekezésen. Ha meg kell halnia, nem ezen fog múlni.
- Honnan tudhatnád, mit akarok, kölyök, - sziszegett a mágus, és egyetlen mozdulattal kapott a fiú védtelen nyaka után, hogy a hosszú ujjak szinte átérték a törékeny testrészt.
És a mágusban, abban a pillanatban, hogy óvatlanul hozzáért a fiúhoz, valami végérvényesen megtört. Nem is a testében, hiszen az halhatatlan volt. Valami egészen másféle rettenet érte.
Olyan hullám söpört végig rajta, amit soha nem érzett. A fiúnak hatalma volt fölötte, és ez abban a pillanatban világosabb és hatalmasabb volt, mint bármilyen tudás a világon.
Kínzó akarat, vágy, sóvárgás. Úgy fűtötte, hogy az elviselhetetlen volt.
Mintha tűzbe nyúlt volna. Elrántotta a kezét, és a megszeppent test a szorításából szabadulva messzire röpült tőle.
Folyt. köv…
*izgul*
17. fejezet - Jelezz nekem, figyelj engem, vigyázz rám…
Egyszerre hallották meg a pukkanásokat, amelyek valahonnét a ház előtti keskeny udvarból jöhettek. Talán három vagy négy személy érkezését jelezték a hangok, a lépcső korlátját szorongató Harry hangosan számolta őket.
Nem maradt idejük szinte semmire. A férfi előrántotta a pálcáját, és csöndet mutatott a szájára szorított ujjával. Egy fejmozdulat, egy néma parancs, hogy maradjon a helyén, ő maga pedig elindult a bejárati ajtóhoz.
Harry annak idején, még a Dursley család házában jó néhány alkalommal tapasztalta, milyen az, amikor ráverik az ajtót, amikor nincs biztonságban még az utolsó kuckónak csúfolt sarokban sem. És most kényszerűen lapult a falnál, engedelmesen, ameddig csak a józan esze engedte, de amikor a férfi eltűnt a látóköréből, az engedelmessége rogyadozni kezdett. Lehet, hogy nem ő a legmegfontoltabb és legügyesebb varázsló, de legalább elszánt. Az lényeges.
- Jó estét! - hallotta odalentről. Az ajtó nyílása sok mindent hozott magával kintről. Érzett közöttük fáradtságot, minden pillanatban robbanásra kész támadó hangulatot, érezte az idegenek fanyarkás, gondolati állapotát, és abban a pillanatban tudta, hogy valami változik.
Piton idegessége átment félelembe.
Több rétegben érezte a férfiban zajló érzelmeket. Ez nem volt normális, külsőleg legalábbis nem, de méltatlannak ítélte, hogy a legnagyobb bajban pont magát analizálja.
- Vedd át, Piton. Olvasd el, és kövessetek.
„Kövessetek”… - Harry pulzusa felgyorsult. Ha nem volt elég ez a cirkusz a madarakkal, és a hirtelen semmivé váló gondos védőbűbájokkal, most a teljes tehetetlenség úgy hatott rá, mint valami nyomorult kaloda.
Óvatosan közelítette meg a lépcsőfordulót, onnét látni lehetett a bejárati ajtót. Még sok szó elhangzott odalentről. A felét hallotta csak, pedig kivételesen tényleg nem panaszkodhatott a hallására, de a hallás a belső „élet” zajait is magába foglalta. Lásd: szívdobogás, küszködő lélegzet, nyelés.
- Jobb szeretnénk önként.
- Szeretni, a te szádból… ez a szó, mondhatni irreális érzésekkel tölt el - gúnyolódott az idegen.
- Kímélj meg a véleményedtől, Lestrange, én is hasonlóképpen teszek. Én is boldog leszek, téged is azzá teszlek. Két boldog ember pedig már szinte egy egész nemzet.
Pitont intellektuális vitában képtelenség volt legyőzni. A férfi minden szópárbajban felülkerekedik, és ez több volt, mint szimplán ügyes szófordulat gyártás. Pitonhoz ez illet.
- Hm. - Az ajtóban álló halálfaló, csak biccentett, látszott rajta, hogy nem hatja meg túlságosan az éles nyelvű válasz. Aztán teljesen kiszámíthatatlan mozdulattal kapta fel a fejét és nézett pontosan szembe Harryvel. Semmi értelme nem volt elbújni, vagy hátrébb lépni, hiszen már meglátta, és átkozhatta magát érte, hiszen Piton egyértelműen meg fogja fedni őt ezért a felelőtlenségért. - Egek…
- Adj tíz percet - hallotta Piton ingerülten szisszenő hangját.
Úgy látszik, próbálkozásaik teljesen feleslegesek lettek volna. Legalábbis a férfi gyors beleegyezése ezt sugallta. Lestrange arcán kaján elégedettség futott végig, valami szeszélyes jókedvvel keveredve:
- Ez izgalmas lesz - súgta csak úgy mellesleg, majd a bájitalmester szemébe nézett: - Tízet, és egy másodperccel sem többet.
A bólintást Harry már nem látta. Egészen a megszokott szoba ajtajáig hátrált, és amikor a férfi felért hozzá, már csak a fejét rázta: - Nem, nem, nem!
- Potter! - újabb szisszenés. - Hagyd abba.
- Nem, ne! - Két kézzel kapaszkodott az ajtófélfába.
- Elég! Ezzel csak súlyosbítod a helyzetet!
- Inkább öljön meg itt és most. Nem megyek - csuklott el a hangja.
- Harry! - A fiú összerezzent a keresztneve hallatán. Piton közelebb lépett hozzá, elég vészjósló volt a tekintete.
- Képtelen vagyok rá, én nem tudok, nem megy…
- Előbb-utóbb mindenképpen megtörténne!
- Nem érdekel!
- Ha tovább folytatod ezt, az egész eddigi igyekezetünk kárba vész.
- Akkor sem megy! Hát hogy nem érti? - kiáltott fel fájdalmasan.
- Muszáj!
Mintha ez az egy szó mindent megmagyarázna. Piton lehunyta a szemeit, igyekezett nyugodt maradni, de nem igazán sikerült. A bejárati ajtónál egy maroknyi halálfaló várt rájuk.
- Értem - sóhajtott kényszeredetten. - Hidd el, hogy értem, de nem tehetünk mást.
- Én még nem készültem fel!
- Sosem készülnél fel, te is tudod. Csak meg kell tenni és kész. Nem fog hozzád érni - mondta ki azt, ami véleménye szerint a fiú szempontjából a kimondhatatlan feszültség fő oka volt.
- Honnan tudhatná? - Vádlón nézett rá. És valóban, honnan? Ő csak azt tudta, hogy ez nem történhet meg, és hogy voltaképpen a tudata, vagy a megérzései mondatták-e vele ezt, arra nem volt kész válasza.
- Nem fog. A Nagyúr bájitalt iszik az emberi vágyai ellen, így nem fog csinálni semmit. - Persze tudta, a fiúnak nem elég holmi ködös állítás. Tényeket akart, hát megkapta.
Az elesett, és hol sápadó - hol vörösödő csinos arc a falnak fordult. Piton szinte várta, hogy neki esik a meszes felületnek, csak hogy kínjában kárt tegyen magában. Erre nem volt válasza. Ezt nem akarta hallani. Ez kikészítette.
- Ha… ha megtörténik, megölöm magam.
Piton bólintott. Miért nem mondott valamit még, vagy csapta arcon? Talán, mert egyetértett vele? Igen? Ezt kell tennie?
Istenem…
Annyira üres volt és suta. Mint egy idétlen mozdulat a kötélen, ami jó magasan van, és a rajta egyensúlyozó táncos szándékosan ijesztgeti a közönségét.
Az az első tétova lépés a lépcső felé. A kiszámíthatatlan közelség, amit Harry a férfi testéből érzett maga mögött. Még sosem akarta ennyire, hogy ott legyen mellette. Még akkor is, ha titkon tudta, ha valóban nagy baj történik, képtelen lesz megvédeni őt. A kar, ami hirtelen kulcsolódott a vállára, és a forró lehelet, ami a fülét érte, mikor odasúgta neki:
- Mutasd meg neki, amit akar. Úgy sem tudsz küzdeni ellene, ha a fejedben akar vájkálni. És ezt is!
Harry nem értette, hogy az utolsó tőmondat mire vonatkozik, nem tudta, egészen addig, amíg Piton át nem fogta a derekát.
- Hiszen az enyém vagy. Nem?
Borzasztóan furcsa érzés volt. A meghittség legapróbb feltételezése nélkül is kedve lett volna beledőlni azokba a karokba. Mert volt bennük valami megfoghatatlan vigasz. Képtelenség volt, fogalom nélküli.
Ha azt válaszolta volna, hogy „de”, azzal beismert volna valamit, ami lényegesen többet jelentett egy bólintásnál. Ezt nem tehette, mert ez egy furcsa háború volt, sokféle csatával, sokféle különleges fegyverrel. És a győzelem kiteljesedése a lelkében valódi küzdelmet kívánt.
A férfi nyugtatni próbálta, azért viselkedett így vele. Hiszen nem rég saját maga mondta, hogyha veszélyesnek fogja ítélni a helyzetet, akkor el fogja csábítani. Mert biztos, ami biztos. Mintha ez egy olyan dolog lenne, amivel szabad viccelődni.
Harry akadozva lélegzett.
- Hagyja ezt abba, nincs rá semmi szükség. - Küzdött a hangremegése ellen. - Még a végén kifutunk az időből.
- Valóban? - A hűvös szavakkal egyidejűleg a kéz elhúzódott. Csak egy gúnnyal teli pillantás, ennyi jutott neki. És Harry átkozta magát, mert ezen a napon először érezte meg, hogy a kapocs, ami erősödik és összefogja a másikkal, sokkal de sokkal erősebb fájdalmat tud okozni, mint bármilyen fizikai kínzás.
Piton pálcája a mellkasához ért, s bár tudta, hogy abból semmilyen ellenséges varázslat nem törhet ki, akkor is megrettent.
Gyűlölte ezeket a figyelmeztetés nélküli mozdulatokat. A függést még inkább, amit a sötét pillantás gyötrése okozott.
- Csak egy kis figyelmesség - mormolta a bájitalmester.
Vékony anyag fedte el a pőreségét a kíváncsiskodó szemek elől. Egy ing. Fehér, vékony, de ruhanemű.
- Igazán nem szeretném, ha azt gondolnák, hogy nem gondoskodom rólad.
Bárcsak ne mondott volna semmit. Bárcsak ne kellett volna ebből is kihallania a hűvösséget, ami abban a pillanatban nagyon fájdalmas tudott lenni.
- Ugyan, hová gondolsz - vágta rá élesen, direkt megnyomva a tegező megszólítást.
Piton hidegfejű ember lévén igazán nem akart jelenetet rendezni, főleg nem akkor, amikor a legkevésbé sem lett volna jó ötlet a kölyköt kiborítani, de Harry annyira tudta, hová tapintson, és annyira kiérdemelte, hogy kicsit megnyirbálják a szenvtelenségét. És az elutasítás, ahogy nemrég megtagadta az érintését, már önmagában is felért egy kihívással.
Főleg azok után, hogy Lucius Malfy előtt még szemérmetlenül csókolózott vele.
Titokzatos arccal húzta el a száját, és egy elegáns mozdulattal a lépcsőre mutatott:
- Csak utánad, kincsem!
Harry emelt fővel, és nem kevés félelemmel tette meg a következő lépéseket. Az ajtó előtt sorakozó „őrség” nem kis döbbenetét igyekezett figyelmen kívül hagyni. Elég volt, hogy Piton a sarkában van, hogy figyeli. A remegésével küzdött, amikor a férfi megragadta, hogy hoppanáljanak.
000
A hideg, ami a hatalmas kastélyban fogadta beszivárgott a bőre alá. Nem bírta leküzdeni a fogvacogást, és hogy az idegesség milyen fokú szerepet játszott ebben, az lényegtelen volt. Sosem érezte még ilyen kiszolgáltatottnak magát, és csak az járt a fejében, hogy minden esélyük megvan arra, hogy ennél még sokkal, de sokkal rosszabb helyzetbe kerüljenek.
Az, hogy egy hatalmas terembe vezették őket, aminek a közepén egy rémesen hosszú asztal állt, dugig terítve, nem sokat segített. Vacsoravendégek. Voldemortnál.
Harry fuldoklott a néma kacajtól, ami már-már hisztérikussá vált, úgy rázta a bensőjét.
Micsoda pokoli irónia?
Pitonon semmi sem látszott. Mintha a férfi képes lett volna rá, hogy átlépve a kaput egy másik, gyűlölni való alak jellemét húzza magára. Mintha nem is ő lett volna.
- Ne merj rosszul lenni! - súgta neki, amint egyedül maradtak.
- Ne aggódjon.
- Nem is miattad aggódom.
Szemét! Csak a szemei villantak, egy szót sem szólt.
A rettenetes csönd fülsüketítő volt. A férfi pedig nem hogy elfordult volna tőle, inkább még közelebb lépett.
- Ha kell ennél jobban is feldühíthetlek, csak hogy magadhoz térj.
- Leszarom! - közölte bölcsen.
- Nem illenek az ilyen szavak ehhez a szájhoz - mosolyodott el nem kevés gonoszsággal a hangjában Piton. - Hidd el, értek hozzá.
Neki ennyi pont elég volt. Kapitulációt jelezve az ujjával, hátat fordított neki. És pont jókor tette, mert a hatalmas, díszes ajtó kilincse hangos kattanással lehúzódott.
- Micsoda vendégek!
Harry csak annyit észlelt az egészből, hogy a hang rettentően ismerős.
Valami elkapta belül, egy idegen, de nagyon erős szál, ami képes volt arra, hogy kifordítsa a bensőjét, és minden testrészét egyenként markolja meg. A keserű szájíz, a forró levegő, ami felkúszott a torkáig legyűrhetetlen volt.
Megszédült, és képtelenül arra, hogy nyitva tartsa a szemét, egyszerűen összerogyott.
- Harry!
Ami a teremben történt, az amúgy sem volt szokványos. Piton olyan jelenségnek lehetett a szemtanúja, ami valóban nem volt mindennapos. Nem volt ideje elkapni a fiút, mert amilyen akaratos volt, jó pár lépésnyire állt meg tőle. Ha ugrott volna sem éri el.
A Nagyúr megjelenése pedig több volt, mint sokkoló.
Bizarr dolog, de Voldemort az ajtónál rekedt, és semmi mást nem tett, mint kiguvadt szemekkel bámulta a fölre hullt testet. Mint akit odaszegeztek.
Piton nyelt egyet, és nagyon-nagyon lassan odalépett Harryhez. Valahol értette a fiú reakcióját, talán még jobb is volt így. Ki tudja, micsoda belső harc folyt a lelkében a lény és az emberi fél között. Ki tudja, micsoda feszültséget okozott a két lélek jelenléte egyidejűleg.
- Nagyuram! - hajolt meg alázatosan, és azon nyomban ki is használta az alkalmat, hogy térden maradjon, és elkapja Harry csuklóját. Volt pulzusa, gyenge, szaggatott, de volt.
Nem is nagyon mert azonnal felnézni, de mikor végre megtette, nem bánta meg.
A Sötét Nagyúr eszelős tekintete nem akármilyen élmény volt. A felismerés, a belső harc, a kín és a részvét nélküli riadalom - ez mind olvasható volt a hideg kígyóarcon. Mintha csak a legnagyobb árulás tanúja lett volna, és a tettenérés törése feldolgozhatatlanná tette volna a dolgot.
Mély, nagyon különös hangot adott ki magából. Mint egy kilehelt lélek utolsó útja a szájon át a tárgy nélküli világba.
És még mindig képtelenül arra, hogy visszaragassza az arcára a méltóságot, Voldemort lassú, kimért léptekkel megindult feléjük.
- Ő? - kérdezte megbabonázva.
- Nagyuram? Talán rosszkor jöttünk? Hívattál! - tettette a kívülálló tudatlanságát.
Leírhatatlan volt. A sötét mágus ereje szinte szétvetette a körülöttük lévő teret. Ami lejátszódott benne, az talán úgy jellemezhető - megsemmisülés. Amikor valaki tisztában kerül azzal, hogy a gyengeség elérte, és hiába küzdött ellene egészen idáig, elpocsékolt harc volt.
- Te hazug kígyó!
Amikor rádöbben, hogy minden további szava és cselekedete halálos árulás önmagával szemben. A Nagyúr nem engedhette meg magának, hogy Piton rájöjjön, mi az, ami ezt a szinte önkívületi dühöt, és magyarázat nélküli eufóriát okozza.
A kiáltására a kétszárnyas ajtó azonnal felpattant mögöttük. Két őr lépett be harcra készen, és elhibázott igyekezetükre csak akkor jöttek rá, amikor a Nagyúr megpördülve egyenesen a mellettük lévő falba csapott egy halálos átkot.
- Takarodjatok kifelé!
Piton szinte a földig hajolt. A nyakában érezte a haragot, de tudta, egy rossz mozdulat és vége van.
Az ajtó bezárult.
A ziháló hang sípoló hörgése félelmetes volt, aztán érezte, hogy a mágus még közelebb kerül hozzájuk. A szeme sarkából látta, hogy Voldemort halottakra emlékeztető, sápadt kézfeje megremeg. Előrenyúlt. Nem érintette meg a fiút, de az oldalra bicsaklott sápadt arc fölött pár centire az ujjai tapintást imitáltak.
Aztán az egésznek hirtelen vége szakadt. A mágus önuralma nem viccből volt messze földön híres.
- Térítsd magához! - adta parancsba visszafogott haraggal a hangjában.
- Elnézésedet kérem ezért az incidensért.
- Nem értem, miről beszélsz, alattvaló! Nem volt itt semmiféle incidens.
- Nem, természetesen nem volt, Nagyuram.
Piton alázatossága csak olaj volt a tűzre, de a bájitalmester felkészült volt. Tudta, hogy nem kerülheti el a mágus haragját, de enyhíteni képes, ha ügyesen játssza a tudatlant.
Nem kerülte el a figyelmét az éhes, már-már leküzdhetetlen vágy, ami a másik szemeiben úszott. A vörös szemek égettek, fájtak, üvöltöttek. Úgy szívták a fiú látványát magukba, mintha bármelyik pillanatban készek lettek volna bármilyen durvaságra, de a függés nyilvánvaló volt. És ez tény nem másról mesélt, minthogy Dumbledore egyáltalán nem tévedett nagyot.
Voldemort megszállottsága tálcán kínálta magát.
Piton Harry csuklójára helyezte a kezét, majd előhúzta a pálcáját, és egy halkan elsuttogott egy stimulát.
Ahogy megmoccant, és Voldemort hátrébb lépett.
- Harry? - suttogta a férfi, és a tenyere közé fogva az arcát igyekezett maga felé fordítani. - Hallasz engem?
Persze, hallotta. De jobb szeretett volna boldog tudatlanságban lebegni. A szempillák megrebbentek.
Megbabonázva nézett rá, értetlenül, gyanakvóan.
- Rendben vagy? - faggatta tovább, és mikor Harry tétova bólintását látta, felnézett.
Voldemort nem messze tőlük állt meg.
- Köszöntelek a házamban, Harry Potter.
Szentségtörésnek hatott a neve a mágus szájából. Harry oldalra kapta a fejét, és egy kapkodó mozdulattal felült.
Természetes félelem ült az arcán, és Piton észrevette, hogy ez valami beteges örömmel tölti el a sötét mágust. Undok és perverz mosoly húzódott a keskeny, színtelen vágásra, amit szájnak nevezni túlzás volt.
- Remélem ugyanolyan élvezettel tölt majd el a vendégszeretetem, mint jómagamat.
Piton nagyon remélte, hogy a fiú nem fog meggondolatlanságot mondani vagy tenni. De nem, Harry egyelőre képtelen volt bármilyen reakcióra. Úgy tűnt, semmivel sem érzi magát jobban mint a Nagyúr. Ez keserű és gonosz érzés volt. A férfi ideges féltékenységet érzett, és bár önmagának sosem vallotta volna be a az érzés keletkezésének okát, annyit biztosan elkönyvelt magában, hogy a Harryben élő lény sajnos valódi függést képes okozni, ha tetszik neki, ha nem. És ha ez nem is volt szerelemhez vagy ragaszkodáshoz hasonló érzelem, a nem közömbös jelző eléggé illett rá.
- Igyekszem - suttogta életlen hangon, és a férfi legnagyobb döbbenetére megmarkolta a kezét és megszorította.
Voldemort követte a mozdulatot, magasba emelte a fejét, majd egy pár másodpercnyi hallgatás után az asztal felé bökött.
- Foglaljatok helyet. A szék kényelmesebb lesz, mint a hideg padló köve. Bár, a vendégek kívánsága számomra parancs - gúnyolódott.
Rosszabb volt ez, mint egy kínvallatás. Ülni, és bámulni az étkeket, képtelenül arra, hogy akár egy falatot is elfogyasszanak. A rendkívül mutatós kristálypohár Voldemort kezében magasba lendült:
- Igyunk az… egészségetekre! - szólt. És Piton majdnem megfulladt a saját lélegzetétől. Ez a szó nagyon nem illett a mágushoz. Mintha csak pont az ellenkezőjét akarta volna sugallni. - Remélem szántok társaságomra néhány napot. Hiszen sok mindent kell megvitatnunk ezzel az új fejleménnyel kapcsolatban.
Harry lehorgasztott fejjel ült. Az ujjai közé fogott szalvéta már tiszta rongyos volt. Nem tudta volna felemelni a saját poharát, félt, hogy elejti.
- Gyerünk, fiú! Remélem, nem akarsz megsérteni!
Piton óvatosan a combjára ejtette a kezét, és ő úgy érezte, mintha tűt szúrtak volna a húsába.
- Elnézést! - motyogta, és rákényszerülve megfogta a poharat.
Ebben a szürreális mesében még a térnek is más mértékegységei voltak. A távolság az asztaltól a székig, a távolság az asztal és az ajkai között. Egy szűk kortyot bírt lenyelni. A vérvörös bor csípte a torkát.
- Na és mi fogott meg egy ilyen fiatal, életerős fiatalembert a mi nagyra becsült bájitalmesterünk személyében? - kérdezte a Nagyúr, és közben szinte lyukat égetett Piton bőrébe.
- Én… - Harry tehetetlenül sóhajtott. Hiába igyekezett összeszedni magát. A feszültséget harapni lehetett. -… Én… nem is tudom… hirtelen jött az egész.
Annyi szomorúság és rémület volt a hangjában, hogy félő volt, mindjárt újra rosszul lesz. Még mindig nem mert ránézni a férfire.
- Milyen bűnbánóan őszinte - jegyezte meg rosszindulattal a másik. - Ha nem ismerném közös barátunkat, még azt gondolnám, Roxfort ifjúi bomlanak a kegyeiért. Perselus, beszélj inkább te. A kis párod láthatóan zavarban van.
A fenyegetettség percről-percre nőtt. Piton látta a mágus szemeiben villanó szomjat, és azt is tudta, hogy egykönnyen nem szabadulnak tőle. Hát hiába Harry választása? Semmis a Nagyúrral szemben?
Komolyan félt.
- Harry és én már évek óta különös szenvedéllyel viseltettünk egymás iránt. Időközben ez az érzés valahogy átnőtt mássá. Valóban nem volt tudatos, és magam sem tudnám megmondani, mikor változott a kezdeti gyűlölet szenvedélyes… megszállottsággá - fejezte be a mondatot keményen, és nézett Voldemort szemébe.
A Nagyúr állta a pillantást. A sokatmondó arckifejezés azt súgta, egyetlen szavát sem hiszi el.
- Nem tudtam, hogy a saját nemedet részesíted előnyben, Piton.
Harry itt kapta fel a fejét, és nézett rémülten a mellette ülő „párjára”.
- Óh… a kis Harry nem is tudta? Nahát.
A fiú nyelt egyet, és összeszedve minden bátorságát végre a sötét mágushoz fordult:
- Nem tudtam - ingatta a fejét. - De ez nem meglepő. Sosem beszél magáról, és a legtöbb időt, amit eddig sikerült együtt töltenünk, nem is igazán beszélgetéssel töltöttük. - Érezte, hogy az arcát elönti a pír, de nem bánta. Voldemort elképedt arca megért egy kicsit felengedettebb mosolyt. És az csak ráadás volt, hogy amikor a mellette lévő felé fordult, hogy megerősítést kérjen, Pitontól is egy rendkívül érdekes arckifejezést kapott. - Talán rosszat mondtam? - kérdezte ártatlanul, és a szárnyainak könnyed rebbenése után újra Voldemortra pislantott. - Elnézést.
A Nagyúr hátra dőlt a székében és félig szórakozottan, félig kíváncsian nézte őket.
- Na és mikor állt be ez a figyelemreméltó változás a külsődben? Mintha engem elfelejtettek volna tájékoztatni minden részletről - jegyezte meg jelentőségteljesen.
- Néhány napja - válaszolt Harry helyett Piton. - Egészen elképesztő.
Harry kényelmetlenül fészkelődött. Voldemort kivételes figyelme több volt, mint zavarba ejtő. Sajnos a balsejtelmei beigazolódni látszottak.
- Gyere ide! - hallotta, mintegy ködön keresztül.
Piton megfeszült mellette, és egy örökkévalóságig tartó percen keresztül hallotta a férfi felgyorsult szívverését.
Felállt, bár a mozdulat olyan nehezére esett, mintha lehetetlent kértek volna tőle. Szédült, és zúgott a füle, ahogy a mágus felé fordult. A tehetetlenség volt a legszörnyűbb, és az, hogy tudta, bármi is fog történni, egyedül kell túltennie magát rajta.
A felé nyújtott hideg, csontos kéz, azokkal a hosszú ujjakkal…
- Hajts fejet előttem és térdelj le!
Szinte hallotta a fejében Piton könyörgő gondolatmenetét, mintha hangosan mondta volna ki: tedd meg, Potter! Tedd meg, aztán ráérsz a büszkeséged fölött pálcát törni, de ezt le kell nyelned!
Megállt Voldemort előtt. A hosszú hajtincsei az arcába lógtak, és most volt csak igazán hálás a Piton nyújtotta figyelmességért. Nem kellett fél pucéran viselnie ezt a borzalmat, így is olyan érzése volt, mintha kifordították volna, és teljesen meztelen lenne. Az erőtlen lábai nem engedelmeskedtek, és amit könnyűnek és szükségszerűnek gondolt egy fél pillanattal azelőtt, az most egyenlő volt a lehetetlennel.
- Nem térdelek le előtted, Voldemort! - ejtette ki a halálosan veszélyes szavakat. Olyan nyugodt és csengő volt a hangja. Nem gőgös, egyszerűen tényt közlő.
A mágus alatt reccsent a szék. Piton keze pedig úgy szorult meg a pálcája végén, hogy mélyebben nem is vághatott volna bele a húsába.
- Hogy mondtad?
- Te nem engedelmes szolgát akarsz. Hiszen abból van neked több, mint elegendő. Nem én lennék, ha megtenném, és az egyenlő lenne az értéktelenségemmel - mondta halkan, és saját maga is elcsodálkozott azon, hogy képes ennyire összeszedetten beszélni. Egyszerűen a rémülete és a tehetetlensége túl ért a józan gondolkodása adta ösztönös védekezésen. Ha meg kell halnia, nem ezen fog múlni.
- Honnan tudhatnád, mit akarok, kölyök, - sziszegett a mágus, és egyetlen mozdulattal kapott a fiú védtelen nyaka után, hogy a hosszú ujjak szinte átérték a törékeny testrészt.
És a mágusban, abban a pillanatban, hogy óvatlanul hozzáért a fiúhoz, valami végérvényesen megtört. Nem is a testében, hiszen az halhatatlan volt. Valami egészen másféle rettenet érte.
Olyan hullám söpört végig rajta, amit soha nem érzett. A fiúnak hatalma volt fölötte, és ez abban a pillanatban világosabb és hatalmasabb volt, mint bármilyen tudás a világon.
Kínzó akarat, vágy, sóvárgás. Úgy fűtötte, hogy az elviselhetetlen volt.
Mintha tűzbe nyúlt volna. Elrántotta a kezét, és a megszeppent test a szorításából szabadulva messzire röpült tőle.
Folyt. köv…