Az őrző/8
No, én sem tétlenkedtem. Itt a folytatás!
Az őrző
8. Fejezet - Fogd a hagymára, annak már úgy is mindegy.
Jó szorosan kell ahhoz összefogni a leghétköznapibb esendőséget az igyekezettel, hogy az süljön ki belőle, amit ők ketten egymásra utaltságukban megtapasztalhattak. Egy ház falai közé zárva, félig kényszerűség, félig nemes cél miatt. De mindenképpen elhallgatva a nagyon törékeny sejtéseket, és persze azt is, hogy létezik közöttük egy láthatatlan kapocs, és az nemcsak a képzelet szüleménye.
Egy történetet görgetve az ember felkészül egy csomó mindenre. Drámai fordulatokra, megkönnyezhető, érzékeny pillanatokra, megható helyzetekre, haragra, csalódásra.
Igazán szomorú azonban a makacssággal szembesülni, mely holmi erős és kiegyensúlyozott bájitalmester szövődményes életének fontos részeként egyszerűen ott van, ahol lennie kell: a szemében és a kezében.
Perselus Piton tartott az éjszakától. Olyannyira, hogy azt természetesen képes volt megmagyarázni. De nem akarta, mert az olyan lett volna, mintha beismerte volna az esendőségét egy másik lénnyel szemben.
Ivott az előzetesen nagy gonddal elkészített bájitalából. A bájital legfontosabb hatása pedig az volt, hogy segítsen érzelemmentesen és semlegesen tűrni Potter jelenlétét. Ivott álom elleni bájitalt is. Ez nem volt új, régebben, főként mikor még gyakrabban látogatta a halálfaló gyűléseket, hozzászokott a használatához. Bebiztosította magát minden olyan módon, ami csak eszébe jutott.
Potter már rég aludt, amikor ő még mindig a dolgozóasztalánál üldögélt. Túlságosan is jól emlékezett az utolsó álmára ahhoz, hogy felelőtlenül álomra merje hajtani a fejét. Ám a bájital helyette is dolgozott a szervezetében, és miután egy utolsó erőfeszítéssel meggyőződött róla, hogy minden gondjának gyökere szuszogva alszik a zárt ajtó mögött, csak annyi ereje maradt, hogy szédelegve elbotorkáljon az ágyáig, és félrerántsa a takarót.
A többi gond másnapra marad… és igen, még egy apróság: Potter egésznap egy falatot sem evett. Bosszantotta, mert jómaga képes volt kihagyni étkezéseket, de a fiú? Ő biztosan éhes volt, ebben a korban a fiatalemberek hihetetlen sokat képesek enni, és ő egyetlen egyszer sem kérdezte meg tőle, hogy éhes-e.
Ezért is Potter a hibás. Néma gyermeknek anyja sem érti a szavát - morfondírozott, aztán cifrán megfedte magát érte, hiszen egy feltételezett rokoni kapcsolat is jobban bántotta a kelleténél. Sehogy sem volt jó. Sem gondolni rá, sem megoldást keresni arra, hová helyezze az adott helyzetben Pottert a jócskán felbolydult életében.
Így aludt el. Ráncolva a homlokát és hánykolódva.
A dolog oda vezetett, hogy reggelre felébredve már fogalma sem volt, mi baja. Nem álmodott semmit. Egy kósza folt sem kísértette álmában, és akkor nagyon elégedettnek kellett volna éreznie magát, ehelyett azonban ingerült volt és zabos. Minden sarokra, lepedőre és porszemre, ami a padlóját csúfította.
A tevékenység elérte a célját, nemde?
Csörtetve vette be magát a konyhába, hogy teavizet forraljon, és nem törődve a zajjal, amit a reggeli ténykedése okoz, reggelit készítsen.
000
Harry váratlanul jelent meg a konyhaajtóban. Szó sem volt arról, hogy csörgő szerkezetet kellene szerelni a sarkára, hogy észlelni lehessen, amikor közeleg, de ki képes olyan nesztelenül lépkedni, hogy a szívbajt hozza a másikra, még akkor is, amikor nagyon is számítanak a jelenlétére?
Nem tett ő semmi rosszat. Gyámoltalanul állt egyik lábáról a másikra, teljes csöndben figyelte a tanárja mozdulatait, és bár tudta, hogy illik köszönni a másiknak reggelre ébredve, annyira lekötötte a férfiból áramló, alig észrevehető feszültséggel terhes aroma, hogy zavarában képtelen volt megszólalni.
Aztán Piton egy tányért lebegtetve maga előtt váratlanul megfordult, és egy hangos csörömpölés közepette egyszerűen nekidőlt a konyhaszekrényének.
- Felébredt? - jegyezte meg aránylag higgadtan. És el is fordult azonnal Harrytől.
A bólogatás egyértelműen felesleges lett volna.
- Igen.
- Éhes?
- Köszönöm.
- Üljön le. Ezen a széken menni fog. - Még mindig nem nézett rá.
Harry felsóhajtott. Eléggé nehézkesnek hallatszott.
- Tudja… igazából még mindig nem köszöntem meg. Gondolkoztam.
Piton mereven tartotta a kezében a szeletelésre váró kenyeret. Ezt az egyet sosem bízta varázslatra. Bár most jobb lett volna.
- Ne mondja.
- És arra a következtetésre jutottam, hogy aligha nem megmentette a nagynénémék életét… és az enyémet is - hadarta gyorsan oda a végét. Kínos volt. Ha magyarázkodásra vagy hálára kényszerült, azt mindig olyan ember felé kellett tennie, aki értékeli azt. Pitonnál ezt nem lehetett kiszámolni.
- Nahát.
Harry sejtése beigazolódni látszott. Ő minden ilyesmit feleslegesnek ítélt meg.
- Gondolom, hamarosan jön az igazgató, és akkor nem kellesz ezt az egészet tovább tűrnie - folytatta letörten. Minden egyes kiejtett szavával elhagyottabbnak érezte magát. De a férfi valószínűleg ezt várta el tőle.
Milyen nagy volt a meglepetése, amikor Piton a mondat végénél váratlanul szembefordult vele, és ingerülten az asztalhoz csapta a kést.
- Enni akar, vagy csacsogni? - Hajolt neki az asztalnak. Valahogy azonnal meg is bánta.
Harry összerázkódott a kiáltásától. Elkerekedett szemekkel bámult rá, és belekapaszkodott az ajtófélfába.
- Enni.
Halvány fuvallat árulkodott az őt ért igazságtalan megjegyzésről. Csak keresztül lendült a konyhán. Semmi más nem történt.
- Akkor… tegye azt! - vágta el a dolgot dühösen.
Elég volt a fiúnak közelítenie, és óvatosan ráereszkednie a székre. Ő még azt is érezte, amikor a farmer anyaga érintkezett a bőrével. Az ujjai, amikor a tálba nyúltak, hogy kenyeret vegyen a tányérjába, a szemei, amikor nem ránéztek olyan vádlón, hanem a teás kancsót mustrálták.
Fojtogató, mézédes illat szállt a levegőben az étvágyától.
Ez valóban nem volt normális.
Egy falatnyi ételre is úgy néz, mintha szerelmes lenne belé… gyengéden, édesen, csodálkozva, kíváncsian, kívánatosan… Simogatta az étket a szemeivel. Bátorította…
Perselus Pitonnak ez betette az ajtót.
A „miféle dög vagy te” helyett hűvösen lépett ki a konyhából. Nem, nem nézett rá vissza, mert amit a hátában érzett felgyülemlett indulatként, azt nem érdemelte volna meg a kölyök. Ő sem. És senki sem.
Felnőtt ember volt - és ezt ismételgette magában napok óta. Miféle felnőtt ember az, akinek szajkóznia kell a megállapítást, hogy el ne feledje?
Mérgében még az ajtóba is majdnem belerúgott, amikor a laborjába ért.
Egy maréknyi hopp-port szórt a kandallóba, és amikor Lucius meglehetősen álmatag feje megjelent a szűkszavúságát dicsérve, csak annyit mondott:
- Most megyek.
- Ó, neked is jó reggelt!
Elvégre meddig kell még elviselnie ezt az egészet?
000
- Tudod hány óra van?
- Én tudom. Épp ezért tartom lelombozónak, hogy ilyenkor az ágyból kell kivánszorognod, ha vendéget akarsz fogadni!
- Egy Malfoy nem ismeri a fogalmat, hogy vánszorgás!
Piton undok mosollyal az arcán nézett el a szőke férfi feje mellett a hálószoba ajtón kikandikáló diákjának borzas és megviselt fejére:
- Szép napot, Zambini! Hogy szolgál a kedves egészsége?
- Ö… tanár úr… én izé… ö….
- Szóval visszaszívom, Malfoy. TE MÁR FOGADTÁL MA vendéget. Vagyis nem vagyok az első! Elnézést.
Malfoy a szemeit forgatta, ennek ellenére a nappali felé tessékelte a férfit.
- Gyere be - mordult rá.
- Köszönöm, mindig is híres voltál a vendégszeretetedről. Hogy van a kedves nejed?
- Ne szórakoztass, barátom.
- Én? - mutatott Piton a mellkasára vádlón. - Mi az ördögnek tennék ilyet? Na és mondd csak? Ügyes a fiú?
- Piton!
- Az vagyok. Ha jól számolom 37 éve. Hiába, élni tudni kell!
- Ahogy mondod - vicsorgott Malfoy. - Egyébként nagyon ingerültnek tűnsz. Ne adjam kölcsön? Talán levezethetnél egy keveset ebből a ki…
- Ne!
- Igaz is! - vágta homlokán magát a férfi viccelődve. - Elfelejtettem, hiszen te nem tehetsz ilyesmit, amikor van egy saját, külön bejáratú vélád!
- Hm, de sokat fejlődött a humorod az utóbbi időben, biztosan a kis méregkeverő fia hat rád ilyen pozitívan!
Ennyiben maradtak.
Amúgy Malfoy nem volt túl szemtelen fajta, és nagyon őszintén tudott hallgatni dolgokról, ha kellett. Nem véletlenül volt a Nagyúr egyik kegyence. De bizonyos dolgokból képtelen volt kigyógyulni, és Piton valóban istencsapásának tartotta, hogy a férfinak fia született. Méghozzá nem is akármilyen fia.
Tulajdonképpen az egész történetben csak Narcissát nem értette, de őt nagyon nem.
- Menjünk! - Malfoy összehúzta magán a hálóköntösét, és lustán elindult a hosszú folyosón. A pálcát inkább csak szórakozásképpen lóbálta a kezében.
- Árulj el valami! Legendák szólnak a házadban található ezerféle és rafináltabbnál rafináltabb bűbájokról és fekete mágiáról. Lemerem fogadni, hogy az egészből semmi sem igaz.
Malfoy sokat sejtetően elmosolyodott:
- De erről csak te tudsz.
- Ne már? - Játszotta meg a meglepettet.
- Pedig de - állt meg hirtelen. Kinyitott előtte egy széles, díszes faragással kidolgozott kétszárnyas ajtót. - Isten hozott a Malfoy Könyvtárban.
Odabenn csíkokban világította meg a napfény a polcokat. Érdekes látvány volt, tényleg egy könyvtárhoz lehetett hasonlítani a hatalmas helyiségben sorakozó tetemes könyvmennyiséget.
Piton egyszerűen megállt a közepén, esze ágában nem volt keresést színlelni. Úgy sem talált volna semmit.
- Nos?
- Akkor mindent a vélákról?
- Nem. A meséket hagyd a helyükön nyugodtan. Megelégedek a tényekkel.
- Kérésed számomra parancs - hajlott meg kicsit Lucius, és máris eltűnt a polcok között.
És Perselus Piton aznap sokat tanult.
Emberszerű lények, akik szőke hajú, kivételes szépségű nőknek néznek ki…
Rendkívül veszélyes. Ha dühös, tűgolyóval dobálózik.
Azt adja neki Merlin!
Potter sem szőke, sem nőnek kinéző volt.
Nagyon nem. És még legidegbetegebb pillanatában sem változott az arca madárszerűvé.
A Vela egy felderítő műholdsorozat, amelyet az Egyesült Államok indított a Véla-program részeként nukleáris tesztek észlelésére. Kis költségű kutatási programként kezdődött 1959-ben és 26 évvel később végződött sikeresen…
- Nagyon vicces, Malfoy! Kifejezetten nevetnem kell! Kacc-kacc - küldte vissza a könyvet a polcra.
Lucius nem állhatta meg a félmosolynyi örömet az arcán.
Ha egy férfi a közelükbe kerül, azonnal csillapíthatatlan vonzalmat érez irántuk. Ha megdühödnek, csúf, madárszerű arcuk lesz, és tűzgolyókat dobálnak ellenségükre. A fajnak hímnemű példányai nem ismertek, viszont képesek kereszteződni az emberekkel…
- Szóval… nem nő? - kérdezte meg váratlanul Lucius.
- Miből gondolod?
- A képedből, ami most fehérebb a falnál.
- Hát nem igazán nőnemű.
- Az baj!
- Miért? - kérdezte és közben reménykedett, hogy Malfoy nem a bolondját akarja járatni vele.
- Több okból is. De ha kicsit mesélnél az… egyedről, többet tudnék segíteni.
- Hm… A lepedőd is szerepel abban a bizonyos segítségben?
- Én meg te, Piton, ugyan már! Ehhez igazán meredek fantázia kell!
- Hát kettőnk közül én még csak nem is feltételeztem ezt a párosítást, de úgy tűnik ezzel is egyedül maradtam.
- Bah! - Lucius legyintett. - Ne vedd magadra, de rossz helyen keresgélsz - fűzte össze a karjait a mellkasán.
- Ezt nem értem.
- Egy utolsó kérdésem van és több semmi. Erre igazán válaszolhatsz.
- Attól függ.
- Amikor legutóbb nálad voltam, láttam az asztalodon egy mugli könyvet. Egy Bibliát.
- Úgy van.
- Meg volt szentelve?
- Mi?
- A Biblia, meg volt szentelve?
- Fogalmam sincs, mit akarsz ebből kihozni, Malfoy? - ráncolta a homlokát Piton.
- Nahát, a nagy Perselus beismeri, hogy van olyan tudomány, amiben alulmarad?
- A te szádból még ez az alul szó is rosszul hangzik.
Lucius kis híján nevetni kezdett.
- Rendben - takarta el egy pillanatra a száját a tenyerével. - Szóval meg van szentelve a Bibliád?
- Őszintén mondom, fogalmam sincs, de feltételezem, hogy igen. Mert Minden Bibliát megszentelnek, mielőtt a könyvespolcokra kerülnek.
- Ebben az egyben tévedsz.
- Miért kérded ezt?
- Mit gondolsz, miért szentelnek meg minden Bibliát?
Piton hosszasan nézett rá, egészen beleveszett Malfoy szürke szemeibe.
Aztán kibökte:
- Fekete mágia? Ezt nem gondolod komolyan.
- Tanulj meg a sorok között olvasni. Ki mondta, hogy a sárvérűek szeplőtelenek? - nevetett fel, és az asztalra dobott egy régi, bőrkötésben lévő könyvet.
- Természetesen neked van megszenteletlen Bibliád.
- Mit mondtam a hobbiról, Piton?
- Te? Semmit. De kérdezd meg erről Zambini véleményét is. Apropó, szerinted, meg van még?
Malfoy ijedten rebbent ki a könyvtárból, hogy kiengesztelje a hirtelen magára hagyott fiút. Aki ennyi idő elteltével nyilván úgy gondolja, hogy a férfi elfeledkezett róla. És ami igaz is volt, de egy Malfoy adott magára annyit, hogy ne engedje meg senkinek sem, hogy feledékenynek titulálják.
Így hát a folyosón végigsietve Malfoy természetesen azt sem láthatta, milyen döbbent lesz Piton arca, amikor felnyitja az első oldalt, és a szokásos ábra helyet, mely minden Biblia kinyitásánál fogadja, a lap négy sarkában négy egyforma alakot lát sötétedni. Fekete szárnyakkal.
Folytatás...
Az őrző
8. Fejezet - Fogd a hagymára, annak már úgy is mindegy.
Jó szorosan kell ahhoz összefogni a leghétköznapibb esendőséget az igyekezettel, hogy az süljön ki belőle, amit ők ketten egymásra utaltságukban megtapasztalhattak. Egy ház falai közé zárva, félig kényszerűség, félig nemes cél miatt. De mindenképpen elhallgatva a nagyon törékeny sejtéseket, és persze azt is, hogy létezik közöttük egy láthatatlan kapocs, és az nemcsak a képzelet szüleménye.
Egy történetet görgetve az ember felkészül egy csomó mindenre. Drámai fordulatokra, megkönnyezhető, érzékeny pillanatokra, megható helyzetekre, haragra, csalódásra.
Igazán szomorú azonban a makacssággal szembesülni, mely holmi erős és kiegyensúlyozott bájitalmester szövődményes életének fontos részeként egyszerűen ott van, ahol lennie kell: a szemében és a kezében.
Perselus Piton tartott az éjszakától. Olyannyira, hogy azt természetesen képes volt megmagyarázni. De nem akarta, mert az olyan lett volna, mintha beismerte volna az esendőségét egy másik lénnyel szemben.
Ivott az előzetesen nagy gonddal elkészített bájitalából. A bájital legfontosabb hatása pedig az volt, hogy segítsen érzelemmentesen és semlegesen tűrni Potter jelenlétét. Ivott álom elleni bájitalt is. Ez nem volt új, régebben, főként mikor még gyakrabban látogatta a halálfaló gyűléseket, hozzászokott a használatához. Bebiztosította magát minden olyan módon, ami csak eszébe jutott.
Potter már rég aludt, amikor ő még mindig a dolgozóasztalánál üldögélt. Túlságosan is jól emlékezett az utolsó álmára ahhoz, hogy felelőtlenül álomra merje hajtani a fejét. Ám a bájital helyette is dolgozott a szervezetében, és miután egy utolsó erőfeszítéssel meggyőződött róla, hogy minden gondjának gyökere szuszogva alszik a zárt ajtó mögött, csak annyi ereje maradt, hogy szédelegve elbotorkáljon az ágyáig, és félrerántsa a takarót.
A többi gond másnapra marad… és igen, még egy apróság: Potter egésznap egy falatot sem evett. Bosszantotta, mert jómaga képes volt kihagyni étkezéseket, de a fiú? Ő biztosan éhes volt, ebben a korban a fiatalemberek hihetetlen sokat képesek enni, és ő egyetlen egyszer sem kérdezte meg tőle, hogy éhes-e.
Ezért is Potter a hibás. Néma gyermeknek anyja sem érti a szavát - morfondírozott, aztán cifrán megfedte magát érte, hiszen egy feltételezett rokoni kapcsolat is jobban bántotta a kelleténél. Sehogy sem volt jó. Sem gondolni rá, sem megoldást keresni arra, hová helyezze az adott helyzetben Pottert a jócskán felbolydult életében.
Így aludt el. Ráncolva a homlokát és hánykolódva.
A dolog oda vezetett, hogy reggelre felébredve már fogalma sem volt, mi baja. Nem álmodott semmit. Egy kósza folt sem kísértette álmában, és akkor nagyon elégedettnek kellett volna éreznie magát, ehelyett azonban ingerült volt és zabos. Minden sarokra, lepedőre és porszemre, ami a padlóját csúfította.
A tevékenység elérte a célját, nemde?
Csörtetve vette be magát a konyhába, hogy teavizet forraljon, és nem törődve a zajjal, amit a reggeli ténykedése okoz, reggelit készítsen.
000
Harry váratlanul jelent meg a konyhaajtóban. Szó sem volt arról, hogy csörgő szerkezetet kellene szerelni a sarkára, hogy észlelni lehessen, amikor közeleg, de ki képes olyan nesztelenül lépkedni, hogy a szívbajt hozza a másikra, még akkor is, amikor nagyon is számítanak a jelenlétére?
Nem tett ő semmi rosszat. Gyámoltalanul állt egyik lábáról a másikra, teljes csöndben figyelte a tanárja mozdulatait, és bár tudta, hogy illik köszönni a másiknak reggelre ébredve, annyira lekötötte a férfiból áramló, alig észrevehető feszültséggel terhes aroma, hogy zavarában képtelen volt megszólalni.
Aztán Piton egy tányért lebegtetve maga előtt váratlanul megfordult, és egy hangos csörömpölés közepette egyszerűen nekidőlt a konyhaszekrényének.
- Felébredt? - jegyezte meg aránylag higgadtan. És el is fordult azonnal Harrytől.
A bólogatás egyértelműen felesleges lett volna.
- Igen.
- Éhes?
- Köszönöm.
- Üljön le. Ezen a széken menni fog. - Még mindig nem nézett rá.
Harry felsóhajtott. Eléggé nehézkesnek hallatszott.
- Tudja… igazából még mindig nem köszöntem meg. Gondolkoztam.
Piton mereven tartotta a kezében a szeletelésre váró kenyeret. Ezt az egyet sosem bízta varázslatra. Bár most jobb lett volna.
- Ne mondja.
- És arra a következtetésre jutottam, hogy aligha nem megmentette a nagynénémék életét… és az enyémet is - hadarta gyorsan oda a végét. Kínos volt. Ha magyarázkodásra vagy hálára kényszerült, azt mindig olyan ember felé kellett tennie, aki értékeli azt. Pitonnál ezt nem lehetett kiszámolni.
- Nahát.
Harry sejtése beigazolódni látszott. Ő minden ilyesmit feleslegesnek ítélt meg.
- Gondolom, hamarosan jön az igazgató, és akkor nem kellesz ezt az egészet tovább tűrnie - folytatta letörten. Minden egyes kiejtett szavával elhagyottabbnak érezte magát. De a férfi valószínűleg ezt várta el tőle.
Milyen nagy volt a meglepetése, amikor Piton a mondat végénél váratlanul szembefordult vele, és ingerülten az asztalhoz csapta a kést.
- Enni akar, vagy csacsogni? - Hajolt neki az asztalnak. Valahogy azonnal meg is bánta.
Harry összerázkódott a kiáltásától. Elkerekedett szemekkel bámult rá, és belekapaszkodott az ajtófélfába.
- Enni.
Halvány fuvallat árulkodott az őt ért igazságtalan megjegyzésről. Csak keresztül lendült a konyhán. Semmi más nem történt.
- Akkor… tegye azt! - vágta el a dolgot dühösen.
Elég volt a fiúnak közelítenie, és óvatosan ráereszkednie a székre. Ő még azt is érezte, amikor a farmer anyaga érintkezett a bőrével. Az ujjai, amikor a tálba nyúltak, hogy kenyeret vegyen a tányérjába, a szemei, amikor nem ránéztek olyan vádlón, hanem a teás kancsót mustrálták.
Fojtogató, mézédes illat szállt a levegőben az étvágyától.
Ez valóban nem volt normális.
Egy falatnyi ételre is úgy néz, mintha szerelmes lenne belé… gyengéden, édesen, csodálkozva, kíváncsian, kívánatosan… Simogatta az étket a szemeivel. Bátorította…
Perselus Pitonnak ez betette az ajtót.
A „miféle dög vagy te” helyett hűvösen lépett ki a konyhából. Nem, nem nézett rá vissza, mert amit a hátában érzett felgyülemlett indulatként, azt nem érdemelte volna meg a kölyök. Ő sem. És senki sem.
Felnőtt ember volt - és ezt ismételgette magában napok óta. Miféle felnőtt ember az, akinek szajkóznia kell a megállapítást, hogy el ne feledje?
Mérgében még az ajtóba is majdnem belerúgott, amikor a laborjába ért.
Egy maréknyi hopp-port szórt a kandallóba, és amikor Lucius meglehetősen álmatag feje megjelent a szűkszavúságát dicsérve, csak annyit mondott:
- Most megyek.
- Ó, neked is jó reggelt!
Elvégre meddig kell még elviselnie ezt az egészet?
000
- Tudod hány óra van?
- Én tudom. Épp ezért tartom lelombozónak, hogy ilyenkor az ágyból kell kivánszorognod, ha vendéget akarsz fogadni!
- Egy Malfoy nem ismeri a fogalmat, hogy vánszorgás!
Piton undok mosollyal az arcán nézett el a szőke férfi feje mellett a hálószoba ajtón kikandikáló diákjának borzas és megviselt fejére:
- Szép napot, Zambini! Hogy szolgál a kedves egészsége?
- Ö… tanár úr… én izé… ö….
- Szóval visszaszívom, Malfoy. TE MÁR FOGADTÁL MA vendéget. Vagyis nem vagyok az első! Elnézést.
Malfoy a szemeit forgatta, ennek ellenére a nappali felé tessékelte a férfit.
- Gyere be - mordult rá.
- Köszönöm, mindig is híres voltál a vendégszeretetedről. Hogy van a kedves nejed?
- Ne szórakoztass, barátom.
- Én? - mutatott Piton a mellkasára vádlón. - Mi az ördögnek tennék ilyet? Na és mondd csak? Ügyes a fiú?
- Piton!
- Az vagyok. Ha jól számolom 37 éve. Hiába, élni tudni kell!
- Ahogy mondod - vicsorgott Malfoy. - Egyébként nagyon ingerültnek tűnsz. Ne adjam kölcsön? Talán levezethetnél egy keveset ebből a ki…
- Ne!
- Igaz is! - vágta homlokán magát a férfi viccelődve. - Elfelejtettem, hiszen te nem tehetsz ilyesmit, amikor van egy saját, külön bejáratú vélád!
- Hm, de sokat fejlődött a humorod az utóbbi időben, biztosan a kis méregkeverő fia hat rád ilyen pozitívan!
Ennyiben maradtak.
Amúgy Malfoy nem volt túl szemtelen fajta, és nagyon őszintén tudott hallgatni dolgokról, ha kellett. Nem véletlenül volt a Nagyúr egyik kegyence. De bizonyos dolgokból képtelen volt kigyógyulni, és Piton valóban istencsapásának tartotta, hogy a férfinak fia született. Méghozzá nem is akármilyen fia.
Tulajdonképpen az egész történetben csak Narcissát nem értette, de őt nagyon nem.
- Menjünk! - Malfoy összehúzta magán a hálóköntösét, és lustán elindult a hosszú folyosón. A pálcát inkább csak szórakozásképpen lóbálta a kezében.
- Árulj el valami! Legendák szólnak a házadban található ezerféle és rafináltabbnál rafináltabb bűbájokról és fekete mágiáról. Lemerem fogadni, hogy az egészből semmi sem igaz.
Malfoy sokat sejtetően elmosolyodott:
- De erről csak te tudsz.
- Ne már? - Játszotta meg a meglepettet.
- Pedig de - állt meg hirtelen. Kinyitott előtte egy széles, díszes faragással kidolgozott kétszárnyas ajtót. - Isten hozott a Malfoy Könyvtárban.
Odabenn csíkokban világította meg a napfény a polcokat. Érdekes látvány volt, tényleg egy könyvtárhoz lehetett hasonlítani a hatalmas helyiségben sorakozó tetemes könyvmennyiséget.
Piton egyszerűen megállt a közepén, esze ágában nem volt keresést színlelni. Úgy sem talált volna semmit.
- Nos?
- Akkor mindent a vélákról?
- Nem. A meséket hagyd a helyükön nyugodtan. Megelégedek a tényekkel.
- Kérésed számomra parancs - hajlott meg kicsit Lucius, és máris eltűnt a polcok között.
És Perselus Piton aznap sokat tanult.
Emberszerű lények, akik szőke hajú, kivételes szépségű nőknek néznek ki…
Rendkívül veszélyes. Ha dühös, tűgolyóval dobálózik.
Azt adja neki Merlin!
Potter sem szőke, sem nőnek kinéző volt.
Nagyon nem. És még legidegbetegebb pillanatában sem változott az arca madárszerűvé.
A Vela egy felderítő műholdsorozat, amelyet az Egyesült Államok indított a Véla-program részeként nukleáris tesztek észlelésére. Kis költségű kutatási programként kezdődött 1959-ben és 26 évvel később végződött sikeresen…
- Nagyon vicces, Malfoy! Kifejezetten nevetnem kell! Kacc-kacc - küldte vissza a könyvet a polcra.
Lucius nem állhatta meg a félmosolynyi örömet az arcán.
Ha egy férfi a közelükbe kerül, azonnal csillapíthatatlan vonzalmat érez irántuk. Ha megdühödnek, csúf, madárszerű arcuk lesz, és tűzgolyókat dobálnak ellenségükre. A fajnak hímnemű példányai nem ismertek, viszont képesek kereszteződni az emberekkel…
- Szóval… nem nő? - kérdezte meg váratlanul Lucius.
- Miből gondolod?
- A képedből, ami most fehérebb a falnál.
- Hát nem igazán nőnemű.
- Az baj!
- Miért? - kérdezte és közben reménykedett, hogy Malfoy nem a bolondját akarja járatni vele.
- Több okból is. De ha kicsit mesélnél az… egyedről, többet tudnék segíteni.
- Hm… A lepedőd is szerepel abban a bizonyos segítségben?
- Én meg te, Piton, ugyan már! Ehhez igazán meredek fantázia kell!
- Hát kettőnk közül én még csak nem is feltételeztem ezt a párosítást, de úgy tűnik ezzel is egyedül maradtam.
- Bah! - Lucius legyintett. - Ne vedd magadra, de rossz helyen keresgélsz - fűzte össze a karjait a mellkasán.
- Ezt nem értem.
- Egy utolsó kérdésem van és több semmi. Erre igazán válaszolhatsz.
- Attól függ.
- Amikor legutóbb nálad voltam, láttam az asztalodon egy mugli könyvet. Egy Bibliát.
- Úgy van.
- Meg volt szentelve?
- Mi?
- A Biblia, meg volt szentelve?
- Fogalmam sincs, mit akarsz ebből kihozni, Malfoy? - ráncolta a homlokát Piton.
- Nahát, a nagy Perselus beismeri, hogy van olyan tudomány, amiben alulmarad?
- A te szádból még ez az alul szó is rosszul hangzik.
Lucius kis híján nevetni kezdett.
- Rendben - takarta el egy pillanatra a száját a tenyerével. - Szóval meg van szentelve a Bibliád?
- Őszintén mondom, fogalmam sincs, de feltételezem, hogy igen. Mert Minden Bibliát megszentelnek, mielőtt a könyvespolcokra kerülnek.
- Ebben az egyben tévedsz.
- Miért kérded ezt?
- Mit gondolsz, miért szentelnek meg minden Bibliát?
Piton hosszasan nézett rá, egészen beleveszett Malfoy szürke szemeibe.
Aztán kibökte:
- Fekete mágia? Ezt nem gondolod komolyan.
- Tanulj meg a sorok között olvasni. Ki mondta, hogy a sárvérűek szeplőtelenek? - nevetett fel, és az asztalra dobott egy régi, bőrkötésben lévő könyvet.
- Természetesen neked van megszenteletlen Bibliád.
- Mit mondtam a hobbiról, Piton?
- Te? Semmit. De kérdezd meg erről Zambini véleményét is. Apropó, szerinted, meg van még?
Malfoy ijedten rebbent ki a könyvtárból, hogy kiengesztelje a hirtelen magára hagyott fiút. Aki ennyi idő elteltével nyilván úgy gondolja, hogy a férfi elfeledkezett róla. És ami igaz is volt, de egy Malfoy adott magára annyit, hogy ne engedje meg senkinek sem, hogy feledékenynek titulálják.
Így hát a folyosón végigsietve Malfoy természetesen azt sem láthatta, milyen döbbent lesz Piton arca, amikor felnyitja az első oldalt, és a szokásos ábra helyet, mely minden Biblia kinyitásánál fogadja, a lap négy sarkában négy egyforma alakot lát sötétedni. Fekete szárnyakkal.
Folytatás...