Az őrző/7/1
Hosszabb lélegzetű fejezet lett, talán az utolsó nyugodtabb.
Jó olvasást hozzá, két részben töltöm fel.
Az őrző
7. Fejezet -… Használj megfelelő mennyiségű motivációt. És kezed úgy, mintha a saját kotyvalékod lenne.
Harry mindezekből csak a fintort látta, és azon gondolkodott, hogy amit felfedezett a férfi vonásai között, az most megvetés, idegenkedés, vagy egyenesen undor?
Ennek azért terhe volt.
Mi okból nézne rá „így” ha nem találná egyenesen förtelmesnek?
Valahogy nem is az járt a fejében, hogy keresnie kellene egy tükröt, és belekukkantani, csak úgy meggyőződésként, hogy mivé változott, és hogy mennyire hű reakció a látványához viszonyítva a Piton homlokán ráncolódó vegyes izé...
Annyira nevetségesen és értelmetlenül okozott fájdalmat a dolog, hogy Piton utálkozva néz rá, az meg még inkább, amikor ráeszmélt, hogy ez a központi gondja…
Aztán megtörtént az, ami teljesen kétségbe ejtette:
- Szörnyű vagyok - csúszott ki valahogy a száján. És az egyáltalán nem számított, hogy gondolatban ezt kivételesen nem a külsejére, hanem a morbid és nevetséges érzelmi állapotára értette. „Mint valami hirtelen felserdült, rózsaszínbabos emlékkönyvet töltögető tinilány….” Merlin! Merlin!
Piton sokat sejtetően elfintorodott:
- Évek óta ezt szajkózom. Örömömre szolgál, hogy végre eljutott a tudatáig.
Elég epésre sikeredett, de azzal még a professzor sem értett egyet, hogy egy ilyen, tőle hétköznapinak számító megjegyzéstől bárki fiának, vagy „vélájának” kétségbe kell esnie. Ő csak hárítani akart és lehűteni a másikat.
Aztán visszagondolt arra, amiket az egyik Albustól kölcsönkapott tudományos lapban olvasott szabadidejében az érzékeny lelkületről és a vélánál a párválasztási időszakában dúló megfelelési kényszerről, ami tulajdonképpen nem más, mint egy védekezés az esetleges szerencsétlenség ellen, hogy a kiválasztott pár, vagy egyszerűen a potenciálisnak tűnő partner elutasítja őket, ezzel a későbbiekben akár a biztos halálba küldve őket. A vélák így lettek kitalálva, tehát náluk az érzelmi labilitás, és hirtelen feltámadó khm… étvágy teljesen normális volt.
Pitonnak az is eszébe jutott, hogy nem véletlen az, hogy a vélák elszeparálódtak a többi varázslénytől. Sok toleranciát, megértést és különleges bánásmódot igényeltek.
És rögtön jött a harmadik gondolat is: Perselus Piton sosem volt toleráns senkihez. A tolerancia említése is lúdbőrzést váltott ki belőle.
Hogyan kell az ilyesmit intézni?
És hirtelen roppantul bosszantani kezdte, hogy a fiú nem inkább kentaurrá, vagy mondjuk hippogriffé változott.
Potter tűrő küszöbe azonban talán még az övénél is alacsonyabb volt.
Nem kezdett el tüzet okádni, rombolni vagy tűzgolyókkal dobálózni. Jól emlékezett a pár perce tett ígéretére. Kitörés helyett összeszorította a fogait, és az erős lihegését visszafojtva elfordult tőle.
000
Egyikük sem tudta, mit várnak el tőle. És nem is lehet ezen csodálkozni, amikor a teljesen idegen állapotba került Harry még az egyensúlyát se nagyon találta járás közben, mert a szokatlan súly miatt minduntalan figyelnie kellett rá, hogy a talpán maradhasson. Hogyan lett volna képes megérteni a másikat, amikor abból csak harag és bántás sugárzott?
Piton a laboratóriumában egy pohárnyi frissítő bájitalt gördített le a torkán, és hozzálátott, hogy előkészítse a hozzávalókat a saját magának szánt elixírhez.
Nem is tűnt fel neki, hogy a szokásosnál is többször hagyja el a száját valami szitkozódó szó, pedig ideges volt. Dühösen vágta tűzbe a túlszárított gyökérőrleményt, ami ezek szerint rosszul volt lezárva és használhatatlanná vált.
De fél füllel folyton hallgatózott. Elég volt egy apró nesz, és a következő gondolata már tiszta riadalom volt. Úgy érezte magát, mintha nem is a saját házában lenne, mintha itt hagyták volna a burkot, de az otthonosságát, a nyugalmat valaki magával vitte volna.
Sokadik próbálkozása után, hogy elterelje a figyelmét a fiú talán nem is létező ténykedéséről a ház másik felében, a közelben sem lévő halálfalóktól, akik bármelyik pillanatban beronthatnak hozzá, vagy a minisztériumi emberekről, akik hirtelen keresni kezdik a mágiakitörés helyét és okait, végre feltette az üstöt a tűzre. Már csak fel kellett forralni a hozzávalókat.
Elszámolt hatvanig, majd a pálcájával kiadott paranccsal az üstben lévő bájital lassan kavarogni kezdett. Lett volna pár perce, hogy leüljön végre és pihenjen. Oda is készítette a széket közel az üsthöz, de amikor el akart helyezkedni, valahogy az üstben lévő folyadék felé került az arca, és az alig fodrozódó felszínen megpillantotta a saját arcát. Az előre omló hajának összeállt tincseit, az orrát, ami torzan hatalmasnak és mogorvának tűnt.
Nem, nem csak tűnt. Ő maga is az volt, meglehetősen udvariatlan és türelmetlen holmi emberi botlások és kicsinyes hibák iránt.
Eléggé összezavarta a dolog.
Természetesen a fiú hibás volt. Ő maga pedig nem volt köteles a szabadságát a vigyázásával és holmi idétlen finomkodással tölteni, véla dolog ide, vagy oda. És Albus is az volt. A fő okozója minden problémájának. Hogy juthatott eszébe pont őrá bízni a fiút, mikor tisztában volt Piton személyiségével, és meglehetős ellenérzéseivel Potter irányában?
- Fő a biztonsága, igaz? És az, hogy én belepusztulok, az már másodlagos jelentőséggel bír - sziszegte az üstnek.
Fáradtan dörzsölte meg az arcát. Vajon a kölyök mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy hőn szeretett igazgatója a kisujját sem mozdította, hogy idejében elhozza abból a házból?
Bosszúálló természet volt, de nem gonosz, hogy megfontoltan kezdjen kicsinyes hadjáratba valaki ellen. Főleg nem egy gyerek ellen. Az iskolai bosszantása teljesen mást volt. Ott még szükségét érezte, hogy az infantilis és beképzelt Potter képébe vágja, hogy nem is olyan tökéletes. De az az állapot, egyik pillanatról a másikra szertefoszlott, eléggé csúfosan és megdöbbentően ahhoz, hogy ne akarja többé.
Ha elmondta volna neki, hogy Albusnak semmi köze a házból való kimenekítéséhez, a fiú csak összeomlott volna. És ez az érzés valahonnét nagyon is ismerős volt számára.
Elgondolkodva meredt az ajtóra.
A bájital már majdnem kész volt, így kitöltötte az üst tartalmát egy nagyobb kehelybe.
A kezébe vette, hogy lehajtsa, és megszabaduljon a felesleges ráhatásoktól, s míg azzal volt elfoglalva, hogy tovább latolgassa, hogyan tudná hathatósan, de kíméletesen túltenni magát a nem mindennapi Potter problémán, a karján, a bőre alatt egy halvány bizsegés futott végig.
Aztán még egy és még egy.
- Ne most…
Az első jeleket embertelen fájdalom követte. Megkapaszkodott a szék szélében, és ha van elég iróniához való hangulata, még azon is mosolyogott volna, hogy ő lényegében pontosan tudta, hogy nem eléggé szerencsés fickó ahhoz, hogy ez ne következzen be.
Talán bűn reménykedni?
Hivatták.
000
Harry várt. Abban a bizakodó és hamis kényszerképzetben lebegve, hogy a Piton házában való tartózkodását fel fogja váltani valami egyszerűbb és kevesebb zavartságot és kezelhetetlenséget sugárzó helyzet.
Eszénél volt, nagyon jól tudta, hogy a bájitalmester negatív álláspontja nem aznap kezdődött, még akkor sem, ha most szörnyszülött is lett egyben, nem csak egy idióta, akit sokan szívleltek, de kevesen értettek meg. Ez csak a ráadás volt.
Valamiért pont azok a nehezen elviselhető emlékek furakodtak az agyába, amelyektől mindig is szabadulni próbált. Az első órája a férfival, amikor olyan megvetéssel beszélt hozzá a tudatlansága miatt. Az első döbbenet az arcán, amikor megpillantotta a nagyteremben Harryt.
Aztán az utálkozó képek sora, amikor legszívesebben elsüllyedt volna, csak hogy ne kelljen szembenéznie a férfivel. De nem tehette, mert a tanára volt. És amikor megpróbált magyarázatot lelni a viselkedésére, Dumbledore folyton azzal jött, hogy Piton jó ember, és nehéz helyzetben van. Hogy megbízható és neki tisztelnie kell ezért.
Nos, nehéz egy olyas valakit tisztelni, aki úton-útfélen azon van, hogy keresztbe tegyen neked, aki csak becsmérlő és sértő kijelentések halmazával tudja emlegetni az ember halott szüleit. Mintha nem fájna eléggé. Mintha nem lenne éppen elég baj, hogy nem kapott lehetőséget, hogy együtt legyen velük, nem ébredne minden reggel azzal a kérdéssel, mi mindenről maradt le, ami minden gyereknek járna. Egy normális világban.
És most megtörtént vele ez. És mindazok ellenére, ami belülről elködösítette az elméjét és őrölte, pontosan tudta, hogy vonzódnia Pitonhoz nem teljesen normális dolog. Legalábbis csak úgy, hírtelen, mindennemű bevezetés nélkül. Férfi is, és utálja is.
Ennek így kell lennie?
Mi lesz vele Roxfortban, ha minden diáktársához vonzódni fog, vagy épp fordítva, rettenetesen undorodni? Hogy fogja megmagyarázni a többieknek a rosszulléteit, és a taszító képességét, amit majd esetleg nem tud legyőzni minden esetben, mert lesz olyan, az biztos.
És Piton?
Ellenségesen állnak egymáshoz, akkor mi Harrynél ez a hirtelen… változás?
Sóhajtva sétált körbe a szobában. Jó, hogy most nem látta őt senki.
A párkányhoz érve érzett valami feszülést a bőrén. Bolhányi volt, de eléggé meghatározó.
Piton háza talán valami különleges bűbájjal van körülvéve - döntötte el. Nem lett volna különös, ismerve a tanárt és a különcségét.
Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a tenyerét az ablaküveghez illesztette.
Az üveg megszúrta, és szisszennie kellett, amikor rémülten elkapta onnan.
- Au!
Ezzel együtt megérezte azt is, ami újszerű életében és az adott pillanatban az egyik leghidegebb sejtések közül való volt.
Piton elment.
Olyan tisztán és foghatóan érzete, mint a falak színét, vagy a padló poros szagát az orrában.
Még két lélegzet, és a savanyú és kesernyés halálfélelmet is tapintásig átélte a szobában. Csak azt nem tudta, kiét.
Ahogy körbepördült, keresett valami jelet, bútort, tárgyat, ami a bolondját járatja vele… de elég hamar rájött, hogy a dolog ugyanolyan ismerős, mint ismeretlen.
Halálfélelmet átélni csak akkor lehet, ha éppen történik veled valami. És nem volt az a testi változás, ami egy egyszerű intuitív megérzést így felerősíthetett volna.
És természetesen abban sem volt semmi normális, hogy rövidke vívódás után rájött, ami miatt most remeg a teste, az nem az ő rémülete, kínja és szenvedése.
- Professzor…
Harry kerek egy perc leforgása alatt megtanulta megtapasztalni, milyen az, amikor a számtalan zavaró dolog, ami eddig pokollá akarta tenni az életét, eltörpül, valaki más miatt érzett aggodalmában. És ez nem volt magasztos vagy megható.
Csak hideg, dermesztő ijedtség.
Gyorsan zuhant alá az eddigi nehezen összeeszkábált lelki egyensúlya. Hideg veríték gyöngyözött a homlokán, és fogalma sem volt arról, hogy miért közeledik hozzá olyan gyorsan a fal.
Pedig a szoba falai a helyükön voltak.
Ezt a padlón fekve már felfogta, azután a hirtelen és kiszámíthatatlan ütés után, amit magának okozott. Könnybe lábadt szemmel bámulta a plafont.
Fájt annyira, hogy ne merjen megmoccanni. Ki akart repülni a szobából? Hát mi történik vele? És mi történik Pitonnal?
De ennél százszor jobban fájt az, amikor valami ismeretlen, és kegyetlen erő kimondatta vele azt a Dolgot:
- Ne haljon meg, kérem!
000
- Nagyuram!
Piton életében először érezte azt, hogy vele szemben ülő alak legyőzhetetlen.
Talán a Potter miatti sokk okozta ezt nála, talán a fáradság, ami arra is képtelenné tette, hogy ügyesen leplezze a lelkiállapotát.
Nem adta fel az életéhez való ragaszkodását, de van úgy, hogy annyira rossz formában vagyunk, hogy pontosan tudjuk, elég kevés kifogás létezik, ami felment és megmenekít az adott helyzetben.
Na ő pont valami ilyesmit élt át.
- Perselus, hű barátom - sziszegte a hangja, amivel túl sokszor álmodott ahhoz, hogy ne szűküljön a torka torlasszá a levegővételhez.
Arra sem volt ideje, hogy rendesen megtisztítsa a gondolatait az árulkodó jelektől.
Milyen érdekes, hogy most, amikor tisztában volt vele, hogy a baj olyan hatalmas, hogy az életébe kerülhet, menekülő helyett egészen jeges egykedvűségbe roskadt. Jobb esetben ez életet menthet. Rosszabban ez veszi el.
- Hivattál, Nagyúr! - hajlott mélyen, és a gyomra kavarodása mellett, a feltűnő és szemet kápráztató padlókövek látványával igyekezte megtömni a fejét. Ez egy jó módszer. Bámulni a pupilláidba vágó színeket. Elvakítják az agyat.
De természetesen nem a kor egyik legerősebb mágusa előtt:
- Mi történt veled, mintha kimerült lennél? - állt fel Voldemort a helyéről.
Piton halványan bimbózó reménye a mágus figyelmetlenségét illetően ezzel szerte is foszlott.
- Talán túl sok feladattal bízlak meg? Meghaladja az erődet? - folytatta.
A férfi tudta, hogy ez mindössze provokáció, de egyáltalán nem volt mindegy, mit válaszol.
- A hajszoltságom oka az iskolai év, ami szerencsére véget ért. De ez sem gátolt meg abban, hogy hívásodra hozzád siessek, Nagyuram!
- A te… Urad? - kísérte sajátos hangsúllyal a szavakat. Enyhén megérintette a férfi vállára omló hajtincset. Megemelte vele, majd visszaengedte. Apró fintor futott végig az arcán, és még valami, ami Pitonnak nagyon nem nyerte el a tetszését. - Milyen bájitalt készítettél legutóbb?
- Csak egy kísérlet…
- Kísérlet? Ki, vagy mi ellen?
Pitonnak feltűnt, hogy a Sötét Nagyúr valahogy nagyon is a lényegre tapintott rá.
És azt is látta, ha nem menti ki magát valami igen frappáns dologgal, Voldemort igencsak furcsa okból megjelenő ingerültsége rajta lesz levezetve.
- Inkább csak tökéletesítése egy szérumnak, ami megsokszorosíthatja a koncentrációsképességet - hallgatta el a lényeget, de pont annyi információt adva ki ezzel, amitől a pulzusa még nem gyorsul fel túlzottan. Igyekezett a szemébe nézni.
- Valóban?... Nos a magam idejében én is rendkívüli módon szerettem az érdekes kutatásokat. Tulajdonképpen most is szeretem… mondjuk úgy, tesztelni őket. Crució!
Összeszorított állkapoccsal, ha kitartóan gyakorolsz, elérheted, hogy megtanulod megmenteni a nyelvedet a roncsolódástól. A torok és a hangszálak, a szemek, amelyek az erőlködéstől angóranyúléhoz hasonlóan bevörösödnek, már más dolog. Nem nagyon lehet az átok alatt gondolkodni. Sem mérlegelni, hogy melyik testrészedet óvd jobban.
Később, a rángás csillapodásával a padlókövezet durva felületében felsértett ujjait nézegette.
Nem emlékezett rá, hogy elveszítette volna az átok alatt az eszméletét, de a Sötét Nagyúr már nem állt mellette. Unottan üldögélt a trónján és őt nézte.
- Nos? - kérdezte tőle a legkisebb érdeklődést sem mutatva. Egyetlen szava sem volt szinkronban érzelmileg a mondanivalója lényegével. - Elérem nálad valaha is, hogy nem érzem rajtad a feszültséget? A feszültséget azokban szoktam meglátni, akiknek titkolni valójuk van. Neked van titkolni valód, Perselus Piton?
Letörülte a szája sarkából kibuggyanó vért. Más színe volt, mint a kezén lévőnek.
Szerette volna látni a Nagyúr arcát, amikor betör a fejébe és a vérszín különbözőségével kapcsolatos gondolatait látja. Vagy valami ennél is ostobább dolgot, például a reggelire fogyasztott kiflijét, ami félig már megvan rágva…
- Aki azt állítja, hogy nincs titkolnivalója, az hazudik, Nagyúr - válaszolt végül.
- Miért készítesz külső bűvölet elleni szérumot, Piton?
Nem igazán érdekelte, hogy fekvőhelyzetből kell szembesülnie a lelepleződésével. Csak félig könyökölt fel a tompán lüktető karjára.
- Ha azt mondom, magam számára készült, megvádolsz, hogy hazudok.
- Megvádollak?
Fel lehetett készülni a következő csapásra. A mágus kiszámíthatatlan volt, ha valami miatt sértésnek érezte az alattvalói felé intézett szavait.
- Úgy értem, nem bízol bennem, Uram - folytatta most már kicsit magabiztosabban.
- Egy olcsó bájital készítése még nem jogosít fel arra, hogy a bizalmamra hivatkozz - sziszegte vissza Voldemort. - Ennél jóval többet kellene felmutatnod.
Piton improvizált. Két okból is megtehette:
1. A vesztenivaló egy elszenvedett crucio és egy következő átok kilátásai közül arra sarkalhat, hogy rutinos róka módján blöffölje, hogy nem számít. Ha a kín nem okoz látványos szenvedést, akkor bármennyire is fájdalmas, a kínzó számára eredménytelennek tűnhet.
2. Voldemort egyáltalán nem volt ostoba. S bár a világos oldal némelyik ismertebb személyisége időnként előszeretettel állította az ellenkezőjét és utalt félkegyelmű idiótaként a Sötét Nagyúrra, ez egyáltalán nem volt igaz.
Gyorsan kellett kitalálnia, hogyan tovább.
- Nagyuram, a teljes igazság az, hogy a bájital, melyet idehivatásom előtt készítettem, megvéd a rontástól, amit egy diákom csínyeként kellett elszenvednem. Nem vagyok büszke rá.
- Egy olyan diákod, mint az a fiú…. Mint az öregember nevetséges bizodalma, Harry Potter?
- Pont egy olyan.
Voldemort mindig furcsán beszélt róla. Egyenesen visszautasította, hogy a jóslatnak bármily valóságalapja is lenne, vagy pedig azt tagadta, hogy az értelmezésében ő szerepel.
Most azonban, az általánossal ellentétben nem hozta ki a sodrából Potter nevének említése.
Azelőtt Voldemort idegesen témát váltott, vagy csapott, és oda csapott, ahol a legnagyobb kárt tudott okozni.
Most halálos nyugalommal nézett Piton szemébe, és a vörös szemeiben égő tűz egy megfoghatatlan kíváncsiságot árasztott. Olyasmit, amit a Nagyurak nem is nagyon érezhetnének, ha már valóban olyan nagy a hatalmuk, és annyira nincs lelkük.
- Hol van most az a fiú?
- Feltételezem a koszos sárvérű rokonainak a házában. Mint minden nyáron.
- Szerezz nekem tőle egy hajszálat, hű szolgám.
Piton térdei megroggyantak.
- Nem biztos, hogy a közelébe tudok férkőzni, Nagyuram. A fiú gyűlöl engem. - Azt persze nem merte megkérdezni mire neki Potter hajszála, holott a sejtései között szereplők kicsit sem ragadtatták el.
- Egyik alattvalóm szerint a háznál, ahol tartózkodik furcsa jelenségek történtek az elmúlt napokban. Tudni akarom, mi folyik ott. És tudni akarom azt is, van-e hozzá köze a fiúnak.
No lám! Voldemort kezdi komolyan venni a Harry Potterrel járó kockázatot?
Ennek a hírnek nem lesz pozitív fogadtatása.
- De hogyan mehetnék oda, Nagyuram? Ha Dumbledore megneszeli, hogy figyelem a fiút, még gyanakodni kezd.
- Egy valamit ne felejts el! - emelte meg a hangját a másik. - Azért dolgozol Roxfortban, mert én akarom így, és nem azért, mert a vén bolond volt olyan ostoba, hogy odafogadott. Ha ezt az egyszerű feladatot sem tudod teljesíteni, mi hasznod van? - Voldemort pálcája újra rászegeződött. - Crucio!
Folytatás...
Jó olvasást hozzá, két részben töltöm fel.
Az őrző
7. Fejezet -… Használj megfelelő mennyiségű motivációt. És kezed úgy, mintha a saját kotyvalékod lenne.
Harry mindezekből csak a fintort látta, és azon gondolkodott, hogy amit felfedezett a férfi vonásai között, az most megvetés, idegenkedés, vagy egyenesen undor?
Ennek azért terhe volt.
Mi okból nézne rá „így” ha nem találná egyenesen förtelmesnek?
Valahogy nem is az járt a fejében, hogy keresnie kellene egy tükröt, és belekukkantani, csak úgy meggyőződésként, hogy mivé változott, és hogy mennyire hű reakció a látványához viszonyítva a Piton homlokán ráncolódó vegyes izé...
Annyira nevetségesen és értelmetlenül okozott fájdalmat a dolog, hogy Piton utálkozva néz rá, az meg még inkább, amikor ráeszmélt, hogy ez a központi gondja…
Aztán megtörtént az, ami teljesen kétségbe ejtette:
- Szörnyű vagyok - csúszott ki valahogy a száján. És az egyáltalán nem számított, hogy gondolatban ezt kivételesen nem a külsejére, hanem a morbid és nevetséges érzelmi állapotára értette. „Mint valami hirtelen felserdült, rózsaszínbabos emlékkönyvet töltögető tinilány….” Merlin! Merlin!
Piton sokat sejtetően elfintorodott:
- Évek óta ezt szajkózom. Örömömre szolgál, hogy végre eljutott a tudatáig.
Elég epésre sikeredett, de azzal még a professzor sem értett egyet, hogy egy ilyen, tőle hétköznapinak számító megjegyzéstől bárki fiának, vagy „vélájának” kétségbe kell esnie. Ő csak hárítani akart és lehűteni a másikat.
Aztán visszagondolt arra, amiket az egyik Albustól kölcsönkapott tudományos lapban olvasott szabadidejében az érzékeny lelkületről és a vélánál a párválasztási időszakában dúló megfelelési kényszerről, ami tulajdonképpen nem más, mint egy védekezés az esetleges szerencsétlenség ellen, hogy a kiválasztott pár, vagy egyszerűen a potenciálisnak tűnő partner elutasítja őket, ezzel a későbbiekben akár a biztos halálba küldve őket. A vélák így lettek kitalálva, tehát náluk az érzelmi labilitás, és hirtelen feltámadó khm… étvágy teljesen normális volt.
Pitonnak az is eszébe jutott, hogy nem véletlen az, hogy a vélák elszeparálódtak a többi varázslénytől. Sok toleranciát, megértést és különleges bánásmódot igényeltek.
És rögtön jött a harmadik gondolat is: Perselus Piton sosem volt toleráns senkihez. A tolerancia említése is lúdbőrzést váltott ki belőle.
Hogyan kell az ilyesmit intézni?
És hirtelen roppantul bosszantani kezdte, hogy a fiú nem inkább kentaurrá, vagy mondjuk hippogriffé változott.
Potter tűrő küszöbe azonban talán még az övénél is alacsonyabb volt.
Nem kezdett el tüzet okádni, rombolni vagy tűzgolyókkal dobálózni. Jól emlékezett a pár perce tett ígéretére. Kitörés helyett összeszorította a fogait, és az erős lihegését visszafojtva elfordult tőle.
000
Egyikük sem tudta, mit várnak el tőle. És nem is lehet ezen csodálkozni, amikor a teljesen idegen állapotba került Harry még az egyensúlyát se nagyon találta járás közben, mert a szokatlan súly miatt minduntalan figyelnie kellett rá, hogy a talpán maradhasson. Hogyan lett volna képes megérteni a másikat, amikor abból csak harag és bántás sugárzott?
Piton a laboratóriumában egy pohárnyi frissítő bájitalt gördített le a torkán, és hozzálátott, hogy előkészítse a hozzávalókat a saját magának szánt elixírhez.
Nem is tűnt fel neki, hogy a szokásosnál is többször hagyja el a száját valami szitkozódó szó, pedig ideges volt. Dühösen vágta tűzbe a túlszárított gyökérőrleményt, ami ezek szerint rosszul volt lezárva és használhatatlanná vált.
De fél füllel folyton hallgatózott. Elég volt egy apró nesz, és a következő gondolata már tiszta riadalom volt. Úgy érezte magát, mintha nem is a saját házában lenne, mintha itt hagyták volna a burkot, de az otthonosságát, a nyugalmat valaki magával vitte volna.
Sokadik próbálkozása után, hogy elterelje a figyelmét a fiú talán nem is létező ténykedéséről a ház másik felében, a közelben sem lévő halálfalóktól, akik bármelyik pillanatban beronthatnak hozzá, vagy a minisztériumi emberekről, akik hirtelen keresni kezdik a mágiakitörés helyét és okait, végre feltette az üstöt a tűzre. Már csak fel kellett forralni a hozzávalókat.
Elszámolt hatvanig, majd a pálcájával kiadott paranccsal az üstben lévő bájital lassan kavarogni kezdett. Lett volna pár perce, hogy leüljön végre és pihenjen. Oda is készítette a széket közel az üsthöz, de amikor el akart helyezkedni, valahogy az üstben lévő folyadék felé került az arca, és az alig fodrozódó felszínen megpillantotta a saját arcát. Az előre omló hajának összeállt tincseit, az orrát, ami torzan hatalmasnak és mogorvának tűnt.
Nem, nem csak tűnt. Ő maga is az volt, meglehetősen udvariatlan és türelmetlen holmi emberi botlások és kicsinyes hibák iránt.
Eléggé összezavarta a dolog.
Természetesen a fiú hibás volt. Ő maga pedig nem volt köteles a szabadságát a vigyázásával és holmi idétlen finomkodással tölteni, véla dolog ide, vagy oda. És Albus is az volt. A fő okozója minden problémájának. Hogy juthatott eszébe pont őrá bízni a fiút, mikor tisztában volt Piton személyiségével, és meglehetős ellenérzéseivel Potter irányában?
- Fő a biztonsága, igaz? És az, hogy én belepusztulok, az már másodlagos jelentőséggel bír - sziszegte az üstnek.
Fáradtan dörzsölte meg az arcát. Vajon a kölyök mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy hőn szeretett igazgatója a kisujját sem mozdította, hogy idejében elhozza abból a házból?
Bosszúálló természet volt, de nem gonosz, hogy megfontoltan kezdjen kicsinyes hadjáratba valaki ellen. Főleg nem egy gyerek ellen. Az iskolai bosszantása teljesen mást volt. Ott még szükségét érezte, hogy az infantilis és beképzelt Potter képébe vágja, hogy nem is olyan tökéletes. De az az állapot, egyik pillanatról a másikra szertefoszlott, eléggé csúfosan és megdöbbentően ahhoz, hogy ne akarja többé.
Ha elmondta volna neki, hogy Albusnak semmi köze a házból való kimenekítéséhez, a fiú csak összeomlott volna. És ez az érzés valahonnét nagyon is ismerős volt számára.
Elgondolkodva meredt az ajtóra.
A bájital már majdnem kész volt, így kitöltötte az üst tartalmát egy nagyobb kehelybe.
A kezébe vette, hogy lehajtsa, és megszabaduljon a felesleges ráhatásoktól, s míg azzal volt elfoglalva, hogy tovább latolgassa, hogyan tudná hathatósan, de kíméletesen túltenni magát a nem mindennapi Potter problémán, a karján, a bőre alatt egy halvány bizsegés futott végig.
Aztán még egy és még egy.
- Ne most…
Az első jeleket embertelen fájdalom követte. Megkapaszkodott a szék szélében, és ha van elég iróniához való hangulata, még azon is mosolyogott volna, hogy ő lényegében pontosan tudta, hogy nem eléggé szerencsés fickó ahhoz, hogy ez ne következzen be.
Talán bűn reménykedni?
Hivatták.
000
Harry várt. Abban a bizakodó és hamis kényszerképzetben lebegve, hogy a Piton házában való tartózkodását fel fogja váltani valami egyszerűbb és kevesebb zavartságot és kezelhetetlenséget sugárzó helyzet.
Eszénél volt, nagyon jól tudta, hogy a bájitalmester negatív álláspontja nem aznap kezdődött, még akkor sem, ha most szörnyszülött is lett egyben, nem csak egy idióta, akit sokan szívleltek, de kevesen értettek meg. Ez csak a ráadás volt.
Valamiért pont azok a nehezen elviselhető emlékek furakodtak az agyába, amelyektől mindig is szabadulni próbált. Az első órája a férfival, amikor olyan megvetéssel beszélt hozzá a tudatlansága miatt. Az első döbbenet az arcán, amikor megpillantotta a nagyteremben Harryt.
Aztán az utálkozó képek sora, amikor legszívesebben elsüllyedt volna, csak hogy ne kelljen szembenéznie a férfivel. De nem tehette, mert a tanára volt. És amikor megpróbált magyarázatot lelni a viselkedésére, Dumbledore folyton azzal jött, hogy Piton jó ember, és nehéz helyzetben van. Hogy megbízható és neki tisztelnie kell ezért.
Nos, nehéz egy olyas valakit tisztelni, aki úton-útfélen azon van, hogy keresztbe tegyen neked, aki csak becsmérlő és sértő kijelentések halmazával tudja emlegetni az ember halott szüleit. Mintha nem fájna eléggé. Mintha nem lenne éppen elég baj, hogy nem kapott lehetőséget, hogy együtt legyen velük, nem ébredne minden reggel azzal a kérdéssel, mi mindenről maradt le, ami minden gyereknek járna. Egy normális világban.
És most megtörtént vele ez. És mindazok ellenére, ami belülről elködösítette az elméjét és őrölte, pontosan tudta, hogy vonzódnia Pitonhoz nem teljesen normális dolog. Legalábbis csak úgy, hírtelen, mindennemű bevezetés nélkül. Férfi is, és utálja is.
Ennek így kell lennie?
Mi lesz vele Roxfortban, ha minden diáktársához vonzódni fog, vagy épp fordítva, rettenetesen undorodni? Hogy fogja megmagyarázni a többieknek a rosszulléteit, és a taszító képességét, amit majd esetleg nem tud legyőzni minden esetben, mert lesz olyan, az biztos.
És Piton?
Ellenségesen állnak egymáshoz, akkor mi Harrynél ez a hirtelen… változás?
Sóhajtva sétált körbe a szobában. Jó, hogy most nem látta őt senki.
A párkányhoz érve érzett valami feszülést a bőrén. Bolhányi volt, de eléggé meghatározó.
Piton háza talán valami különleges bűbájjal van körülvéve - döntötte el. Nem lett volna különös, ismerve a tanárt és a különcségét.
Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a tenyerét az ablaküveghez illesztette.
Az üveg megszúrta, és szisszennie kellett, amikor rémülten elkapta onnan.
- Au!
Ezzel együtt megérezte azt is, ami újszerű életében és az adott pillanatban az egyik leghidegebb sejtések közül való volt.
Piton elment.
Olyan tisztán és foghatóan érzete, mint a falak színét, vagy a padló poros szagát az orrában.
Még két lélegzet, és a savanyú és kesernyés halálfélelmet is tapintásig átélte a szobában. Csak azt nem tudta, kiét.
Ahogy körbepördült, keresett valami jelet, bútort, tárgyat, ami a bolondját járatja vele… de elég hamar rájött, hogy a dolog ugyanolyan ismerős, mint ismeretlen.
Halálfélelmet átélni csak akkor lehet, ha éppen történik veled valami. És nem volt az a testi változás, ami egy egyszerű intuitív megérzést így felerősíthetett volna.
És természetesen abban sem volt semmi normális, hogy rövidke vívódás után rájött, ami miatt most remeg a teste, az nem az ő rémülete, kínja és szenvedése.
- Professzor…
Harry kerek egy perc leforgása alatt megtanulta megtapasztalni, milyen az, amikor a számtalan zavaró dolog, ami eddig pokollá akarta tenni az életét, eltörpül, valaki más miatt érzett aggodalmában. És ez nem volt magasztos vagy megható.
Csak hideg, dermesztő ijedtség.
Gyorsan zuhant alá az eddigi nehezen összeeszkábált lelki egyensúlya. Hideg veríték gyöngyözött a homlokán, és fogalma sem volt arról, hogy miért közeledik hozzá olyan gyorsan a fal.
Pedig a szoba falai a helyükön voltak.
Ezt a padlón fekve már felfogta, azután a hirtelen és kiszámíthatatlan ütés után, amit magának okozott. Könnybe lábadt szemmel bámulta a plafont.
Fájt annyira, hogy ne merjen megmoccanni. Ki akart repülni a szobából? Hát mi történik vele? És mi történik Pitonnal?
De ennél százszor jobban fájt az, amikor valami ismeretlen, és kegyetlen erő kimondatta vele azt a Dolgot:
- Ne haljon meg, kérem!
000
- Nagyuram!
Piton életében először érezte azt, hogy vele szemben ülő alak legyőzhetetlen.
Talán a Potter miatti sokk okozta ezt nála, talán a fáradság, ami arra is képtelenné tette, hogy ügyesen leplezze a lelkiállapotát.
Nem adta fel az életéhez való ragaszkodását, de van úgy, hogy annyira rossz formában vagyunk, hogy pontosan tudjuk, elég kevés kifogás létezik, ami felment és megmenekít az adott helyzetben.
Na ő pont valami ilyesmit élt át.
- Perselus, hű barátom - sziszegte a hangja, amivel túl sokszor álmodott ahhoz, hogy ne szűküljön a torka torlasszá a levegővételhez.
Arra sem volt ideje, hogy rendesen megtisztítsa a gondolatait az árulkodó jelektől.
Milyen érdekes, hogy most, amikor tisztában volt vele, hogy a baj olyan hatalmas, hogy az életébe kerülhet, menekülő helyett egészen jeges egykedvűségbe roskadt. Jobb esetben ez életet menthet. Rosszabban ez veszi el.
- Hivattál, Nagyúr! - hajlott mélyen, és a gyomra kavarodása mellett, a feltűnő és szemet kápráztató padlókövek látványával igyekezte megtömni a fejét. Ez egy jó módszer. Bámulni a pupilláidba vágó színeket. Elvakítják az agyat.
De természetesen nem a kor egyik legerősebb mágusa előtt:
- Mi történt veled, mintha kimerült lennél? - állt fel Voldemort a helyéről.
Piton halványan bimbózó reménye a mágus figyelmetlenségét illetően ezzel szerte is foszlott.
- Talán túl sok feladattal bízlak meg? Meghaladja az erődet? - folytatta.
A férfi tudta, hogy ez mindössze provokáció, de egyáltalán nem volt mindegy, mit válaszol.
- A hajszoltságom oka az iskolai év, ami szerencsére véget ért. De ez sem gátolt meg abban, hogy hívásodra hozzád siessek, Nagyuram!
- A te… Urad? - kísérte sajátos hangsúllyal a szavakat. Enyhén megérintette a férfi vállára omló hajtincset. Megemelte vele, majd visszaengedte. Apró fintor futott végig az arcán, és még valami, ami Pitonnak nagyon nem nyerte el a tetszését. - Milyen bájitalt készítettél legutóbb?
- Csak egy kísérlet…
- Kísérlet? Ki, vagy mi ellen?
Pitonnak feltűnt, hogy a Sötét Nagyúr valahogy nagyon is a lényegre tapintott rá.
És azt is látta, ha nem menti ki magát valami igen frappáns dologgal, Voldemort igencsak furcsa okból megjelenő ingerültsége rajta lesz levezetve.
- Inkább csak tökéletesítése egy szérumnak, ami megsokszorosíthatja a koncentrációsképességet - hallgatta el a lényeget, de pont annyi információt adva ki ezzel, amitől a pulzusa még nem gyorsul fel túlzottan. Igyekezett a szemébe nézni.
- Valóban?... Nos a magam idejében én is rendkívüli módon szerettem az érdekes kutatásokat. Tulajdonképpen most is szeretem… mondjuk úgy, tesztelni őket. Crució!
Összeszorított állkapoccsal, ha kitartóan gyakorolsz, elérheted, hogy megtanulod megmenteni a nyelvedet a roncsolódástól. A torok és a hangszálak, a szemek, amelyek az erőlködéstől angóranyúléhoz hasonlóan bevörösödnek, már más dolog. Nem nagyon lehet az átok alatt gondolkodni. Sem mérlegelni, hogy melyik testrészedet óvd jobban.
Később, a rángás csillapodásával a padlókövezet durva felületében felsértett ujjait nézegette.
Nem emlékezett rá, hogy elveszítette volna az átok alatt az eszméletét, de a Sötét Nagyúr már nem állt mellette. Unottan üldögélt a trónján és őt nézte.
- Nos? - kérdezte tőle a legkisebb érdeklődést sem mutatva. Egyetlen szava sem volt szinkronban érzelmileg a mondanivalója lényegével. - Elérem nálad valaha is, hogy nem érzem rajtad a feszültséget? A feszültséget azokban szoktam meglátni, akiknek titkolni valójuk van. Neked van titkolni valód, Perselus Piton?
Letörülte a szája sarkából kibuggyanó vért. Más színe volt, mint a kezén lévőnek.
Szerette volna látni a Nagyúr arcát, amikor betör a fejébe és a vérszín különbözőségével kapcsolatos gondolatait látja. Vagy valami ennél is ostobább dolgot, például a reggelire fogyasztott kiflijét, ami félig már megvan rágva…
- Aki azt állítja, hogy nincs titkolnivalója, az hazudik, Nagyúr - válaszolt végül.
- Miért készítesz külső bűvölet elleni szérumot, Piton?
Nem igazán érdekelte, hogy fekvőhelyzetből kell szembesülnie a lelepleződésével. Csak félig könyökölt fel a tompán lüktető karjára.
- Ha azt mondom, magam számára készült, megvádolsz, hogy hazudok.
- Megvádollak?
Fel lehetett készülni a következő csapásra. A mágus kiszámíthatatlan volt, ha valami miatt sértésnek érezte az alattvalói felé intézett szavait.
- Úgy értem, nem bízol bennem, Uram - folytatta most már kicsit magabiztosabban.
- Egy olcsó bájital készítése még nem jogosít fel arra, hogy a bizalmamra hivatkozz - sziszegte vissza Voldemort. - Ennél jóval többet kellene felmutatnod.
Piton improvizált. Két okból is megtehette:
1. A vesztenivaló egy elszenvedett crucio és egy következő átok kilátásai közül arra sarkalhat, hogy rutinos róka módján blöffölje, hogy nem számít. Ha a kín nem okoz látványos szenvedést, akkor bármennyire is fájdalmas, a kínzó számára eredménytelennek tűnhet.
2. Voldemort egyáltalán nem volt ostoba. S bár a világos oldal némelyik ismertebb személyisége időnként előszeretettel állította az ellenkezőjét és utalt félkegyelmű idiótaként a Sötét Nagyúrra, ez egyáltalán nem volt igaz.
Gyorsan kellett kitalálnia, hogyan tovább.
- Nagyuram, a teljes igazság az, hogy a bájital, melyet idehivatásom előtt készítettem, megvéd a rontástól, amit egy diákom csínyeként kellett elszenvednem. Nem vagyok büszke rá.
- Egy olyan diákod, mint az a fiú…. Mint az öregember nevetséges bizodalma, Harry Potter?
- Pont egy olyan.
Voldemort mindig furcsán beszélt róla. Egyenesen visszautasította, hogy a jóslatnak bármily valóságalapja is lenne, vagy pedig azt tagadta, hogy az értelmezésében ő szerepel.
Most azonban, az általánossal ellentétben nem hozta ki a sodrából Potter nevének említése.
Azelőtt Voldemort idegesen témát váltott, vagy csapott, és oda csapott, ahol a legnagyobb kárt tudott okozni.
Most halálos nyugalommal nézett Piton szemébe, és a vörös szemeiben égő tűz egy megfoghatatlan kíváncsiságot árasztott. Olyasmit, amit a Nagyurak nem is nagyon érezhetnének, ha már valóban olyan nagy a hatalmuk, és annyira nincs lelkük.
- Hol van most az a fiú?
- Feltételezem a koszos sárvérű rokonainak a házában. Mint minden nyáron.
- Szerezz nekem tőle egy hajszálat, hű szolgám.
Piton térdei megroggyantak.
- Nem biztos, hogy a közelébe tudok férkőzni, Nagyuram. A fiú gyűlöl engem. - Azt persze nem merte megkérdezni mire neki Potter hajszála, holott a sejtései között szereplők kicsit sem ragadtatták el.
- Egyik alattvalóm szerint a háznál, ahol tartózkodik furcsa jelenségek történtek az elmúlt napokban. Tudni akarom, mi folyik ott. És tudni akarom azt is, van-e hozzá köze a fiúnak.
No lám! Voldemort kezdi komolyan venni a Harry Potterrel járó kockázatot?
Ennek a hírnek nem lesz pozitív fogadtatása.
- De hogyan mehetnék oda, Nagyuram? Ha Dumbledore megneszeli, hogy figyelem a fiút, még gyanakodni kezd.
- Egy valamit ne felejts el! - emelte meg a hangját a másik. - Azért dolgozol Roxfortban, mert én akarom így, és nem azért, mert a vén bolond volt olyan ostoba, hogy odafogadott. Ha ezt az egyszerű feladatot sem tudod teljesíteni, mi hasznod van? - Voldemort pálcája újra rászegeződött. - Crucio!
Folytatás...