Az első levegővétel
Érdes dolog történt.
Ugyan nem írtam, de nő ez a Pöttömség itt a hasamban. Olyannyira nő, hogy most már alig van 2-3 hét míg egy test helyett valódi két test leszünk.
A történet, amit meg szeretnék őrizni, ott kezdődik, hogy a 36. héttől CTG-re kell járni, ahol a baba szívverését vizsgálják. Egyes szakanyagok szerint nézik még a méhaktivitást és a mozgást is, de nálunk nem vettem észre, hogy ezzel külön foglalkoztak volna.
A múlt héten voltam először, és akkor minden rendben volt. Legközelebb a héten kellett mennem, hétfőn. Az eredmények szerint Pöttöm aludt, hiába voltam torna után, úgyhogy elzavartak enni. Hiába, így is csak minimális mozgást produkált. Biztos, ami biztos nézzük meg másnap is, mondta Doki bácsi. Ez volt tegnap. Ebéd után mentem, hátha akkor aktívabb. Hát tévedtem. Újra ismételni kellett, de most már belém diktáltak fél liter kólát is. (Utálom a kólát! Édes, ragad és szúr!) Kóla ide vagy oda, Pöttöm nem nagyon akarta aktivizálni magát ,ergo berendeltek mára is. Elmondták, hogy egyek tésztát utána sütit és kávét, hátha nem kell majd ismételni. És persze ne aggódjak, lehet, hogy csak aluszékony a drága. Persze, hogy elkezdtem aggódni. Meg a neten utánaolvasni.
Előre elmondom a hasonló cipőben járó kismamáknak, hogy mindent szabad, csak utánaolvasni nem. Főleg a neten nem. Csak pánikkeltésre jó. Én is megállapítottam, hogy non-reaktív az eredményem, és ez még nem kóros, de nem éppen a legjobb. (Most nem írom le, hogy ez mit jelent, de itt meg lehet nézni.)
A mai napon a szénhidrát bomba ellenére is minimális aktivitást mutatott a gráf, úgyhogy ez teljesen betett. Doki bácsi el is küldött flowmetriára, hogy minden rosszat kizárjanak. Kész, csendes pityergés az ultrahang előtt, Anyu tartotta bennem a lelket. Ha eddig nem is annyira izgultam, és próbáltam pozitívan hozzáállni a dologhoz, ott nagyon nehéz volt. Egy szónak is száz a vége, az áramlásmérés kimutatta, hogy semmi gond, a baba teljesen jól van. Még egy 4D-s pillanatképet is kaptunk, ahol a kis huncut éppen ránk kacsintott. Pedig a babák nem is tudnak állítólag kacsintani. Mikor visszamentünk a CTG-re tankönyvbe illő gyönyörű eredményt produkált a baba.
Ennyit az előzményekről.
Tehát ma délután megnyugodva indultam utamra, amikor is láttam, hogy Pupák hívott. Mikor visszahívtam, rögtön azt kérdezte, hogy na, mi van, hogy vagyunk, én és a baba. Aki ismeri, tudja, hogy ez nem jellemző rá - ha ő telefonál, akkor általában ő akar valamit, és nem érdeklődik csak úgy. Mondtam, hogy még egy testben vagyunk és minden rendben, majd valamiért kifakadtam és előadtam neki az egész kálváriát. Rögtön kiderült, hogy miért hívott. Elmesélte, hogy mit álmodott pár nappal ezelőtt.
A palotai lakásban talált egy zsákot. Kibontotta és egy fuldokló baba volt benne. Gyorsan egy légzőkészüléket tett rá, így a kicsi megmenekült. Mikor felébredt, azt hitte, hogy az ő babájuk jelentkezett be, hogy már úton van lefelé, de így már tudja, hogy Pöttömről van szó.
Tiszta libabőr lettem, mikor elmesélte és a szemem is könnybe lábadt. Csak annyit tudtam makogni, hogy "Köszönöm Atti! Köszönöm!"
Valahogy tudtam, hogy valóban van mit köszönnöm.
Ugyan nem írtam, de nő ez a Pöttömség itt a hasamban. Olyannyira nő, hogy most már alig van 2-3 hét míg egy test helyett valódi két test leszünk.
A történet, amit meg szeretnék őrizni, ott kezdődik, hogy a 36. héttől CTG-re kell járni, ahol a baba szívverését vizsgálják. Egyes szakanyagok szerint nézik még a méhaktivitást és a mozgást is, de nálunk nem vettem észre, hogy ezzel külön foglalkoztak volna.
A múlt héten voltam először, és akkor minden rendben volt. Legközelebb a héten kellett mennem, hétfőn. Az eredmények szerint Pöttöm aludt, hiába voltam torna után, úgyhogy elzavartak enni. Hiába, így is csak minimális mozgást produkált. Biztos, ami biztos nézzük meg másnap is, mondta Doki bácsi. Ez volt tegnap. Ebéd után mentem, hátha akkor aktívabb. Hát tévedtem. Újra ismételni kellett, de most már belém diktáltak fél liter kólát is. (Utálom a kólát! Édes, ragad és szúr!) Kóla ide vagy oda, Pöttöm nem nagyon akarta aktivizálni magát ,ergo berendeltek mára is. Elmondták, hogy egyek tésztát utána sütit és kávét, hátha nem kell majd ismételni. És persze ne aggódjak, lehet, hogy csak aluszékony a drága. Persze, hogy elkezdtem aggódni. Meg a neten utánaolvasni.
Előre elmondom a hasonló cipőben járó kismamáknak, hogy mindent szabad, csak utánaolvasni nem. Főleg a neten nem. Csak pánikkeltésre jó. Én is megállapítottam, hogy non-reaktív az eredményem, és ez még nem kóros, de nem éppen a legjobb. (Most nem írom le, hogy ez mit jelent, de itt meg lehet nézni.)
A mai napon a szénhidrát bomba ellenére is minimális aktivitást mutatott a gráf, úgyhogy ez teljesen betett. Doki bácsi el is küldött flowmetriára, hogy minden rosszat kizárjanak. Kész, csendes pityergés az ultrahang előtt, Anyu tartotta bennem a lelket. Ha eddig nem is annyira izgultam, és próbáltam pozitívan hozzáállni a dologhoz, ott nagyon nehéz volt. Egy szónak is száz a vége, az áramlásmérés kimutatta, hogy semmi gond, a baba teljesen jól van. Még egy 4D-s pillanatképet is kaptunk, ahol a kis huncut éppen ránk kacsintott. Pedig a babák nem is tudnak állítólag kacsintani. Mikor visszamentünk a CTG-re tankönyvbe illő gyönyörű eredményt produkált a baba.
Ennyit az előzményekről.
Tehát ma délután megnyugodva indultam utamra, amikor is láttam, hogy Pupák hívott. Mikor visszahívtam, rögtön azt kérdezte, hogy na, mi van, hogy vagyunk, én és a baba. Aki ismeri, tudja, hogy ez nem jellemző rá - ha ő telefonál, akkor általában ő akar valamit, és nem érdeklődik csak úgy. Mondtam, hogy még egy testben vagyunk és minden rendben, majd valamiért kifakadtam és előadtam neki az egész kálváriát. Rögtön kiderült, hogy miért hívott. Elmesélte, hogy mit álmodott pár nappal ezelőtt.
A palotai lakásban talált egy zsákot. Kibontotta és egy fuldokló baba volt benne. Gyorsan egy légzőkészüléket tett rá, így a kicsi megmenekült. Mikor felébredt, azt hitte, hogy az ő babájuk jelentkezett be, hogy már úton van lefelé, de így már tudja, hogy Pöttömről van szó.
Tiszta libabőr lettem, mikor elmesélte és a szemem is könnybe lábadt. Csak annyit tudtam makogni, hogy "Köszönöm Atti! Köszönöm!"
Valahogy tudtam, hogy valóban van mit köszönnöm.