És boldogan éltek...
Sosem mondták ki, de valahogy egy ponton túl ő is, Sirius is érezték, vége. Remus emlékszik rá, hogy decemberben még egymás kezét melengették vidáman kacagva a hóesésben, de a szelíd május már két lány oldalán köszöntötte őket. Mégsem bánták meg.
Annyira szép volt őrülten dobogó szívvel egymás szemeibe nézni és találgatni, vajon mit gondolhat a másik, és éppoly izgalmas tudni. Hányszor de hányszor adtak némán hálát Roxfort tervezőinek a titkos alagutakért és szobákért… Remusnak még mindig nevethetnékje támad, ha eszébe jutnak a legkülönbözőbb helyek, időpontok, csókok, mosolyok. Valójában nem tudja, vissza akarná-e kapni.
A fontos, hogy igazából sosem veszítették el.